Zośka Papużankát - a Świat Książki könyvkiadó „új lengyel próza” sorozatában tavaly megjelent Szopka (Szentcsalád) című első könyvéért - 2012-ben a Polityka hetilap Paszport díjára jelölték. Idén ő képviselte Lengyelországot a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében megrendezésre kerülő Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján. Ebből az alkalomból készítettünk vele interjút.
A magyar olvasóknak, akik nem ismerhetik még a könyved, hiszen csak pár részlet jelent meg abból az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja keretében, hogyan mutatnád be a művet?
Ez a regény egy lengyel család történetét mutatja be, annak különböző generációiról szól, a házaspártól, a család legidősebb tagjaitól, és az asszony első házasságból származó gyermekétől kezdve, a közös gyermeken át, az unoka történetéig. Persze a család sorsát bemutató epizódok közben a „táj” is változik, más-más Lengyelország tárul elénk, hiszen a történet egészen a II. világháborúig nyúlik vissza, és a kommunista Lengyelország időszakán átívelve, valahol napjainkban ér véget.
A regény főhőse a mindenki felett uralkodni vágyó, domináns anya-feleség figurája. Ő a felelős a családtagok között kialakuló rossz viszonyért. Ügyes manipulációval veszi rá a körülötte élőket, hogy úgy viselkedjenek, ahogy ő akarja. Manipulálja első házasságából származó fiát, férjét „kasztrálva” a kezdetektől befolyásolja-alakítja a nevelőapa és fiú közt kialakuló viszonyt, harsányan komplett idiótává nyilvánítva második férjét. Fia semmirekellő, aki nem találja helyét a világban, mondhatni teng-leng egy életen át, az uralkodó anya által neki szánt szerepbe kényszerülve képtelen felnőni, gyerek marad egészen a regény végéig, pedig akkor már ötven éves. Az egyedüli egészséges kapcsolat az unoka és nagyapja között alakul ki, az unokának köszönhetően, hiszen ő az, aki újra felfedezi őt magának, aki élvezettel hallgatja az öreg háborús történeteit, emlékeit, aki saját maga indul el a megismerés útján, elutasítva azt a hazug képet, melyet a környezete nagyapjáról kialakított.
Már a könyv indítása előrevetíti a narrátor sajátos pozícióját, mely a hősök által megélt, leírt valóság „valódiságának” viszonylagosságáról, a textus által feltáruló emlékek, mondatok, történet-darabkák igazságának relativitásáról beszél. Ez a rövid kis bevezető szinte keresztmetszete a könyv egész szerkezetének, ennek a többszólamú narratívának, melyben feljegyzések, mondat-, dialógus-töredékek, emlékfoszlányok érnek össze, csúsznak egymásba, keresztezik egymás útját. Miért használtad ezt a formát? Mit akartál kifejezni vele?
Gyerekkori emlékeink nem valódi élményeinken alapulnak, hanem sokszor mások által leírt, elbeszélt történetek rekonstrukciói. Azt gondoljuk, hogy megéltük őket, valóságosnak hatnak, de valójában nem azok. Az én könyvemben valóban sok a narrátor, számos elbeszélői síkon történnek az események, és ez nem véletlen. Engem az érdekel, ha egyszerre többféle szemszögből mutathatom be, járhatom körül a valóságot. Mindenki hozzáteszi a magáét, részt vesz ebben a történetben, akár kívülről szemlélve azt, akár egyes szám első személyben, monológ formájában.
Mégis az volt az érzésem, hogy még ezek az úgynevezett monológok is egyfajta ironikus-távolságtartó módon tárulnak elénk. Mintha lenne egy fal, amely nem engedi túlságosan közel hozzánk a hősöket. Még ha be is pillanthatunk belsejükbe, valahogy mindig kívül maradunk.
