A Szláv TeXtus szerkesztősége első közös vállalkozásként elvégezte a 2012-ben Magyarországon megjelent, szláv szerző tollából származó szépirodalmi művek összegyűjtését. Az eredmény, a lista, amelyet az alábbi elemzés a kiadott könyvek száma, műfaja, és a könyv eredeti megjelenésének éve, ill. a fordítás alapjául szolgáló kiadás éve szerint vizsgál, végül összesen negyvenhét könyvet mutat. Ebből a negyvenhétből tizenhat lengyel és tizenöt orosz könyv van, míg bolgár például egy sincs, és a horvát, bosnyák és szerb irodalom is együttvéve mindössze öt könyvvel képviselteti magát. Jól láthatók tehát bizonyos aránytalanságok, melyek alapján szerkesztőségünk szükségesnek érzett egy szélesebb körű szakmai beszélgetést. A részletes elemzés oldalunk "Szláv-magyar kapcsolatok" rovatában olvasható.
A beszélgetésre azon kiadók főszerkesztőit hívtuk el, amelyek 2012-ben a legtöbb szláv írótól származó könyvet adták ki. Noha az elemzés csak a tavalyi termést érinti, elég valószínű, hogy a kapott eredmény arányszámokként évekre visszamenőleg is működik. Így először arról kérdeztük a kiadók képviselőit, hogy ők mivel magyaráznák a lengyel és az orosz művek ilyen nagyarányú túlsúlyát, illetve, hogy miért ilyen kevés szláv irodalom jelenik meg hazánkban, már amennyiben ezt a negyvenhét könyvet valóban kevésnek tartjuk.
Mészáros Sándor, a Kalligram Könyvkiadő főszerkesztője: A magam részéről egyből elég éles dolgokkal kezdeném. Három ok jutott eszembe, miközben gondolkodtam, egyrészt szerintem borzasztóan sznobok lettünk, igazából a környezetünk kisebb kultúrái egyáltalán nem érdeklik az olvasót. Aki ezzel nem vet számot irodalmárként, az rendben van, a könyvkiadásban viszont nagyon szűkösek a források, és ezen belül is a délszláv kultúra iránt a háború miatt, politikai okokból kifolyólag végtelenül csekély az érdeklődés. Könykiadóként folyamatosan azt tapasztalom, hogy háromszáz, vagy maximum ötszáz példány az, ami ténylegesen elfogy. Másrész nincsenek igazából új sztárok, vagy azok vannak, akik nyugaton befutnak, és ez valamiféleképpen magyarázat a lengyel és az orosz irodalom túlsúlyára. A magyar irodalom ilyen értelemben lett sznob, hogy azokat követjük, akik valamilyen módon már híresek, hírnév kultúrában élünk. Egy kortárs magyar könyvről születik hat-nyolc kritika, egy világirodalmi műről négy-öt, a szláv irodalmak nem sztár szerzőiről meg mondjuk kettő, és akkor jó arányt mondtam. Ezen belül is szerintem a magyar közönség elhárította a délszláv háború megemésztését, és hiába termeltek kiváló könyveket a szerb vagy a horvát szerzők, erre senki sem volt kíváncsi, és szerintem korábban sem volt erős tradíciója. A harmadik dolog, hogy azt látom, minden nagyon attól függ, hogy az itteni kulturális intézetek hogyan állnak hozzá, hiszen a szerzők ide hozatala már önmagában nagyon sokat jelent.
Hermann Péter, a Poligráf Könyvkiadó alapító főszerkesztője: Ezek után én már nem túl sok mindent tudok hozzátenni, azt hiszem, én vagyok itt a legkisebb kiadó a jelenlévők közül. Abban igaza van Mészáros Sándornak, hogy egy általános válságról van szó, és ha le kell nyesni, azt mindig a szélekről nyesik le, így marad a centrum, az angolszász irodalom, a német irodalom, és a perifériális irodalom az, ami ezt megsínyli.
