A lesből támadó
oroszlán a jelen szimbóluma; a prédáját elhurcoló farkas
jelképezi a múltat, ami megfoszt minket az emlékeinktől;
a gazdája talpát nyaló kutya pedig a jövő, s hiú reményekkel kecsegtet.
Macrobius
A nyelv alapvetően
a tények megerősítésére, vagy azok letagadására szolgál.
Bertrand Russell
1. az esküvő
Alice úgy érezte, mintha lebegne, mintha úszna álmában. Jelen eset- ben persze minden olyan hasonlat, amely ezt a
Levegőt beszívni, levegőt kifújni. Visszatartott lélegzet, ünnepélyesen szurkáló alhasi fájdalom, szikrázó, arany napfényben úszó lég, ágynemű- re pottyanó izzadságcseppek… Két pont jelent meg a szeme előtt. A be- lélegzésre már kényszerítenie kellett magát. Kételyek gyötörték. Nem volt egészen biztos abban, hogy a szorosan zárt szemhéjai mögött táncoló két pontnak vajon a szemiz- mok összeszorítása, és azok retinára gyakorolt
A szomszéd szobából zeneszó hallatszott. Ez azt jelentette, hogy az apja már ébren van. Az apa először is ideges volt, ezért is hallgatott zenét ilyen korán reggel. Másodszor, próbált megnyugodni, és ezért a kedvencét, Haydnt hallgatta, nem riadva vissza még attól a kockázattól sem, hogy megkarcolódik a lemez, a keze ugyanis reggelente erősen remegett; harmadszor pedig hallani lehetett, hogy dudorászik, és ez azt jelentette, hogy reggelizik. Alice körülnézett és felült az ágyban. Mindenfelé rózsák hevertek és a talpát csiklandozták. És mind friss volt.
„Hogyhogy nem hallottam az én drágámat? Hogyhogy aludni hagyott az én gyönyörűségem?”– gondolkodott magában. Kilépett a szobából, és az előszobán keresztül a konyhába lépett.
Maximilián neve a lány kedve, energiája, fáradtsága, boldogsága, hangszálainak teherbírása, frekvenciája és hangszíne szerinti csillogással és szikrával töltődött fel. Attól függően, hogy Alice friss, fáradt vagy boldog hangon
Egy lorettói csodanév ez, ebben Alice biztos volt. Olyan, mint a briliáns, kemény, mint az antwerpeni csiszolt gyémánt, fénylő és szerető, arannyal ragyogó és ölelő. Olyan, olyan, olyan… lorettói, vagyis hát mindannyiszor, amikor kimondja az ember, felfénylik egy szentségtartó, mintha a neve egy lenne azoknak a pompájával és magasztosságával, aranyukkal és drága- köveikkel. Anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, a férfi átölelte Alicét.
–Nemcsak, hogy nem szívesen szólok közbe, de egészen kivételesen így is gondolom… itt van az utolsó lehetőség, hogy egy felejthetetlen reggelit költsetek el velem, tisztes szabad ember mivoltotokban, mielőtt anyád megérkezik… Na, feltegyek egy kávét?
Egy pillanat múlva, válaszra sem várva, visszaült a székére, néhányszor hátrafordult az ajtó felé, és odapillantva ellenőrizte, mennyi van még vissza a
–Kérlek, amíg lemegy ez a mű, akartok velem reggelizni? Amíg, amíg az anyád haza nem ér.
Az apa óvatosan kikapcsolta a készüléket, és az orra alatt azt morogta:
– Akarsz apával reggelizni?
Az apja eközben lélekben folytatta az elmélkedést: „Bezzeg Haydnnak van humorérzéke, Istenem, annak aztán van… meglehet, hogy Mozartnál is több! Csakhogy Haydn német volt, …vagy osztrák? Ez itt a kérdés. Vagy nem a nemzetiségtől függne a dolog? Nem, az nem valószínű, inkább a hülyeség függvénye lehet. Már a saját vicceimen sem nevetek”
– függesztette fel a gondolatmenetet, majd a lemezt gondosan a tokjába csúsztatta, és ment, hogy feltegye a kávénak való vizet.