Kicsit kívülről, kicsit belülről akartam megmutatni őket. Ha így látod, ez a te olvasatod, nem ellenkezem, örülök. Nem minden alakul úgy, ahogy az író tervezi, sőt, meglepő, hogy hányféle olvasat születhet ott, ahol voltaképp nem is szándékoztunk semmi különöset mondani. Én személy szerint, mint olvasó, sohasem szerettem a tézisregényeket, a szerző által az olvasóra erőszakolt szószerinti igazságokat, az olyan műveket, amelyek megmondják ki a jó, kit kell szeretni, és ki a szemét. Jobb szeretem a finomabb, lélektani elbeszélést.
Térjünk vissza a hősökre. A beszélgetés előtt próbáltam visszaidézni a szereplők neveit. Eszembe is jutott az elsőszülött fiú, és a második házasságból származó lány neve: Maciuś és Wanda. Viszont nem tudtam visszaemlékezni a regény kulcsfiguráinak az apa-anya, vagy ha úgy tetszik a férj-feleség nevére.
Ezen nem csodálkozom, mert a könyvben nem is szerepel a nevük.
Miért nem? Miért pont a protagonisták maradnak anonimek?
Az anya figurájának nem adtam nevet, mert arra gondoltam, minél általánosabb, annál jobb. Így az olvasók is könnyebben találnak vele valami kapcsolatot, felismerhetnek, megláthatnak benne, valamit, amit esetleg közvetlen környezetükben, családjukban is megtapasztaltak. És a recenziók azt igazolják, hogy ez valahol így is működött. Az apának viszont más okból nem adtam nevet. A helyzetét, családban elfoglalt helyét akartam ezzel körvonalazni: nem fontos a neve, nem fontos a személye, marginális figura, akit senki sem vesz komolyan. A felesége is csak „öregnek” hívja, senki sem szólítja a nevén.
Ez az észrevétlen, a feleség és a nevelt fiú által egyaránt mellőzött, névtelen figura azonban a könyv felétől középpontba kerül, hirtelen az ő története válik meghatározóvá. Az unokával való beszélgetések és együttlétek során megtalálja azt a biztonságot és bensőségességet, ami lehetővé teszi, hogy kitárulkozzon, hogy újramesélje, újrafogalmazza, vagy ha úgy tetszik, láthatóvá tegye magát önmaga, és ha nem is az egész világ, de valaki számára. Ebben az értelemben úgy is mondhatjuk, hogy a könyv kicsit az önmeghatározás, identitás problémáját járja körül.
Valóban, míg Wandának, a házaspár közös gyermekének nem sikerül ellenszegülni az anyai akaratnak, befolyásnak, és olyannak látja valóságot, ahogy azt tőle elvárják, vagyis nincs elég ereje, hogy ne a kapott mintákat, sémákat ismételve és reprodukálva építse fel saját világát, kapcsolatait, addig lánya már képesnek mutatkozik minderre. Az unoka mindenfajta előítélettől mentes és kíváncsi. Tiszta lap, melyre a nagyapa szabadon jegyezheti fel első, bizonytalan mondatait önmagáról. Biztonságban érzi magát és kitárulkozhat, hiszen végre bátran és szabadon beszélhet arról az emberről, aki hosszú éveken át nem létezett. Végre van kivel megosztani titkait, emlékeit. Ő válik a legfontosabbá számára. Ha lehet ezt mondani, akkor az unoka alakja áll hozzám, mint íróhoz a legközelebb, aki elhatározza, hogy újra felfedezi nagyapját, és a külvilágot kizárva alkotja meg róla saját képét.
Az apa-férj figurája valóban érdekes. Nemcsak mások akaratával szembeszállni képtelen, de képtelen a kapcsolatteremtésre is. Sodródik magával az élettel, a történésekkel, egyfajta naiv belenyugvás jellemzi. Gyengeségének és tehetetlenségének azonban nem csak az agresszor feleség az oka, de legalább annyira a „családi örökség” is. Különösen jól érzékelteti ezt a könyv azon epizódja, amikor a főhős már középkorú férfiként hazalátogat szüleihez.