Dunajcsik Mátyás, a Libri Könyvkiadó főszerkesztője: Ahogy elnézem ezt a listát, büszke vagyok arra, hogy a negyvenhét könyvből öt szláv szerző nálunk jelent meg, ez voltaképpen a teljes lista egy tizede. Ennek kapcsán meg kell említenem Lóránd Zsófia nevét, aki a délszláv női elbeszéléseket felsorakoztató Bóra sorozatunk szerkesztője, ez a szám egyrészt az ő áldozatos munkáját dicséri. A Bóra mellett pedig fontos indok az is, hogy az egyik igazgatónk, Halmos Ádám, szoros személyes kapcsolatot ápol a horvát irodalommal és a nyelvet is beszéli. Amikor például Senko Karuzát hívtuk meg a könyve bemutatójára, az is inkább családi összejövetelnek tűnt, mint hivatalos eseménynek. Ebből látszik, hogy leginkább a személyes mániák vesznek rá egy kiadót arra, hogy kevésbé ismert nyelvekből adjon ki irodalmat. Ez alól kicsit kivétel a macedón szerzőnk, Goce Smilevski, akinél az elsődleges érv az volt, hogy ezzel a könyvvel megnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, amelyhez tartozik egy olyan technikai feltétel, hogy ha az ember az EU-hoz pályázik fordítástámogatásra (ez egyszerre 10-15 könyvet jelent), akkor az elbíráláskor számít az, hogy az Európai Unió díjával kitüntetett szerző is van közöttük – ezért minden kiadó bele szokott venni egyet-egyet a maga programjába. Szerintem ez egy zseniális húzás, mert valóban elő tudja mozdítani a díjazott szerzők külföldi megjelenését – ezt látjuk egyébként Horváth Viktor nemzetközi sikerén is, aki szintén díjazott volt, és akinek a nemzetközi jogait mi képviseljük. Amikor egy kiadó egy külföldi szerző könyve kiadásán gondolkodik, nagyon sokat nyom a latban az, hogy vajon mennyire támogatja ezt az adott ország vagy az EU. Ha meg kéne mondanom, hogy mi az az egy ok, ami a lengyel irodalom toronymagas reprezentációját magyarázza ezen a listán, akkor mindenképpen a lengyel állam, a kultúrapparátus és a Lengyel Intézet nagyon profi promócióját jelölném meg. Emellett még a kis nyelvek közül Szlovéniának van elég jó fordítástámogatási programja, és így egy szlovén szerző sokkal nagyobb esélyekkel indul, mint például egy bosnyák. Általában ilyen nagyon-nagyon praktikus dolgok szoktak arról dönteni, hogy egy könyv ki lesz-e adva, és csak ezután következik az, hogy tetszik-e vagy sem.
Darvasi Ferenc, a Magvető Kiadó szerkesztője: Szerintem már nagyon sok jó érv elhangzott. Amiket Mátyás mondott, azok közül a Magvető Kiadó is sok mindent hasonlóan gondol. Tényleg nagyon meghatározó az, hogy tudunk-e pályázni, mert anyagilag sajnos – egy-két szerzőt, például Ulickaját, leszámítva – ezek a könyvek általában bukások. Ha a magyarok olvasnak is világirodalmat, akkor is mindent, csak nem a környező országokét. Ez egyébként egy nagyon érdekes dolog, hogy (és itt a nagy átlagról beszélek), miért nem az érdekli az embert, ami körülötte van, hasonló az ő világához. Másrészt az egyéni választás is nagyon fontos, mert ugye egy kiadó nem azt dönti el, hogy most kiadok egy lengyel vagy egy orosz könyvet, hanem a kiadóban és annak holdudvarában mindenkinek megvannak az egyéni mániái, minden kiadóhoz tartoznak fordítók, irodalmár barátok, meghallgatjuk, ki mit ajánl, elolvassuk, aztán megnézzük, hogy látunk-e benne fantáziát. Egyébként nekünk jelenleg négy lengyel szerzőnk van (Joanna Bator, Michał Witkowski, Marek Krajewski, Andrzej Stasiuk), két orosz nyelvű (Ljudmila Ulickaja és Mariam Petroszjan), a délszláv irodalmat pedig Mirko Kovač képviseli nálunk.
