Mindig csak ugyanaz. Erdőben eltévedt gyerekek, a régi nóta. Nincs mit tenni. Még ha félre is vágyunk vezetni az ösztönünket, kitaposott ösvényeken járunk. Elveszett idő, ami nem őriz meg semmit. Még ha vissza is idéznénk egy pillanatot, akkor is mindig kiderül, hogy nem is úgy volt, hogy nem lehet tudni, ki tette, ki mondta, hogy csak valamiféle foszlányok maradnak nekünk, piszkok a tányéron, melyek már nem tartoznak senkihez. És sosem tudjuk meg biztosan, ki az elbeszélő és ki a szereplő, ki marad a háttérben, és ki a főhős, kinek a szavai azok, amiket papírra vetnek. Csak azt: ki veszít; hogy ki veszít, azt mindig tudjuk a kezdetektől fogva.
Képtelenség volt magyarázatot találni arra a házasságra. Bármilyet is. Se racionálisat, se irracionálisat. Hogy nem érzelmek voltak, annyi szent. Nem a helyzet, sem a körülmények összjátéka, még csak nem is a pénz. Se nem szerették egymást, se nem illettek össze. Senki se lett volna képes megmondani, hogy miért vette feleségül. Neki meg már volt egy férje. Igaz ugyan, hogy a sírban, de hiszen beérhette volna azzal az egy sírral is. Erről az első férjről nem sokat lehetett tudni: a nő maga szívesen emlegette, hogy gyönyörűen énekelt; de azt már, hogy zabrálni járt, vagyis törvénytelenül viselkedett, és abból tartotta el őt, kevésbé szívesen.
Amikor aztán az első férj Jánosik-legendává nőve ki magát beszennyezett egy sebet a lábán, ami aztán elfertőződött, és elvitte, a nő egy szál bőrönddel tért vissza a szülői házba, némiképp vonszolva, némiképp cipelve felhorzsolódott térdű, hároméves kölykét. Amikor kinyitotta az ajtót, az anyja felsóhajtott, és a dolga után eredt, pillantásra se méltatva hazatérő, tékozló lányát, na tessék, épphogy megszabadultunk ettől a lármától, máris négy lábon gyün vissza. A tékozló lány rá se hederített az anyjára, beültette a gyereket a sarokba, kezébe nyomott egy karéj kenyeret, felgyűrte ruhaujját, és munkához látott.
Semmit sem várt senkitől, mindenkinek segített kicsit, magával szinte semmit sem törődött. Az ősz télre változott, a tél tavaszra, a régi ruhák a hasán kissé feszülni kezdtek, a tenyerét tönkretette a mosás, meg a munka a földeken. Csípőre tette a kezét, lábait széles terpeszbe vetette, hogy a lehető legtöbbet takarja ki ebből a világból; fejét kissé oldalra billentette, mint a tyúk, ha úgy tesz, mintha értelem szorult volna belé. Mindig mindenkinek a szemébe mondta az igazat, ráadásul azonnal, de még azt is, amit az hallani sem akart. Hogy ez túl sovány, az ragyavert, amaz meg sose talál magának férjet, de legalábbis biztosan nem fényes nappal. Mindenki tisztelte. Senki sem szerette. És pont ezt akarta. Ahogy a krumpligumókat válogatta a kosárból, és a szabályos sorok fölé hajolva lába szilárd talapzatára eresztette nagy, kemény hátsóját, mindenki tudta, hogy hova kívánja őket.
Na akkor meg minek vette el? Özvegy volt, gyerekkel. Rosszindulatú. Örökké elégedetlen. Talán megsajnálta.
Kedves bátyám, írta Bronek, szívből üdvözöllek, Krakkó hatalmas, annyi a műemlék, hogy ha csak időm van, megyek és nézelődök, már voltam a Wawelben és a Sárkány Barlangjában. Itt minden másképp van. Jó munkám van, egy boltban, egyelőre egy barátommal lakom, de félreteszek, hogy végre a magam lábára álljak. Merthogy egy lányt is megismertem, mikor kávézni voltam egy kávézóban, ott dolgozik pincérnőként, de faluról jött, és össze akarunk házasodni. Hát velem ez van, sok az újság. Te meg ne gondolkozz, pakold össze, amid van, és utazz fel hozzám, munkát majd segítek Neked találni, az esküvőn meg majd te is megismersz valakit. Mert mégis meddig élhet az ember magában. Szerető fivéred, Bronislaw.