Amikor az apa már felnőtt fejjel hazautazik vidékre, akkor ráébred, hogy anyja és másik, otthonmaradt testvére - gyenge és tehetetlen apja háta mögött - szövetkeztek, kiforgatták az öreget vagyonából, aki így a család megtűrt, tekintélyétől megfosztott tagjaként tengeti életét. Ez a helyzet, saját cselekvésképtelensége, végül felemészti, és véget vet életének. Igen, valóban érdekelt az, hogy hogyan birkózunk meg az ún. genetikai örökséggel. Szeretnénk úgy tenni, mintha önállóak lennénk, valójában viszont sokszor ugyanazokat a hibákat követjük el, mint a szüleink, ugyanazt az utat járjuk, életünket mechanizmusok irányítják. Ez nem jó. Nézd meg az anyját, vedd el a lányát – mondják Lengyelországban. Ez a népi bölcsesség nemcsak a külsőségekről szól, hanem arról is, hogy bizonyos tulajdonságok, minták az idő előrehaladtával működésbe lépnek, felerősödnek, melyek hatására egyre inkább hasonlatossá válunk szüleinkhez, felfedezhetjük őket magunkban, s ez még a kapcsolatainkra is kivetül. Az, aki gyenge, erős partnerre vágyik és fordítva: a hóhér áldozatot keres. Így élnek egymással házasságban az emberek hosszú éveken át, anélkül, hogy tudatában lennének annak, hogy csupán a magukra vállalt szerepek tartják együtt őket. Így, bár paradox módon, összeillenek, de negatív, egészségtelen viszony ez. Mikor kamasz koromban, abban a bizonyos lázadó időszakban, idegesített, ahogy az anyám viselkedett velem, ő azt mondta: „rendben, nem tetszik, nem kérsz belőle, akkor te majd másképp csinálod”. Igaza volt. Most, hogy én magam is anya lettem, úgy gondolom, hogy bizonyos fokig képesek vagyunk meghaladni szüleinket, elszakadni tőlük, változtatni azon, ami annak idején nem tetszett, és amit egyfajta örökségként cipelünk magunkkal. Ez jó, mert ez azt mutatja, hogy van fejlődés. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak panaszkodjunk, és kibúvókat keressünk, hogy azzal mentegetőzzünk: azért vagyok ilyen vagy olyan, mert nehéz gyermekkorom volt, az apám alkoholista, a szüleim folyton veszekedtek, a nagyanyám nevelt föl. Ez nem elég. Törekedni kell arra, hogy mi jobbá váljunk.
De ez csak akkor lehetséges, ha tudatosítunk magunkban bizonyos folyamatokat. Ha meg akarjuk tudni, hogy bizonyos élethelyzetekben miért viselkedünk így vagy úgy.
Igen a felismerés vágya, igénye nagyon fontos, de önmagában nem elég. Van, hogy az emberek pontosan tudják, hogy mi történik velük, eljutnak a felismerésig, de aztán nem kezdenek ezzel semmit. Mert paradox módon néha azt, amit kényelmetlennek érzünk, egyfajta egyezményes rosszként fogadjuk el. Belenyugszunk abba, ami van, hisz mindig így volt, hogyan is lehetne másként. Ez nem helyes. Kötelességünk változtatni, jobbá válni.
Egyrészről ott a múlttal való „szembenézés” próbája, a konfrontáció és felismerés, mely végső soron készen kapott, negatív minták elutasítását, és a személyiség egészséges kialakulását, fejlődését teszi lehetővé a könyvedben az unoka történetén keresztül, mint egyfajta pozitív végkifejlet. Másrészről Maciuś alakjával egy másik, ennél szomorúbb alternatívát kínálsz, melyben pont a régi rend megszilárdulása, a folytonosság, a fejlődés hiánya érzékelhető.