Amikor Maximilián és Alice odaültek hozzá, Maximilián csak abban reménykedett, hogy leendő apósa nem lötyköli szét az összes kávét a konyhaasztalon. Mindig meglepte, hogy Alice apjánál már ott volt készenlétben egy tiszta konyharuha, amellyel egyúttal fel is törölte az árulkodó foltokat, mintha mi se történt volna. Kezdett hozzászokni ahhoz, hogy leendő apósa mindig mindent kiönt. De már sem az apa, sem az öregek furcsa,
egy pillanat múlva hozzátette: – Ez megerősíti a megfigyeléseimet.
ember vagyok, és egyáltalán nem szégyenkezem miatta, de ő a Jézus Társaság képviselője, vagyis jezsuita, és egy átlagos intelligenciájú jezsuita, ne is haragudj Álí, az ugyanaz, mintha azt mondanám, ostoba jezsuita, és ez rendkívül kellemetlen, mondhatnám megengedhetetlen helyzet. Most mondja meg, Maximilián! – fordult közvetlenül Maximiliánhoz, és számolni kezdte az ujján: – Először is van egy ostoba jezsuitánk, másod- szor Németországban késnek a vonatok, most már csak az hiányzik, hogy Angliában megfosszák trónjától a királynőt és kikiáltsák a köztársaságot. Európában valami nincs rendjén, én mondom nektek, nincs rendjén.
Az előszobaajtó zárjában megfordult a kulcs, kinyílt az ajtó, és két ember hangját lehetett hallani.
Az előszobából csoszogás hallatszott, valamint egy férfi és egy nő hangja.
A konyhába Alice anyja lépett be.
A bácsi még mindig átölelve tartotta Alicét, és mind ő, mind Alice Květát és Josefet nézték.
kikapcsolhattam volna, elkezdték játszani. Én Haydnt hallgattam, Maximilián. Josef Haydnt!
És amíg Antonín azon mesterkedett, hogy másfelé terelje a szót, Alice kézen fogta az anyját, és bevezette a hálószobába. Az ajtóban megálltak.
Az anya leült az ágyra.
gubbasztó anyja vállát.
Az anya bólintott.
Alice bizonytalanul megvonta a vállát, és azt mondta:
A szomszéd szobába közben néhány ember érkezett. Alice két barátnő- je, a tanú, egy másik nagybácsi és egy nagynéni a változatosság kedvéért Maximilián oldaláról. Alice felvette a menyasszonyi ruháját, és belépett a szobába. Kék kosztümöt, világoskék blúzt és kis kalapot viselt fátyollal. A fehér, habos ruha nem nagyon illett volna ehhez a haladó szellemiségű, reményekkel teli korhoz. A kávé és keksz elfogyasztása, gyors ismerkedés és néhány, az időjárásról váltott mondat után a násznép beült az autóba, (két saját és egy kölcsönzött járműbe) és elhajtottak Prágán kívülre. Az anya és az apa két külön autóban ültek. Fél óra múlva megérkeztek az úticéljukhoz. Megálltak a vidéki város főterén, a tér egyik oldalán egy kastély magasodott, málladozó sgrafittós homlokzattal, az előtte álló padnál várta őket a plébános. Először Maximilián lépett oda hozzá, üdvözölték egymást, majd Maximilián sorban bemutatta a násznépet. A plébános mindenkivel kezet fogott, és néhány utcán át a templom- hoz vezette őket, ahol a sekrestyés éppen valami papírokat cserélt ki a főbejárat melletti vitrinben. A hóna alatt tartott összetekert papírokkal egyensúlyozva ő is kezet fogott velük. Kinyitotta a kaput, megvárta, amíg mindenki bemegy, és amikor épp készült bezárni az ajtót, megjelent néhány turista. A sekrestyés magyarázni kezdte nekik, hogy a templom zárva van, habár hétfőnként szoktak zárva tartani, ma pedig kedd van, tehát valójában nyitva kellene lenniük. A legfáradhatatlanabb turista, akin rövidnadrág és vízhatlan kék esőkabát volt, olyan hangosan vitatkozott, hogy az érvelése egészen a sekrestyéig elhallatszott, ahol a plébános még futva átismételte a szertartás menetét. Hirtelen, anélkül hogy befejezte volna a megkezdett mondatot, az orra alatt odamorgott valami olyasmit, hogy „megbocsássanak”, kirohant a templomból, és egyenesen a kék széldzsekis turista előtt állt meg, akiről helyesen azt feltételezte, hogy az ő hangját hallotta a sekrestyében. A turista meglepetten elhallgatott. A plébános megállt előtte, egyenesen a szemébe nézett, és azt mondta: – Ma ez a templom egy jelentős társasági esemény miatt tart zárva. Van egyéb kérdése, fiatalember?
