A koncert sokakat meggyőzött arról, hogy az őspunk dicső harcosai ma is megtalálhatják méltó helyüket a zenei életben. Ha normálisak, semmi okuk arra, hogy jól fizetett bohócot csináljanak magukból, és abba sem kell beletörődniük, hogy csak a tízévente tartott nosztalgiakoncerteken találkozzanak a közönséggel. Tessék ma is eltökélten hirdetni, hogy le a rendszerrel mindaddig, amíg csak létre nem jön valami, ami már nem rendszer (azon meg már rágódjanak a jövő punkjai, hogy ők mit követeljenek: talán azt, hogy legyen mégis rendszer). A lengyel punkénekes és a fehérorosz folkénekesnő közös fellépése az acsarkodástól mentes Közép- és Kelet-Európa utópiáját is átélhetővé tette egy órára. A Szláv TeXtus és az Oroszlános Udvar közös interjúja a koncert után készült.
- Mitől ilyen fejlett az osztálytudatotok?
MACIEJ SZAJKOWSKI: (némi röhögcsélés után) Az volt a tervünk, hogy bemutatjuk az emberek közti egyenlőtlenségeket, amelyek különböző szintekre tagolják az egységes emberi nemet.
- A nyolcvanas években sokan megütköztek azon, hogy a punk társadalmi beágyazottsága teljesen más Nyugaton, mint a vasfüggöny mögött. Ott nagyrészt baloldaliként, itt pedig antikommunistaként vált hitelessé. De mi a helyzet most? Visszatértünk a normához, most már büszkén mondhatjuk, hogy a punk társadalmi töltete nálunk is ugyanolyan, mint Nyugaton?
MACIEJ SZAJKOWSKI: Meg vagyok győződve arról, hogy a punk mindig rendszerellenes, akár kapitalista, akár kommunista rendszerről van szó. Mindkét rendszer bűneit leleplezte. Nálunk is kimondta azt, hogy no future. Mi is a kilátástalanságról énekeltünk, és ez ebben a rendszerben, ebben a szürkeségben még erőteljesebben, őszintébben hangzott. Már amennyire lehetett ilyen jelszavakat hangoztatni, mert mindent egybevéve nem olyan sok kelet-európai zenekar foglalt állást tisztán politikai kérdésekben. Ezért ugyanis börtönbe lehetett kerülni. De Lengyelországban volt egy ilyen, szerintem zseniális, politikai elkötelezett zenekar, a Dezerter. Sokkal erősebb kritikát fogalmazott meg, mint a Szolidaritás összes bárdja együttvéve.
A nyolcvanas években olyan hatással voltak rám a Dezerter koncertjei, mintha minden kelet-európai fölemelné az öklét és kimondaná a vétót. Mintha egy alulról szerveződő hatalmas mozgalom tiltakozna az elnyomás ellen. Meg vagyok győződve arról, hogy a Dezerter oszlopos tagja, gitárosa, Robal (Robert Matera) – nem akarom hősnek nevezni, nem akarok visszaélni ezzel a szóval, de számomra ő igazi harcos. Sosem tette le a fegyvert, sosem törődött bele a fennálló helyzetbe, nem kötött semmiféle kompromisszumot. Igen fontos szerepet játszott a Dezerter a tudatos nonkomformista magatartás kialakításában, el sem tudnám képzelni nélküle ezt a történetet. Hatalmas mentális nyomorúság lett volna nélküle, még nagyobb, mint amilyen volt. Nélkülük sivatag lett volna.
- Most nézzük meg ugyanezt a zene felől. Hogyan sikerült összehozni a punkot és a folkot?
MACIEJ SZAJKOWSKI: Azért sikerült, mert már nagyon fiatalon, nagyon korán hallgattam punk zenét. A házban és az utcában lakó punkok vezettek be ebbe a kultúrába. Később a népzenében is találtam bizonyos hasonlóságokat. Gondolok az igen erőteljes kifejezésre, egyfajta vadságra, bizonyos egyszerű formákra. Számomra ez természetes volt, a punk rock bizonyos értelemben a népzene evolúciójának tekinthető. Ez is a nép hangja, vox populi, csak jóval közvetlenebb, mert változtak az idők, és a társadalom hangjának is radikálisabbnak kell lennie. Nagyobb külső nyomás alatt állunk, durvább a manipuláció, ezért ennek az alulról jövő hangnak is harsányabbnak, radikálisabbnak kell lennie.
Nekem magától értetődő volt e két kultúra rokonsága, a Warsaw Village Bandben elsőként kapcsoltuk össze a folkot és a punkot. Ez nem kíván semmiféle különleges eljárást, arra kell törekednünk, hogy megőrizzük a mindkettőben meglévő energiákat. Természetesen kérdéses volt, hogy az érdekeltek belemennek ebbe. De nekik is annyira érdekes volt a projekt, hogy elfogadták; egyeseknek kihívás volt, másoknak pedig megtiszteltetés, hogy ilyen nagyszerű emberekkel játszhat együtt. És mindezt Kamil Rogiński tudta zenei nyelvre átültetni, népi hangszerekkel megszólaltatni.