Valóban, Maciuś gyermekként még szeretne kialakítani valami személyes kapcsolatot nevelőapjával, de végül elfogadja az anyja által róla kialakított, rávetített képet. Szerencsétlen, gyenge embernek könyveli el. Mikor azonban élete derekán ráébred, hogy anyja nélkül nem boldogul, hiszen képtelen volt leszakadni, felnőni, akkor hazaköltözik, és az Öreg halála után, akiből korábban folyton gúnyt űzött, elfoglalja annak foteljét a tévé előtt, felölti papucsát, átlényegül. Méla beletörődéssel fogadja anyja parancsolgatását, mely ha bizonyos szempontból derogál is neki, ellenérzését gyorsan legyőzi a kényelem és biztonság vágya, igénye. Akár a történelem shakespeare-i kereke. Vágyjuk a változást, de a minket irányító mechanizmusok erősebbnek bizonyulnak. Ennek következtében a kezdet és vég összeér, minden marad a régiben.
De miért van az, hogy az anya figuráján kívül, mindenkihez van kulcsunk? Vannak pozitívabb és negatívabb hősök, tulajdonképpen mindenkinél kirajzolódik egyfajta pszichológiai háttér, megjelennek bizonyos motivációk. Az anya figurája viszont sematikus. Egy szóval jellemezhető: szörnyeteg. De hogy miért, azt nem tudjuk. Nem vagy kicsit igazságtalan ezzel a hőssel szemben?
Igen, valóban így van. Nem tudom a választ. Ez egy fura dolog. Mikor a könyv eltávolodik szerzőjétől, annak eredeti szándékától. Ilyen a könyvek sorsa. Kezdetekben a férj-apa figurájáról, erről a gyenge, elnyomott alakról akartam írni, ő lett volna a főhős. Aztán mégis, tőlem függetlenül másképp alakult, és az elnyomó anya figurája kerekedett felül. Az anyának is biztosan megvannak a maga motivációi, az okok, amiért olyanná vált amilyen. Ő a tápláló-gondoskodó lengyel anya mítoszából nőtte ki magát. Ez a romantikus népi anyakép nem szól másról, mint a hatalomról. Aki táplál, az parancsol.
Azért nem gondolom, hogy a regény az anyáról szólna. Számomra kicsit olyan ez, mint egy laboratóriumi kísérlet. Ott egy csapat ember, egy család, akiket egy elég sematikusan ábrázolt despotikus erő irányít. Kétségtelenül szükség van erre az erőre, hogy mi mint olvasók megfigyelhessük, kinél milyen formában jelenik meg a függőség, kit milyen mechanizmusok működtetnek, hogy alakulnak ennek az erős befolyásnak a hatására az emberi sorsok, relációk. De végeredményben az anya csak eszköz, mely ahhoz szükséges, hogy másokról beszélhess.
Minden olyan értelmezésnek örülök, mely észreveszi vagy fontosnak tartja az apa-férj figuráját, hiszen engem is valójában ő érdekelt. Ha lehet így fogalmazni, én személy szerint ezzel a hőssel szimpatizálok, vele tudok azonosulni. De mégis a legtöbb kritika az anyát és elsőszülött fiát tekintette a regény főhősének. Talán azért lehet ez, mert az erős, domináns hősök mindig népszerűbbnek, izgalmasabbnak tűnnek a befogadó számára.
A könyvet olvasva volt egy olyan érzésem, hogy talán fontos lehet a város-vidék ellentét. A háború után – más országokhoz hasonlóan - elindult egy tömeges migráció, családok költöztek munka és megélhetés reményében a nagyobb városokba. Az általad bemutatott családnak is voltaképp ez az útja.
Igen, de számomra ez a dolog mégsem olyan lényeges. Vagyis inkább Krakkó, a város az, ami a könyvemben előtérbe kerül. Krakkó szűk kis világ. A krakkói házakban, panelekben végtelenül kicsi az emberek privát élettere. A könyv hősei is egy ilyen bérház kis lakásában élnek egy darabig, aztán átköltöznek egy, a hatvanas évek Lengyelországában státusszimbólumnak számító, új lakótelepi lakásba. Ezek a valóságban azonban 40 négyzetméteres csöpp kis terek voltak, ahol nagy családok éltek összezsúfolódva. Valahol egész Krakkó ilyen szűkös. Egyrészt egy gyönyörű város, amit nagyon szeretek, és sosem költöznék el innét. Másrészt minden pici. Pici maga a városközpont, könnyen bejárható, kicsik a panellakások is. Ha az ember a családjával átsétál a főtéren, hogy megigyon egy kávét, vagy elnyaljon egy fagyit, akkor 15 perc leforgása alatt legalább 5 ismerőssel találkozik. Számomra ennek persze megvan a maga bája, mégis alapvető emberi szükséglet, hogy legyen elegendő privát életterünk, Krakkóban ezt nem mindig könnyű megtalálni.