A turista egy pillanatra meglepődött, majd a többiek felé fordultában, akik szintén megálltak és őt figyelték, megszólalt:
A plébános köhécselt egyet és az mondta:
A turista végignézett magán és a társain, akik kicsit távolabb álltak, és azt mondta:
A turista megfordult, és miközben visszament a társaihoz, a sekrestyés bezárta mögötte a kaput. Megkezdődhetett a szertartás. A pap hosszas beszédet intézett a jegyespárhoz, amelynek újra és újra visszatérő fő mondanivalója valószínűleg az volt, hogy a család teste a nő, míg a feje a férj. Antonín Lukavský doktor, a család barátja, a beszéd közben többször is feltette magában a kérdést, vajon mennyi tapasztalata lehet a plébánosnak a nőkkel, miközben Alice anyja, Květa azon morfondírozott, vajon nem
A násznépet még egy ceremónia várta Prágában, az egyházi esküvőt ugyanis az állam nem ismerte el. Előttük állt a visszaút, és egy újabb beszéd, ezúttal civil személytől. A visszaúton Antonín bácsi a plébános beszédének mondanivalóján gondolkozott. Valahogy oda nem illőnek érezte ebben a modern, emancipált világban, a hatvanas évek végén, amely azt hirdette magáról, hogy legalább az alapvető dolgokban biz- tosan jobb, mint az őt megelőző korszakok. Az idő, amelyet a plébános beszéde elvett tőlük, azonban nem volt haszontalan. A finoman szólva sem toleráns beszédével az elviselhetetlenségig elnyújtotta a szertartást, így a gyűrűváltás kivételesen több volt, mint a lepkekönnyű boldogság illanó pillanata. A már fellibbent fátyol, az elcsattant csók és az aláírt papírok voltak a jutalom azért a halom intoleráns pillanatért, amelyek a prédikációt barikádszerű obeliszkké tornyozták. Antonínt végül nem hagyta nyugodni a dolog, és mivel egy autóban ült az ifjú párral és az apával, aki a kocsit vezette, megkérdezte, mit gondolnak a prédikációról. Maximilián egyetértett Antonínnal, és kissé bocsánatkérően mondta, hogy tudja, a plébános valóban sokáig és gondosan készült erre a beszéd- re, és, hogy a pap előre örült annak, hogy mennyire tetszeni fog nekik a prédikáció. Alice azonban meglepte Antonínt.
Amikor visszaértek Prágába, volt még egy kis idejük, mivel a polgári esküvő csak egy óra múlva kezdődött, az anyakönyvvezető nem volt messze, és ezt a ceremóniát senki sem vette annyira komolyan, mint az előzőt. Alice, Maximilián és az anya behozták a szendvicseket, a bort és a kis kerek esküvői aprósüteményeket. A vendégek szétszéledtek a lakásban, pihentek és felkészültek a polgári ceremóniára.
Kint egy fehér köpenyes, izzadt homlokán barna tányérsapkát viselő, nagydarab férfi ráfeküdt a csengőre. Mellette egy valamivel alacsonyabb, középtermetű, világos hajú ember állt, aki világos nadrágján tiszta fehér kötényt, és a fején kis fehér sapkát viselt. Az ajtóhoz legközelebb a férj tanúja állt, ő nyitott ajtót a vendégeknek. A magasabbik férfi odahajolt a tanúhoz, és azt mondta, hogy Lukavský doktorral szeretne beszélni. A tanú tanácstalanul vállat vont, és azt mondta nekik, hogy senkit sem ismer itt, és hogy bár mindenki bemutatkozott neki, a neveket elfelejtette, de hogy várjanak, mindjárt intézkedik, és ezzel elment megkeresni Maximiliánt. Az megkereste a doktort, a doktor pedig kijött az ajtóhoz. A magas, tányérsapkás férfi odahajolt és a doktor fülébe súgott valamit. A doktor rámosolygott a két férfira, és betessékelte őket. Elvegyültek a násznép között, majd Alice apjához léptek.
Ott rend is van, és asztal is – mondta az apa.
Beléptek a szobába. A helyiségben egy barna faasztal állt, rajta újságok, félig megfejtett keresztrejtvény, szemüveg és golyóstoll hevert. A kötényt viselő férfi végigmérte az asztalt. Levette róluk az újságokat, a szemüveget, meg a tollat, és a zsebéből mérőszalagot vett elő. A többiek pillantásai közepette lemérte az asztalt.
Majd segíteni kezdett az asztal további részeinek széthúzásában.
megmérte a széthúzott asztal lapját.