Krusovszky Dénes, a József Attila Kör Világirodalmi Sorozatának szerkesztője: A József Attila Kör Világirodalmi Sorozata, amelynek a szerkesztője vagyok, talán a legfüggetlenebb mindannyiunk közül, akik itt vagyunk. Ami persze jó, de rossz is bizonyos szempontból, mert nekünk semmilyen saját forrásunk nincs, csak olyan könyveket tudunk kiadni, amelyekre kapunk támogatást, ami bizonyos szempontból leszűkíti a kört, de a helyzet folyamatosan javul. Fő forrásunk az Európai Unió, de más, nemzeti pályázatokra is szoktunk könyvekkel pályázni. Ha már szóba jöttek a bosnyák szerzők, van egy könyv, amelyet hat éve (azóta szerkesztem a sorozatot) szeretnék kiadni, de az EU tavalyig nem támogatta a bosnyák irodalmat, bosnyák alap pedig nincs. Most úgy néz ki, hogy ki tudunk adni egy bosnyák művet. Lengyel szerző is lesz, és mindig is volt a sorozatunkban, ennek az is oka, ami már szóba került, hogy ott nagyon jó a könyvtámogatási rendszer. Nekünk annyi szerencsénk van, hogy ez a sorozat eleve arra lett kitalálva, hogy ismeretlen neveket hozzon be, és mi válogatunk úgy, hogy abba milyen nemzetiségek kerüljenek bele, mi az, ami már régen volt, hogy minél színesebb legyen.
M. Nagy Miklós, az Európa Könyvkiadó főszerkesztője: Ennek a negyvenhét könyvnek körülbelül a negyede jelent meg az Európa Könyvkiadónál, és elég sok féle, cseh, szlovák, lengyel, orosz, ukrán. Erre persze azt lehet mondani, hogy ez természetes és ezt is várja mindenki a kiadótól, mert a hagyományok erre kötelezik az Európát, bár nem tudom, hogy ennek ma még van-e értelme. Viszont nem tudom eldönteni, hogy örülök-e ennek a magas aránynak, mert egyfelől nagyon jó, hogy ennyit foglalkozunk a szláv irodalmakkal, viszont eközben nem azt csináljuk, ami trendi, és nem reagálunk elég érzékenyen a piac követelményeire. Ha azt nézem meg kicsit konkrétabban, hogy mit adtunk ki, és mi az, ami ebből a piacon is megállja a helyét, hát nem sok van, sőt az a gyanúm, hogy az egész listán nem sok olyan könyv van, ami megállja a helyét, a legtöbb valószínűleg még támogatással együtt sem. Mert csak hogy világos legyen, a támogatás nem azt jelenti, hogy akkor a kiadó rendben van, azzal együtt is el kellene adni egy olyan ezer, de minimum nyolcszáz példányt ahhoz, hogy nullára jöjjünk ki, de ezeknek a könyveknek a nagy része négy-ötszáz példányban értékesíthető. Úgyhogy egy nagyobb könyvkiadó, mikor egy ilyen mű kiadására vállalkozik, ezt a veszteséget bevállalja, amiben nincsen semmi rossz, hiszen azért vagyunk könyvkiadók, hogy próbáljunk szerezni húsz-, harminc- negyvenezres szerzőket, és aztán ezekből próbáljunk kiadni olyan dolgokat, amelyeket nagyon fontosnak érzünk különböző, akár személyes szempontokból. Egyébként, akikkel nem veszítettünk pénzt, csak az informálódás kedvéért, az Borisz Akunyin, Dmitry Glukhovsky és Viktor Pelevin, tehát három orosz sztárszerző, és például részben ebből a pénzből lehet kiadni például egy szlovák szerzőt. De a probléma nem is ez, hogy csak négy-ötszáz példányt tudunk eladni. Mészáros Sándor azt mondta, hogy sznobok vagyunk – én mindig azt szoktam mondani, hogy iszonyatosan provinciális lett Magyarország (ami lényegében ugyanaz), nem érdeklődünk a világ dolgai iránt. Amikor egy könyvkiadó végigcsinálja a támogatási procedúrát, aztán elad párszáz példányt, utána általában az az érzés sincs meg, hogy valamit csinálunk a valamilyen párbeszédért, a kultúráért, mert egyszerűen visszhangtalan marad. Így egy idő után megszűnik minden motiváció, a személyes mániákon kívül.