Kedves Öcsém, szaladt át a fején és a papíron a kész válasz, már régóta gondolkozom ezen, a mama csak jár-kel fel-alá, a tehenet el kellett adja, mert itthon egyre csak rosszabb. Stasia meg a férje még nálunk laknak, mert nincs hová menniük, tavaszra meg jön a harmadik gyerek. Walenty is nősülni fog, hát hol másutt kéne lakniuk, ha nem itthon. Mert Jan valódi földesúr ám a saját hektárjain, amiket az asszony hozott, ott ül az, még a küszöböt se engedi átlépni. Nem kellek én itt senkinek, egy éhes szájjal kevesebb, már össze is pakoltam. Pénzt meg Jasiek ad kölcsön a jegyre, ha megígérem, hogy többet nem jövök vissza.
Alig szállt le a vonatról, már lökték is be, mint bárányt a farkasok közé, félúton a vodka és az előétel között, félidőben az új öltönyébe bújt Bronek és vastag hajfonatú, ifjú arája közt a szimbolikus koszorújával, mert az igazit Bronek egy héttel korábban megszerezte a pajtában, mer’ megmakacsolta magát, pedig a széna eléggé szúrta közben a valagát. Az úr, a bíró és a plébános között kapott helyet a Krakkó környéki, prózai menyegzőn, se Rachel, se aranypatkó, csak csupa szalmabáb közt. Bronek, akár egy egzotikus növényt, úgy öntözte percenként vodkával fivérét, a menyasszony nénikéi viselték gondját, kolbászos- uborkás érveiket vetve latba.
Valami nagyapó, nem tudni, kié, viszont minden bizonnyal túl a százon, kinek tekintélyes horkantásai még a terítőt is meglebegtették, hirtelen felriadt, hogy aztán elordítsa magát: „ki nevezett engem marhának?”, majd kezében egy impozáns agancsot tartva, ismét boldog áhítatba merült. Egy vidám unokahúg, aki egy óra leforgása alatt itta szomorúra magát, hirtelen összeszedte a bátorságát, és elhatározta, hogy nyilvánosság elé tárja a férjéről a teljes igazat, mire az elhatározta, hogy nyilvánosan a fenekére sóz, minekutána nyilvánossá lett, hogy ez a fenék nem ismeri a fehérneműt. Minden leány figyelmesen fürkészte a vőlegény bátyját, a messziről jöttet, akit nagy hanggal be is mutattak, amitől aztán nagyon zavarba jött. Minden leány követte tekintetével sovány, szernyikkel, bigosszal foglalatoskodó kezeit, minden leány, akit mások vittek táncba, és aki boldogan szabadította ki szoknyák és pendelyek halmai alól vaskos, kerekded térdeit, minden leány, még az is, aki mellett Bronek a bátyjának helyt adott, az, aki a leghangosabban nevetett a leggyakrabban ment táncba és a legtöbbet itta, az, aki épp odaült mellé és a falnak támaszkodott, mintha csak le akarná dönteni az egész házat, az, aki megigazította szétbomlott kontyát, felfedve hímzett, fehér blúzán a kerek izzadságfoltokat, az, aki mellé Bronek szándékosan ültette, szándékosan, mert mégis meddig élhet az ember magában. Ez meg itt a bátyám, Pomerániából jött, velem fog majd dolgozni Krakkóban, jó fiú, csak egyedül van a világban, mint a kisujjam, hát hadd igyon egy kis vodkát, hamar megszeret majd itt, én már meg is szerettem, a kisasszony meg nem iszik velem, milyen kisasszony, mondta két erős fogsor a rózsaszínű nyelv zamatos húsát csócsálva, milyen kisasszony, asszony vagyok én, özvegyasszony, ilyen fiatal, oszt’ már özvegy, na ja, hangzott fel büszkén, nem is szomorúan, özvegy, két éve, hogy a férjem meghalt nekem, úgyhogy özvegy, de nincs ezen mit aggódni, szar az élet anélkül is, még csak az hiányzik, hogy ezen aggódjunk, a halál mindenkit elér, az úr hosszú időre jött Krakkóba, talán örökre, kérem, talán örökre.
Fordította: Felvidéki Eszter
Zośka Papużanka 1978-ban született, végzettsége szerint teatrológus, lengyeltanárként dolgozik és irodalomelméletből doktorál. Kabarédalok szerzője. Krakkóban él, két fia van, flamencózik, éjszakánként olvas, és jól érzi magát a bőrében. Zośka Papużankát - a Świat Książki könyvkiadó „új lengyel próza” sorozatában tavaly megjelent első könyvéért - 2012-ben a Polityka hetilap Útlevél (Paszport) díjára jelölték.
A könyv rövid jelenetekből áll, amelyekből egy krakkói család története rajzolódik ki több évtizeden keresztül. Tele van feszültséggel és konfliktusokkal, annyira hiányzik a kölcsönös megértés, nem is érteni, mi tartja össze a családot: talán a házasság szentsége, a jól megérdemelt büntetés érzése, az ellentétek vonzereje, de végsősoron nem tényirodalmi számvetéssel van dolgunk.
A fotót Paweł Karnowski készítette, köszönet érte a Lengyel Intézetnek.
