A címben jelzett időmeghatározás nem csak azért fontos, hogy időbeni korlátot szabjunk a kutatás tárgyának, de esszenciális jelentőségű az esszé szempontjából, hiszen egyrészt az esszé egyes inherens tulajdonságaihoz juthatunk közelebb, másrészt az orosz fejlődés sajátosságai is megmutatkoznak, ha választ találunk arra kérdésre, vajon miért maradt idegen az esszé műfaja nem csak a Szovjetunióban, de az 1917 előtti Oroszországban is, ahol szintén nem igazán tudott gyökeret verni, illetve inkább vallásbölcseleti elmélkedések léteztek, melyek csak részben érintkeznek az esszével.
Ahhoz, hogy ezt megértsük, az esszé születésének forrásvidékéig kell visszanyúlni. Az esszéről elmélkedve majd’ minden kutató megjegyzi annak kivételezett helyzetét, ami abban nyilvánul meg, hogy ez az egyetlen műfaj, melynek születése pontos dátumhoz és emberhez köthető. Ez az irodalomtörténeti tény már önmagában meghatározza az esszé egyik legfőbb jellegzetességét: nevezetesen annak hangsúlyos szubjektivitását. Azzal, hogy Montaigne kijelenti, ő önmagát kívánja megfesteni1, behozza az irodalomba a modern filozófia egyik legfontosabb kérdéskörét, az én problematikáját. Ez az én azonban nem önmagában adott, hanem a megfestés folyamatában konstitulálódik. Montaigne úgy próbálja lefesteni a szubjektumot, hogy esszéről esszére haladva rajzol újabb és újabb ecsetvonást a soha meg nem ismerhető énhez. A világgal való érintkezési pontok mentén tapogatózva tesz kísérletet, hogy az örökké változásban lévő szubjektum egy adott pillanatát rögzítse. Ez a vágy, vagyis a szubjektum minél sokrétűbb megismerése hatja át Montaigne minden írását, aki a reneszánsz egyik tipikus szülöttje volt. Különböző történelmi okok miatt, melyekre itt nincs módunk kitérni, a Reneszánsz elkerülte Oroszországot, és bár a kijelentés kategorikusságánál fogva vitatható, Oroszországban, már csak az autoriter államberendezkedés okán sem verhettek gyökeret az individuum megismerésére irányuló törekvések, és így - a részben ebből kisarjadó - esszé sem.
Úgy véljük, a pont, ahová még érdemes visszanyúlni a téma kapcsán, a XV. század, jóllehet az ilyesfajta dátumkijelölés némileg mindig önkényes. Jelen esetben az ún. „önzetlenek” és „harácsolók”2 közötti vitára gondolunk, mely több évszázadra meghatározta a teokratikus hatalom rendszerét, és benne az egyén helyét. Ebben az időben fektették le a másként gondolkozókhoz való viszony alapjait, és tágabban, magához a gondolkodáshoz is. Míg a „harácsolók” szószónokának tartott Joszif Volockij (Volocki Szt. Ioszif) a szigorú, legtöbbször fizikai megsemmisítéssel járó megtorlás híve volt, addig ellenfele, a vereséget szenvedő Nyíl Szorszkij (Szórai Szent Nyíl) az érvelés és a meggyőzés módszere mellett kardoskodott. Volockij és tanítványai a véleményt a második bűnbeesésnek tekintették, és kiálltak az istentől eredő egyházi szövegek értelmezést elvető szolgai másolása és recitálása mellett. Az egyént csak teljes alárendeltségben tudták elképzelni, és fanatikus hévvel irtották az új eszmék terjedését, melyekben az igaz ortodox hitet mételyező eretnekséget vélték felfedezni. Az egyéni kezdeményezést és az önállóságra való törekvést nem hogy nem ösztökélték, de módszeresen irtották. Győzelmük és III. Iván sikeres centralizációs törekvése együtt vetett véget annak a szellemi pezsgésnek, amely a szabad városok, prosperáló fejedelemségek – elsősorban Novgorod – jellemzője volt, és amely egyfajta alternatívát kínált Moszkva doktriner politikájával szemben. Az uralkodói hatalom legitimációját, mint oly gyakran, most is az egyház jelentette. Joszif Volockij nevéhez fűződik a teokratikus abszolutizmus elvi megalapozása, mely eszme teljhatalmú cárként látja és láttatja az istentől felkent uralkodót.