Miután kiderült, hogy a kiadók szerkesztői szerint mi az aránytalanság oka, és hogy ők mi alapján döntik el, hogy mit adnak ki, és mit nem, arról kérdeztük őket, hogy a külföldi könyvvásároknak milyen szerepük van abban, hogy itthon mi jelenik meg. Van-e például olyan szempont, hogy azokat a sikertémákat, amelyek itthon is kedveltek, és nagy példányszámban eladhatók, ne mindig csak angolszász szerzők képviseljék, ne csak az ő könyveik jelenjenek meg olyan témában, mint a horror, a szingli, vagy bármi, amiről valószínűsíthető, hogy többen kíváncsiak rá, mint egy verseskötetre. Van-e értelme például egy szlovák szingliregény kiadásának?
Dunajcsik Mátyás: Ennek semmi értelme, mert mindegyik ország kitermeli a magáét. A kommersz, nagy példányszámban eladható műfajoknál egy magyar szerző sokkal jobb, és még jobb, ha ismert ember, ez a képlet pedig minden országban létezik, Bizonyára ugyanúgy megvan a macedón és a belarusz Fejős Éva is, de az ő könyveik sem utaznak. Az országhatárok között általában csak az abszolút highbrow szépirodalom szokott mozogni, mert leginkább erre lehet mindenféle támogatásokat szerezni, ennek van meg az infrastruktúrája. Ezenkívül nagy néha előfordul az, hogy valakinek sikerül akkorára nőnie nem angolszász területről, hogy ez működik, de hozzánk is csak akkor ér el, amikor Amerikában is sikeres. Ha könyvkiadásról beszélünk, valószínűleg érdemes lenne leválasztani az angolszász könyvek kiadását a többitől, annyira erős ez az oldal, és kikerülhetetlen. A highbrow irodalmon túl egyetlen külföldön is működő műfajt tudnék mondani, az pedig a skandináv krimi, ami barndként, „nemzeti könyvtípusként” létezik. De mondjuk a francia szerelmes regény vagy a belarusz politikai thriller nem vált ilyen trenddé.
Mészáros Sándor: Szerintem az is baj, hogy nagyon értelmiségi, vagy inkább bölcsész szempontból adjuk ki a könyveket. Érdemes lenne valahogy a köztes irodalomból válogatni, és ne felejtsük el, hogy Hrabal vagy Gombrowicz például egy tömegkultúra nélküli világban lettek sikeresek. A már sokszor elhangzott támogatás kérdése, meg az, hogy úgyse nagyon lehet eladni, meg is akadályoz minket abban, hogy ilyenekbe belevágjunk, pedig lehet, hogy pont ezekkel lehetne visszahozni a szláv irodalmak népszerűségét. Az előbb elhangzott, hogy sznobok vagyunk, de lehet, hogy sokszor csak a kontextust nem értjük, mondjuk a délszláv háborút vagy az ukrán viszonyokat, az emberek valahogy hárítják ezt a posztszovjet világot. De azt napestig mondhatjuk, hogy mi a baj, és hogy nem fog változni semmi, azonban ez nincs így, mert a trendek változnak, ezekkel persze óvatosan kell bánni, de meg lehet próbálni.
