Mit ér a művész, ha magyar? És mit ér, ha orosz, és fő művei kidobott, ütött-kopott cirill betűs nyomdai betűtestek képkompozícióiból állnak? Művészetről, ihletről, a magyarok hamis pesszimizmusáról beszélgettünk Anna Csajkovszkajaval és Maxim Gurbatovval, a 2010-ben Magyarországra települt orosz művészházaspárral.
Vértes Judit interjúja
Nem jelent némi kényelmetlenséget, hogy bár eljöttek Oroszországból, a megrendelőik révén szorosan kötődnek az országhoz?
Maxim Gurbatov: Nem, végül is nem Putyin a fő megrendelőnk. Ha az adóhivatalt ez nem zavarja, minket a legkevésbé sem. Ráadásul a vevőink fele ma már a világ minden táján él: elhagyták Oroszországot. Bizonyos értelemben mi csak követtük a vevőinket, mentünk a „tápláló” kéz után. Másrészt mi ennek csak a jó oldalát látjuk. 15 évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy itt ülök Budapesten, és tőlem 5000 km-re értékesítem a képeimet. Ez fantasztikus érzés.
Kik az Önök vevői? És milyen kritérium szerint vásárolnak?
M. G.: Mindenféle emberek, és persze eltérőek a kritériumok is. Ha inkább jó, mint gazdag emberről van szó, le szoktam beszélni, hogy befektetésképpen vegyen képet. Ez lehetetlen dolog. Senki se tudhatja, mi lesz az értéke egy képnek 10, 20, 100 év múlva. Ezen nem érdemes gondolkozni. A nagy orosz mecénások, Scsukin és Morozov, vásárláskor jobbára „tetszik-nem tetszik” alapon döntöttek. Tegyük fel, hogy ott állsz egy kép előtt, ami nem tetszik, de akkor jön egy agyafúrt galériás, és elkezd össze-vissza hazudozni, hogy 30 év múlva ez milliókat fog érni, de ha valóban így lenne, akkor ő maga venné meg. Az ő feladata, hogy eladja a képeket, úgyhogy nekem egy jó tanácsom van: azt a képet vedd meg, ami igazán tetszik, és ne azt, ami állítólag milliókat fog érni. Ha az embernek már nincsenek kenyérproblémái, elkezdi szépíteni a házát vagy elkezd valamit gyűjteni. Valaki a nőket, valaki a férfiakat, valaki pedig a festményeket. Nekünk az utóbbiak tetszenek.
Vannak olyan képeik, melyek különösen közel állnak magukhoz, és nem szívesen válnának meg tőlük?
M.G.: Persze, amiket itt lát. Szándékosan olyan magas árat határoztunk meg, hogy nem kell félnünk, hogy bárki is megveszi.
És honnan jön az ihlet?
M.G.: Szeretem az ilyen kérdésekre adott válaszokat hallgatni, különösen az olyan emberektől, akiknek nem ilyen zsiványképük van,mint nekem, hanem olyan impozáns férfiak, mint például Szorokin a hullámos galambősz hajával, angyali arcával. Hátraveti a fejét, rágyújt egy cigarettára, és azt mondja: „Tudja, én a nagy klasszikusokból merítek ihletet. Bachot hallgatok, megnézem a Sixtus-kápolnát, a Madonna-festményt, és ezek az örök érvényű alkotások engem nagyon megihletnek”. Jól hangzik, mi? Na, ez nálam egy kicsit másképp néz ki. Ott kezdődik, hogy én reggel nehezen kelek, mogorva vagyok, sokáig nem találom a helyemet, de pár évvel ezelőtt rájöttem,hogy van egy nagyon jó ellenszer erre: el kell kezdeni valamit csinálni. Az ihlet kétfajta lehet: az egyik az, amikor sokat gondolkozol valamin, és egyszercsak teljesen váratlanul beugrik a megoldás egy vízvezetékes csőre ragasztott hirdetés láttán, „eladó ez-az”, vagy „elveszett egy sziámi macska”. A másik még egyszerűbb: bemész a műhelybe, ránézel a betűkre, kiraksz belőlük valamit, és látod, hogy ez jó.