Mindennek részben ellentmond az a vélekedés, hogy a XIV – XV. századi orosz társadalmi életben fokozódik az érdeklődés az ember személyisége iránt. Nagy Erzsébet szintén Nyíl Szorszkij példáját említi, aki orosz földön meghonosította a hészükhazmus programját, mely a „szemlélődést, az emberi öntökéletesedést, az embernek még a földi életében Istennel történő egyesülését” helyezi középpontba. A meghatározásból is kitűnik, hogy a XIV – XV. századi orosz közgondolkodásban – a nyugatival ellentétben – az ember még mindig csak isten relációjában tarthat érdeklődésre számot. Személyes élményei, a világhoz való viszonya csakis vallási kontextusban értelmezhető. A kutató úgy véli, hogy „az embernek a hierarchiában elfoglalt társadalmi helyzetének idealizálása helyett olyan személyes érdemek és tulajdonságok kerültek előtérbe, mint az odaadás, hűség, ügybuzgalom, meggyőződés, elszántság, becsület, értelem, társadalmi hasznosság, azaz a belső emberi erények.” Ezek azonban többnyire nem annyira vagy nem csupán egyéni jó tulajdonságok, hanem a feljebbvaló irányába tanúsított alattvalói magatartás jellemző vonásai, épp ezért nem tekinthetjük elég meggyőzőnek, hogy Oroszországban új emberideál formálódott volna, még akkor sem, ha elfogadjuk Lihacsov azon állításait, hogy Oroszország a XIV – XV. században rálépett a prereneszánsz útjára, mely magába foglalta ugyan a reneszánsz egyes elemeit, de „gyökeresen különbözött is tőle világosan kifejeződő vallásos jellegével”.3
A pravoszláviával együtt, jegyzi meg Szolovjov, Bizánctól a bizantinizmust is átvette Oroszország, „vagyis az Egyház örök és lényegi formáinak összekeverését az időlegessel és véletlenszerűvel”. Az írott szóhoz, az idővel fokozatosan kiüresedett hagyományhoz való ilyen jellegű formalista viszony hosszú évszázadokra vált kerékkötőjévé az új jelenségek, eszmék terjedésének.4 Az univerzális helyébe a partikuláris lépett, és így történhetett, hogy egy olyan jelentéktelennek tűnő probléma, mint az ostya vs. kovászos kenyér kérdése, előkészítette az egyházszakadást.5 A bizantinizmus másik hozadéka, mely egyúttal a teokratikus államok velejárója is, hogy olyan emberi tulajdonságokat erősített meg, olyan alattvalói magatartást jutalmazott, mely leginkább az engedelmesség, behódolás, beletörődés szavakkal írhatók körül, vagy ha pozitív előjellel kívánjuk leírni, akkor az alázat, türelem, jámborság hármasával lehetne meghatározni.