M. Nagy Miklós: Az elmúlt húsz évben voltak ilyen kísérletek, az Európánál is. Például volt, hogy miután kiadtunk vagy huszonöt nagyon finom highbrow lengyel regényt, akkor arra gondoltunk, nézzük meg, egy lengyel szingliregénnyel mit lehet kezdeni Magyarországon (konkrétan Katarzyna Grochola könyvéről van szó), ez nem jött be, legalábbis nem olyan mértékben, hogy érdemes legyen vele foglalkozni, mert például, ha egy szingliregényt hatszáz, egy művészregényt meg ötszáz példányban tudunk eladni, akkor ezért nincs értelme ezt csinálni. Van egy-két kivétel, de csak az orosz irodalomból, mint Akunyin, akin lehet vitatkozni, hogy magas irodalom vagy krimi, vagy Glukhovsky, aki egyértelműen populáris irodalmat ír, és egyszer csak nagy sikert arat Magyarországon. Tehát az orosz irodalomban ez már megváltozott, szerintem ez azért van, mert áttört két nagy szerző, Ulickaja és Pelevin.
Dunajcsik Mátyás: Nálunk is most jelent meg Szergej Kuznyecov Pillangóbőr című könyve, ami abszolút populáris, tömegigényeket elégít ki. Nehezek ezek az átjárások, mert például a skandináv krimi nem hozta magával a skandináv szépprózára irányuló nagyobb figyelmet. De például, ha több lengyel film lenne a mozikban vagy a tévében, akkor lehet, hogy az ország irodalma is több ember érdeklődését felkeltené. Illetve ott van az is, hogy a tömegmédiából nem nagyon lehet ezekről a dolgokról, a könyvmegjelenésekről olvasni, hallani, akár magyarok, akár külföldiek.
Krusovszky Dénes: Valószínűleg megint csak azért, mert mi egy ilyen független kiadó vagyunk, nekünk ez egy misszió, próbálunk minden lehetőséggel élni, de mi a piaci igényeknek nem tudunk megfelelni. De legalább a köreinken belül próbáljuk eljuttatni a közönséghez a szerzőket, csereprogramok keretében, mert mi tényleg teljesen ismeretlen vagy pályakezdő írókat mutatunk be. Azt tudjuk megtenni például, hogy támogatásokból idehozunk szerzőket, őket levisszük Szigligetre, a JAK-táborba, ahol ott van egy csomó, irodalom iránt érdeklődő magyar fiatal, akik így legalább megismernek néhány nevet a környező országokból.
M. Nagy Miklós: Folyton motoszkál a fejemben valami, bár kicsit nehéz vizekre evez ez a gondolatmenet. Úgy beszélünk ezekről az irodalmakról, hogy egyből feltételezzük, hogy mind valami nagyon értékes dolgok, csak a magyar olvasó nem kíváncsi rájuk, nem is kételkedem az értékességükben, de szerkesztőként sokszor szembesülök azzal, miután elolvastam, – mivel van, hogy olvasatlanul fogadunk el egy könyvet kiadásra, mert nem beszéljük az adott nyelvet – hogy ez mégse olyan nagyon jó, talán mégse kellett volna kiadni, és megértem, hogy olyan sokan nem veszik meg. Az irodalom valahogy úgy működik, hogy a centruma folyton áthelyeződik valahova, például nemrég mennyi latin-amerikai remekmű jelent meg, mostanában meg nincs semmi. Valószínűleg nem úgy van, hogy mindenhol születnek a jobbnál jobb könyvek, csak senki nem adja ki. Fogalmam sincs, milyen a kortárs bolgár irodalom, de könnyen lehet, hogy egyszerűen azért nem jelenik meg bolgár könyv évek óta, mert nem íródnak olyan könyvek, amelyeket érdemes lenne lefordítani, kiadni.
Krusovszky Dénes: Mi ugye országonként keresünk írókat, és előtte meg szoktuk kérdezni az adott irodalomhoz közel álló embereket, és ez el szokott hangozni, hogy nem szabad ilyen túlmitizáló kijelentéseket tenni, hogy régen valamelyik irodalom milyen jó volt, most meg nincs belőle semmi.