Mikor kezdtek neki a Betűk Könyve projektnek?
M.G.: 2001-ben bukkantunk először régi nyomdai betűkre, de 2006-ig ez csak amolyan úri huncutság volt, játszadoztunk. 2006 őszén Arhangelszkből egy nagy készletet kaptunk, és akkor megcsináltuk az első komoly munkánkat az „Ismeretlen könyvelőhöz” és a „Betűk javítása”.
Nem éreznek kísértést, hogy elkezdjék gyűjteni egy letűnt kor egyéb kellékeit, tárgyait?
Anna Csajkovszkaja: Dehogyisnem. Itt tízszer, százszor több régiség van, mint Oroszországban. Ez volt az egyik első nagy élményünk itt. Elképesztő bőség fogadja az embert, ha bemegy egy antikváriushoz. Annyi minden van, hogy az ember egy kicsit immunis is lesz, megcsömörlik.
És mi a helyzet a magyar tipográfiával? Nagyon különbözik az orosztól?
M.G.: Eléggé, de jó irányba. Annak ellenére, hogy a magyar szavak átlagosan hosszabbak, mint az oroszok, ami meghatározza és egyben megnehezíti a tördelő lehetőségeit, tipográfiailag a magyar könyvek nagyon igényesek. Kulturáltabb, érdekesebb, finomabb a könyv kinézete, mint nálunk. Ami azonban a város tipográfiáját illeti, a különböző reklámok, cégérek, kiírások minősége messze alul marad a magyar könyvek kivitelezésétől. Nagyon esetleges, összetákolt, koszos. A kisebb boltok kültéri reklámra nem költenek. De ez érthető. Ha tőlünk rendelné meg, akkor az kb. a havi forgalmának a felét tenné ki. Itt úgy gondolják az árusok, hogy édesmindegy, milyen betűvel van kiírva, hogy Zöldség-gyümölcs, úgyse azt nézi a vevő. Moszkvában a ló másik oldalára estek. Ott úgy gondolják, hogy ha a boltos nagyívű reklámtáblát rendel, akkor azonnal szupernyereséges lesz az üzlet. A szakmánk és megélhetésünk szempontjából a magyar hozzáállás nem túl kedvező, de emberileg teljesen elfogadható, és megkockáztatom – közelebb áll hozzánk. Kedvenc példám a névjegykártyák. Moszkvában valóságos névjegykártya láz van. Itt általában egy papírfecnire írják fel az elérhetőségüket az emberek, és ha odaadom a szép névjegykártyámat, akkor sokszor átírják, hogy visszaadhassák, mert nem hiszik el, hogy én ezt örökbe adom. Moszkvában erre nagyon nagy hangsúlyt fektetnek, egy jó kártya jelentősen növeli a „gazdája” státuszát. Moszkvában még névjegy-kiállítások is voltak. Mára már az okostelefonok kiszorítják a névjegykártyákat, de azért mint státuszjelző elem megmaradt.
És miben látják a mentalitásbeli különbséget?
A.Cs.: Itt a jólneveltség felszíne sokkal kidolgozottabb. Ismerkedéskor, búcsúzáskor mosolyogni, jó napot, viszontlátásra, csókolom, köszönöm, elnézést – ezek automatizmusok. Oroszországban mind a mai napig tartja magát a hit, hogy mosolyogni csak őszintén szabad. Ha valakire rámosolygok, akkor az azt jelenti, hogy szimpatikusnak találom. Nagyon gyakran találják magukat kínos helyzetben az oroszok külföldön. Mondván, mosolygott rám, aztán kiderült, hogy nem is nagyon rokonszenvez velem. De miért is kedvelne, csak rámosolygott, ahogy illik. A mosolynak más kulturális kódja van, de hogy mi van a mosoly mögött, azt még nem érzékeljük. Itt az udvariasság és a mosoly – alap, és nem a rokonszenv kifejeződése.