A könyvben számos irodalmi utalás, intertextualitás található, például rögtön az első pár oldalon felbukkan Wyspiański Menyegzője.
Igen, ez a kedvenc játékom, imádom. Más könyvekben is szeretem, amikor az olvasó kedvére kalandozhat egyik szövegből a másikba. Mi több, szeretek úgy gondolni a könyvre, mint egy nagy üstre, melybe beledobunk mindent, melyben együtt fortyognak, kavarognak a hősök, különböző lengyel hagyományok, komolyak és teljességgel nevetségesek: temetések, esküvők, családi ebédek, séták, perpatvarok.
Jelenleg dolgozol valamin? Van már új témád, könyvötleted?
Vissza kell fogjam magam, olyan vagyok mint egy vadászkutya, muszáj, hogy szájkosarat, pórázt erőszakoljak magamra, nehogy egy sün után eredve a bokorban landoljak. Most elsősorban a doktorimra kell koncentrálnom. Nem tudom, hogy hogyan alakul majd az életem, hogy íróvá válok-e vagy tudományos pályára lépek. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy sok minden érdekel, és sokféle dolgot szeretnék csinálni az életben. Persze már van egy-két ötletem, de egyelőre, amíg nem teszek eleget más kötelezettségeimnek, nem ülök neki az írásnak.
Miből írod a doktoridat?
Federico García Lorca drámáiból és a lengyelországi Lorca-recepció történetéből. Lorca rengeteg drámáját színpadra vitték Lengyelországban. Munkássága, világa, drámái-versei nagyon közel állnak hozzám.
Első könyvednek milyen fogadtatása volt hazádban?
Ez az első könyvem, előtte nem tudtam túl sokat az úgynevezett irodalmi életről. Még most sem állíthatom, hogy igazán ismerném. Számomra már az is hatalmas élmény volt, hogy megjelent a könyv. Majd nem sokkal ezután, számos elismerő kritika született, autentikus emberek, az irodalmi élet jeles képviselői tollából. De sok blogon, és egyéb felületen is foglalkoztak a szöveggel, ennek azért örültem, mert ebből látszott, hogy a könyvnek élénk utóélete van, és sok mindenkihez eljut. Ezzel a hirtelen jött érdeklődéssel nem is igazán tudok mit kezdeni. Nagy megtiszteltetés számomra a szakma elismerése, de legalább annyira fontos az átlagolvasó véleménye is. Tegnap találkoztam egy hölggyel, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál lengyel standjánál, aki odalépett hozzám, és az iránt érdeklődött, hogy hol lehet megvásárolni a regényt, mert az nagyon felkeltette az érdeklődését. Valakit, csak úgy hirtelen megszólított a könyvem. Ez nekem hihetetlenül fontos. Hatalmas öröm és meglepetés.
Zośka Papużanka, 1978-ban született, végzettsége szerint teatrológus, lengyeltanárként dolgozik és irodalomelméletből doktorál. Kabarédalok szerzője. Krakkóban él, két fia van, flamencózik, éjszakánként olvas, és jól érzi magát a bőrében. Zośka Papużankát - a Świat Książki könyvkiadó „új lengyel próza” sorozatában tavaly megjelent első könyvéért - 2012-ben a Polityka hetilap Paszport díjára jelölték.
Felvidéki Eszter
A fotókat Paweł Karnowski készítette, köszönet értük a Lengyel Intézetnek.