Dunajcsik Mátyás: A fordítástámogatás mellett nagyon fontosak még a kiadói ösztöndíjak, amikor az egyes könyvvásárok meghívnak kiadóvezetőket a vásárra, és napokon keresztül viszik őket a legfontosabb helyi kiadókba, bemutatják őket az ottani kiadóvezetőknek, szerzőknek, az irodalmi élet legfontosabb szereplőinek. Ez egy nagyon lényeges pont abban, hogy egy ország könyvei ki legyenek adva. A másik meg, hogy a könyvkiadás egy kereslet-kínálat alapon működik, tehát ha valaki azt szeretné, hogy egy orosz, egy lengyel, vagy egy belarusz könyv megjelenjen, annak nem az az egyetlen módja, hogy a kiadót a végtelenségig nyüstöljük, hogy adja ki a könyvet és megfinanszírozzuk a fordítását, mert arra, hogy a kiadás után mi történik a könyvvel, még ezek után sincs forrás. Sokkal jobban kellene támogatni az igényfelkeltést, a közönségszervezést- és kinevelést, akár egyes nemzetek irodalmáról, akár a kortárs magyar szépirodalomról beszélünk, több forrásra lenne szükség a szerzőkkel való találkozók, a könyvbemutatók promóciójára. Mert ha az igény megvolna, a piaci alapon működő kiadók azután már a saját zsebükből is kiadnák a könyveket hozzá.
Mészáros Sándor: Jó lenne, ha néha azt a kérdést is feltennénk, hogy ki a nagy író, és értelmes viták alakulnának ki például arról, hogy Ulickaja mennyire nagy, vagy mennyire jó, mert attól még, hogy híres, nem biztos, hogy annyira kiemelkedő. Mint ahogy Márait is a világon mindenütt mennyire nagyra tartják, itthon meg nem tartjuk olyan sokra, de persze nem tudom, kinek van igaza, ezért kellenének ezek a viták. Vagy például ott van Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című darabja, amely már hatvan előadást megért a Katonában, de mégse viszik sehova vidékre, mert nem merik, mert lehet, hogy az, ami Budapesten ekkora siker volt, Pécsett vagy Kaposváron már nem működne. Így ez is egy szubkulturális siker marad, erre mondom, hogy sznobok vagyunk, vagy nem merjük feltenni magunknak a kérdést, hogy valami megérint, vagy nem érint meg.
Darvasi Ferenc: Azt azért elmondanám, hogy én sem gondolom azt Ulickajáról, hogy ő lenne a magas irodalom csúcsa, inkább arról van szó, hogy ő az egyike azon kevés szerzőinknek, akik a tömegekhez is szólnak, és akik a magas irodalom és a populáris irodalom határán mozognak. Ő egyszerűen egy ilyen szerző, aki a saját műfajában nagyon jó, és el is adható.
Krusovszky Dénes: Visszakanyarodva oda, hogy miért nincs nagyobb érdeklődés a környező országok irodalma iránt, az valóban a könyvek utóéletében keresendő, ami nagyon nincs rendben, hogy a kiadás után nem történik semmi. Máshol például vannak mindenféle források arra, hogy utána is rendezvényeket, találkozókat szervezzenek a szerzővel, amire akár belépő is van, és az emberek el is mennek, ez itthon elképzelhetetlen. Itt könyvesboltokból tájékozódnak az olvasók, nincsenek programfüzetek, a fesztiválok sem működik jól ilyen szempontból.
A nem kifejezetten optimista (de mindenképpen realista) végszó után megegyezünk abban, hogy van már néhány ilyen program Budapesten is, de még nem elég, ezen mindenképpen változatni, változatnunk kell, mert az biztosan nem igaz, hogy senkit nem érdekel a környező országok irodalma, csak nem jut el az olvasóközönséghez. Reményeink szerint ebben tud szerepet játszani a Szláv TeXtus, hogy felkeltse az érdeklődést, megteremtse az igényt, és elindítson valamifajta szélesebb körű (nem csak szakmai) párbeszédet.
Ezúton is köszönjük a kiadók képviselőinek, hogy elfogadták a meghívást, Szekeres Dórának, a Litera szerkesztőjének, a beszélgetés moderálását, az Országos Idegennyelvű Könyvtárnak, hogy helyet biztosított a beszélgetésnek és a budapesti Lengyel Intézetnek, hogy támogatta a rendezvényt.