Az apa a doktorra nézett, az pedig a fehér kötényesre, majd megszólalt:
Az elkövetkező néhány percben a kötényes férfi berendezkedett a szobában, a magasabb, nagy termetű, fehér köpenyes férfi a doktorral közösen különböző méretű papírdobozokat hordtak be neki. Minden alkalommal kopogtak, a cukrász kinyitotta az ajtót, ők pedig beadtak neki egy vagy több dobozt. Aztán az ajtó előtt állva őrködtek, nehogy valaki véletlenül benyisson a szobába. Pontosan huszonkilenc perc múlva kinyílt az ajtó, és a doktor, a barna tányérsapkás férfi, valamint az apa beléphettek a helyiségbe. Bementek és végignéztek az asztalon. Az asztalon egy méter magas marcipánpalota pompázott.
A kötényes férfi cukrász volt, ez mostanra elég egyértelművé vált, az asztalon álló építmény pedig gótikus katedrálisok, kastélyok és paloták kombinációja volt néhány udvarral egybefogva.
Egy pillanatnyi hallgatás után megkérdezte: – Remélem, hmm… gondolom, hmm… szóval szívesen intéznék néhány szót az ifjú párhoz
– mondta a cukrász, és köhécselni kezdett. – Mármint, ha lehetséges… – tette hozzá, és végignézett a körülötte állókon. A doktor az apára nézett, aki képtelen volt levenni a szemét a marcipán műremekről.
Az apa azonban nem vett róla tudomást, körbejárta az asztalon magasodó katedrálist és egyben palotát, csóválta a fejét, és az orra alatt olyasféléket dörmögött, hogy: – Én még ilyet nem láttam, én még ilyet nem láttam – dünnyögte félhangosan, és időről időre felnevetett. Ahelyett, hogy a doktor kérdésére válaszolt volna, megkérdezte:
A helyiség fokozatosan megtelt, és hogy mindannyian beférjenek, körbe kellett állniuk az asztalt, amin a marcipánpalota állt. Aki csak belépett a szobába, elnémult. A beszélgetés teljesen elhalkult, kint a templomi óra elverte a delet, de senki sem tudott koncentrálni arra, hogy számolja az ütéseket. Amikor megtelt a szoba, az apa körbené- zett, és azt mondta:
A cukrász a marcipánépítmény elé állt, meghajolt, lassan előhúzott egy négyrétre hajtott papírdarabot, és remegő hangon olvasni kezdett:
A cukrász meghajolt, és félig a publikum, félig a műve felé fordult:
A cukrász ismét meghajolt és azt mondta:
– Nagyon emlékeztet valamire, de nem tudom mire.
– tette hozzá a cukrász és azt mondta: – Én személyesen úgy gondolom, hogy már most idetartozik a legfelsőbb emeletre, igazán ez a véleményem. Mert a szíve tele van együttérzéssel, hmm… Együttérzéssel. De ismerem a gyengéit, és úgy hiszem, hogy a csokoládét fogja előnyben részesíte- ni a tejszínhabbal szemben, a csokoládé pedig a földszinten, az ördög fészkében található, így aztán kénytelen lesz leszánkázni a földszintre, hmm… De hogy válaszoljak orvos testvérem kérdésére, a figyelmesebbek talán észrevették, hogy a homlokzatot, hogy úgy mondjam, a Károly téri Szent Ignác-templom ihlette, ugyanebben a szellemben folytatódik aztán a díszítés és a szentek ábrázolása is. Hanem, és ez az, ami gondolkodóba ejtette doktor testvéremet, a hajó-rész, amelyre mutatni méltóztatott, azt a végül fel nem épített újvárosi katedrális alapján terveztem. Kérem szépen, arról beszélek, amelyiket nem fejezték be Vencel király alatt – aki most nem tudom, hogy a harmadik vagy negyedik-e –, szóval arról, amelyik a Jungmann-szobor mögött áll a kertben, már vagy pár száz éve félkész állapotban. Hiszen tudják, melyikre gondolok. Na, de a mi katedrálisunk felépült, és azt remélem, hogy ízleni is fog önöknek. Szeretném továbbá felhívni a figyelmet arra, hogy ez az egész torta-katedrális, a palotával és a kastéllyal egyetemben részekből van összeállítva. Ahogy azt láthatják, szét lehet szedni. Ide, az asztal mellé, odakészítettem az összehajtogat- ható dobozokat a vendégeknek járó kóstoló számára, minden dobozba pontosan egy darab torta fér bele. Kéretik nem szeletelni! Komolyan! Ne szeleteljék, mert akkor összeomolhat az egész építmény. Nem vágni, hanem szétbontani! Szét-bon-ta-ni! Tisztelt menyasszony nővérem, tisztelt vőlegény fivérem, sok boldogságot! – fejezte be a cukrász, és meghajolt.
Ezt a jelenlévők tapsa követte, miközben Alice odalépett hozzá és arcon csókolta. A cukrász meglepődött, és azt mondta neki:
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.