KAMIL ROGIŃSKI: Nagyon inspiratívoknak találtam a punk zenekarokat. Maciej annak idején punk volt, ő javasolta, hogy a társadalmi egyenlőtlenségekről szóló népdalszövegeket felhasználva hozzunk létre népi hangszerekkel olyan zenét, amelyben akkora energia van, mint a punkban. Ez engem versek megzenésítésére és konkrét jelenetek zenei illusztrációjára emlékeztetett, ezen a téren már voltak tapasztalataim. Maciej jóvoltából rendesen belemásztam a punk zenébe, a R.U.T.A. projektben pedig megmaradtunk ebben a kánonban, de népi hangszerekkel szólaltattuk meg.
- Milyen kapcsolatban állnak a mai politikai helyzettel ezek a régi szövegek?
NASZTA NYAKRASZAVA: Ezeket régi lengyel, fehérorosz és ukrán gyűjteményekből vettük, de a mai helyzetre vonatkoztatva énekeljük. Aktualitást adunk nekik az új zenei formával és az előadásmóddal. Nem népi dallamokat éneklünk, és mindezzel azt kommentáljuk, aki körülöttünk történik. Kiderült, hogy nem sok minden változott azóta a világon, annak ellenére, hogy itt már demokrácia van. Sok nemzet még mindig harcol, ez Lengyelország szomszédairól, Fehéroroszországról és Ukrajnáról is elmondható, de említhetjük Oroszországot is.
MACIEJ SZAJKOWSKI: Ezek az országok csak igen rövid időre kóstoltak bele a szabadságba, majd gyorsan visszatértek a régi rezsimhez, amely – persze új módszerekkel, fehér kesztyűben – most is erőszakosan bánik ezekkel a társadalmakkal, megfosztva őket a szabadságuktól és a legalapvetőbb jogaiktól. Nem feladatunk, hogy közvetlenül beszéljünk erről, de a dalok arra késztetnek, hogy ezen is elgondolkodjunk.
A Na uszhod (Keletre) című második lemezünkhöz szinte könyv terjedelmű füzetet mellékeltünk, ebben Daniel Beauvois professzor fantasztikus esszéje mellett megtalálható a fehérorosz ellenzéki, Szanya jelentése arról, hogy mi történik Fehéroroszországban és Ukrajnában. Rémisztő, a média pedig nem beszél arról, hogyan sértik meg meg az emberi jogokat, hogy működik ez a posztkommunista terror, vagy nevezzük bármiképpen. Persze változott, de nem múlt el, és csak egy kis csoport fejt ki ellenállást. Aggasztó, hogy ilyen kevés ember követel jogokat magának Keleten.
KAMIL ROGIŃSKI: Nagyon fontos számunkra, hogy lázadó dalokat játsszunk, ne pedig sirámokat. Nem a paraszti sors miatti kesergést, panaszkodást, hanem a radikális választ fogalmazzuk meg.
- Ami a lengyelek és a keleti szomszédok, a fehéroroszok és az ukránok viszonyát illeti, a lengyelek mintha szívesen lépnének fel mentori szerepben. Ebben a zenekarban viszont más a helyzet, a lengyelek kerülhetnek tanítványi szerepbe, amikor például az ukrán paraszti anarchista Mahnóra hivatkoznak. Naszta, milyennek találtad a lengyel zenészekkel való együttműködést?
NASZTA NYAKRASZAVA: Sok lengyelben maradt valamiféle felsőbbrendűségi tudat, hajlamosak minket butának, alattvalónak, hülyébb kisöcsinek nézni, akinek segíteni kell. Sajnos mindezek a sztereotípiák ma is élnek, ha nem is olyan virulensek, mint korábban. Ettől is olyan fontos a mi együttműködésünk és ez a közös lemez. Tudatos emberek képesek azt is megmutatni, hogy a lengyel földbirtokosok hogyan bántak az ukrán és fehérorosz parasztokkal. Ma is kell bátorság az elismeréséhez, hisz komolyan át kell gondolnunk azt, hogy mindnyájan egyenlőek vagyunk, függetlenül attól, hogy hol élünk, Lengyelországban, Fehéroroszországban, Oroszországban vagy Afrikában. Nem bánhatunk rosszabbul a másik emberrel annál, amit magunknak elvárunk. Szerencsére a mi együttműködésünk baráti és testvéries.
MACIEJ SZAJKOWSKI: A lengyelek egészen különös kapcsolatban állnak a tőlük keletre élő szlávokkal. Egyrészt őszintén lelkesednek a dalaikért, a konyhájukért, másrészt viszont felsőbbrendűként, a nyugati civilizáció képviselőiként tekintenek rájuk. Ez valójában a katolikus egyház műve. Elhitette a lengyelekkel, hogy magasabb rendű a vallásuk és a kultúrájuk, a keletiek hozzájuk képest barbárok. Innen ered a lenézés. Mi ezeket az okokat, forrásokat is bemutatjuk. Nagyon hamis és baljós az a szóvirág, hogy mi vagyunk a civilizáció legkeletibb bástyája, mert ebből az következik, hogy az ennél keletebbre élő népeknek nem volt saját kultúrájuk, nyelvük, történelmük. Ezt persze nem érvekkel támasztották alá, hanem nyers erővel szereztek neki érvényt. Vannak, akik szerint ezt ma is meg lehet lépni, de mi azt mondjuk, hogy nem, nem lehet. Ezen azonnal változtatni kell, mi pedig vállaljuk, hogy elsőként állunk ki emellett. Magunkkal egyenlőknek kell elismernünk a szomszédainkat, meg kell bocsátanunk nekik és bocsánatot kell kérnünk tőlük. Mindenekelőtt a szomszédainktól, mert ugyanolyanok, mint mi, sőt, talán jobbak.