Jóllehet szubjektív kategóriákról van szó, és ingoványos talajra lép az, aki a népkarakterológiai kérdésben foglal állást, mégis úgy gondoljuk: nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a kereszténység keleti ágának átvétele meghatározta Oroszország mind politikai, mind gazdasági, mind pedig szellemi fejlődésének jellegét és irányát. Az ortodoxia egyik központi kohéziós gondolata a szobornoszty, gyülekezetiség lett, ami ugyan alapvetően nem személyellenes, de mégse az egyéni üdvözülés és boldogulás útján látja megvalósíthatónak a széthullott egység újrateremtését. A szellemi-spirituális kiteljesedés záloga önmagunk leküzdése, megtagadása lett, ami összecsengett a bizánci kereszténység apofatikus jellegével. A reneszánsz emberközpontú ideálja ellentartott a kollektivista, aszketikus hagyományokat előtérbe helyező bizánci szemléletmódnak 6, és nem csak a társadalom felső rétegeiben nem talált magának utat, de az orosz közgondolkodást se tudta megtermékenyíteni. A XVI. századdal egyidejűleg, mikor Montaigne egy éppen keletkezőben lévő, új irodalmi műfaj első darabjait írja, Oroszországban Rettegett Iván egyesíti az országot; a nyugatitól egy merőben eltérő civilizációs modell van születőben. A kor legkevésbé sem kedvez egy hajlékony, engedékeny új műfaj meghonosodásának. Közrejátszik az a tény is, hogy az írásbeliség korifeusai döntően egyházi emberek voltak, akik ily módon a liturgikus, vallási tartalmú szövegek terjesztésében voltak érdekeltek. Ha születtek is epikai alkotások, azok vagy moralizáló-allegorizáló, vagy hagiográfiai ihletettségűek voltak, és az individuum, mint a vallási kereteken túlmutató, önmagában értékes entitás, nem válhatott szövegképző erővé. Ezen a péteri reformok se tudtak gyökeresen változtatni. A XIX. századig a nyugati irodalmi irányzatok csak szórványosan jutnak el Oroszországba, ahol az esszé helyét egy nagyon erős és a szimbolizmus virágzó kultúrájára igen megtermékenyítően ható vallási alapokon nyugvó filozófiai-bölcseleti elmélkedés veszi át. Ez ugyan több ponton érintkezik az esszével, de célját, ontológiai beállítottságát tekintve mégis más tőről fakad. Bár az orosz bölcseleti irodalom – küldetéstudatánál fogva – szintén egy szintetizáló tudatot feltételez, szintén egy univerzalisztikus világmodellt kínál, megvalósíthatósági terepét a transzcendencia szférájába utalja, szemben az esszével, mely hangsúlyosan evilági, amennyiben az ént a világba vetett lényként járja körül. Az esszéforma marad, de nem a gondolkodás formája, hanem az írásé. Nincs mögötte az a szándék, az az eszme, amit Epstein tulajdonít az esszének, a fejlődés eszméje, „létkutató, konstruktív faggatás, hogy milyen lehet egyáltalán a kultúra.”7 Hiába van meg több orosz gondolkodóban, Szolovjovon át, Ivanovon keresztül, Belijig az integrációra való törekvés, a diszciplínákat egyesítő, azokon felül emelkedni akaró hevület, írói habitusuk nélkülözi a hierarchiákon is felül emelkedni képes, játékosságot, többpolúságot is megengedő attitűdöt. Még ha a végső cél talán ugyanaz is, a hozzá vezető út mérőben eltér a nyugati esszéhagyománytól, ha végső célként elfogadjuk Epstein meghatározását, mi szerint az esszé a kultúra sokféleségének szintézise az egyéni öntudat alapján. (123)
__________________________
1 Montaigne: Esszék
2 Az elnevezés későbbi kor szüleménye, és a vitát leszűkítve tévesen ad pusztán gazdasági színezetet a két egymással szemben álló irányzat közötti különbségnek.
3 Nagy Erzsébet: Az érett orosz középkor emberideálja IN: Aetas 1998/ 1.szám. (96 – 103)
4 Csaadajev közfelháborodást kiváltó filozófiai leveleiben odáig megy, hogy „a civilizációs semmibe vetettség szorongató érzését”, az elmaradottságot, a tespedtséget, a sötétséget, az entrópiát az ortodoxiából vezeti le. (Философические письма, Письмо первое) ( Hammerstein Judit: Az orosz önértelmezés hagyományai IN: Prae 37)
5 Erről ld. bővebben: Szolovjov: A bizantizmus és az orosz óhitűség IN: Aetas 1998/1. szám
6 Mihail Heller a kétkötetes Orosz történelem c. könyvében azt állítja, hogy Moszkóvia „legfontosabb megkülönböztető sajátossága az volt, hogy az állam felfalta a személyiséget”. 1996:117
7 Epstein 130 o.