A magyarok előszeretettel hangoztatják magukról, hogy milyen borúlátó egy nép, és valóban szeretnek panaszkodni, de a híres pesszimizmus csak verbális szinten jelenik meg. Ha megnézem a várost péntek este, főleg egy nyári este, akkor olyan féktelen jókedvet, életörömöt látok, ami cáfolja a magyarok magukról alkotott képét.
Lakoma pestis idején.
De ez már vagy 300 éve tart.
A.Cs.: Hozzánk gyakran jönnek vendégek. Senkinek sincs olyan érzése, hogy egy szegény országba jött, ellenkezőleg: mindenki el van ragadtatva a várostól, a moszkvaihoz képest nyugodt életritmustól. Itt jó, különösen, ha nem érti az ember, amit beszélnek, írnak körülötte.
És hogy látják Budapestet?
A.Cs.: Budapest egy igazi európai város. Ez a magyaroknak természetes, de Oroszországból nézve nem az, mert Oroszországban nem alakult ki a városi kultúra. Oroszországban a házak, épületek se úgy állnak, ahogy az emberek maguktól megépítették volna, ahogy nekik kényelmes lett volna, hanem úgy, ahogy felülről ukázba adták. A szovjet városokat gyakorlatilag egy hivatal tervezte, gyakran olyan emberek által, akik soha nem jártak az adott városban. Ennek következtében Magadantól Szocsiig ugyanolyan városokkal találkozunk. És ezekben a városokban nem túl jó élni, mert nem szervesen fejlődtek, nem az emberek igényeihez igazítva. De azért Budapest mint város története se olyan régre nyúlik vissza, igazából csak Buda felszabadítása után veszi kezdetét a városiasodás. A város mai arculata pedig a XVIII, de még inkább a XIX. század során alakult ki, ahogy Pétervárnak is. Meglepően sok hasonlóság van a két város között, de Budapest élőbb. Az is nagyon tetszik, hogy a város kerületekre van tagolva, melyek önálló életet élnek. Van valamilyen összetartozás érzés a kerület lakóiban. Ezt érezzük, mert Moszkvában ez nincs. Vannak ugyan kerületek, de egy-egy kerület nagyobb, mint Budapest, és senki nem tudja, hol kezdődik, és hol végződik. Ezek csak adminisztratív kerülethatárok. A mai Moszkva nem arra van kitalálva, hogy 25 millió ember lakja. Fájdalmas a városra nézni. Nincs gazdája, lakóházakkal építenek be minden üres területet, mert ezzel lehet a legtöbbet keresni, hiszen a lakások csillagászati áron kelnek el. Eközben elpusztítanak minden régit, nem létezik műemlékvédelem, a régi Moszkvából gyakorlatilag semmi nem maradt. XVII. századból megmaradt épületeket rombolnak le, amiből összesen maradt vagy 30-40, és a helyükbe felhőkarcolókat húznak fel, ahol a m2 ár 5000 euró. Budapest, hiszik a pestiek vagy sem, nagyon élhető város. Előbb-utóbb ebben az országban minden rendben lesz. Ha szerencséjük lesz a vezetéssel, akkor gyorsan, ha nem, akkor egy kicsit elhúzódik ez a folyamat. Azért jöttünk Budapestre, mert tetszik a város. Mi elsősorban esztétikai bevándorlók vagyunk.
Maxim Gurbatov (1962) – designer. A Betűk Könyve projekt megálmodója, hivatásos betűvadász.
Anna Csajkovszkaja (1961) – művészettörténész, újságíró, tanár. A GEO magazin tudósítója.
A művészházaspár kiállítása megtekinthető a Kis Könyves Éjen. Bővebb információért ajánljuk korábbi írásunkat az eseményről.
