(Karol D. Horváth prózájáról)
Mottó:
„– Mindenkit megszereztem! Mindenkit!!! De ez itt kikészít! Tisztára kikészít!”
(Karol D. Horváth)
Karol D. Horváth, Karol D2 Horváth, Karol 3D Horváth. Nem, nem Karol D. Horváth (1961) szlovák prózaíró klónjait soroltam fel az előbb, hanem egymás után sorjázó köteteit, amelyek közül most az elsőt, a szerző nevével száz százalékosan megegyezőt tartja kezében az olvasó Garajszki Margit magyar fordításában. Azt a könyvet, amellyel Horváth 2005-ben kezdett bele az ún. RGB-ciklusba, az elektronikus médiákból ismert „True Color” színei által alkotott Red-Green-Blue-sorozatba: a szerző 2005-ben és 2006-ban Léván megjelenő három prózakötete ugyanis sorrendben piros, zöld és kék borítóval jelent meg. Mint azt egy interjúban elárulta, az első kötet esetében a címadást az olyan rockbandák inspirálták, mint a Led Zeppelin vagy a Black Sabbath. Ráadásul a D. a szerző becenevének kezdőbetűje. A D2 a Pozsonyból Malackára (Malacky) vezető autópálya elnevezése – ez utóbbi városban töltötte gyermekkorát a jelenleg Pozsonyban dolgozó művész. Majd pedig utolsó kötetével tett pontot a 33 elbeszélésből álló ciklus végére.
Művész? A legtöbb életrajz hosszas listát közöl Karol D. Horváth életpályájáról, tucatnyi munkahelyéről. Az eperjesi egyetem bölcsészkarának elvégzése után volt juhász, kisegítő munkaerő építkezésen, általános iskolai tanár, tanított művészeti iskolában, volt titkár polgármesteri hivatalban, magánrádió főszerkesztője, dolgozott bábszínházban, szerkesztői állása volt az állami Szlovák Rádióban, dolgozott copywriter munkakörben egy reklámügynökségnél, rajzfilmek és szituációs komédiák forgatókönyvírója, illetve valóságshow-rendező a tévénél, barman, színházi fesztiválok lektora, ezen kívül vendégdramaturgként és -rendezőként megfordult Szlovákia legtöbb színházában, s gyakorta újságíróként keresi kenyerét. Életművész, mondhatnánk tehát, ha ez a foglalkozás nem lenne szinonimája egy másiknak: író.
„Úgy akarok írni, hogy soha ne legyen problémám azzal, aki engem olvas” – nyilatkozta egy helyütt. Majd egy másik interjúban így folytatta: „Kiadóm és most már jó barátom, Koloman Kertész Bagala első találkozásunkkor azt mondta, először definiálnom kell a magam számára, kinek is akarok írni. És akkor arra jutottam, hogy a magam számára akarok írni. Tehát hogy az én célolvasóm éppolyan különc, mint én vagyok. A visszajelzések alapján az derül ki számomra, hogy nem is vagyok annyira egzotikus lény, és hogy elég sokan vagyunk ilyenek. És nemcsak Szlovákiában. Amikor Budapesten voltam az elsőkötetesek fesztiválján, bőrkeményedésem nőtt a vállon veregetéstől.”
Milyenek is ezek az egzotikus novellák, pontosabban ezek a különc olvasó számára készült írások? Megdöbbentőek, hiszen elemi erővel zúzzák szét a valósághoz fűződő automatizált viszonyunkat. Karol D. Horváth mondatai nyomán egy-egy kisváros képe, az emberek közti viszonyok hirtelen egészen különös megvilágítást kapnak. A Nemezis című elbeszélésben egy átlagos közép-európai kisváros álmos hétköznapjai hirtelen megdöbbentő élességgel egy beteg, sőt idióta vonásokkal rendelkező társadalom képét jelenítik meg: „Jozef Briš a járási székhely építőipari szakmunkásképzőjének diákja. Külseje és intellektusa a falusi eugenika kézjegyét viseli magán, amely agresszív részegesek és a vegyeskereskedés zsugori, zsíros eladónőinek kereszteződésén alapszik.” Az Abszolút hallás című novella – amellyel Karol D. Horváth a Szlovákiában legrangosabbnak számító Poviedka 2004 (Az év elbeszélése 2004) verseny díjazottja lett – olyan pszichopatológiai vonásokkal felturbózott anyaképet állít olvasója elé, amely az anyaábrázolások konvenciójának szegül szembe radikálisan. Az Atya nevében című szöveg ugyanilyen pszichopatológiai vonásokkal ruházza fel a kelet-közép-európai kisembert, azt az átlagpolgárt, aki 1989 előtt a kommunista párt tagjaként, általános iskolai tanárként feljelentgetéseket írogatott, a rendszerváltozás után pedig békés, templomba járó polgárként, hitoktatóként folytatta pályafutását.
A kelet-közép-európai abszurd azonban ebben az esetben sem mutat didaktikus vonásokat, sőt, éppen ellenkezőleg: Karol D. Horváth elbeszélései éppen azáltal vágnak mellbe és válnak emlékezetesség, hogy a szürreális cselekményszövés szabad asszociációs mezejét érvényesítik. Ez a prózanyelv területén hirtelen váltások, képtelen párhuzamok, lehetetlen összefüggések egybefonódó sorozataként jelenik meg, s rendkívül merész, egyúttal pedig szórakoztató elbeszéléseket hoz létre. Iskolapéldája lehetne ennek a történetszövésnek és nyelvnek a Szerda, tizenharmadika című elbeszélés, amelynek elején megtudjuk, hogy „Kedd este Ervín Maťuga karasznyai lakásába meghozták az új hitvesi ágyat a Tescóból. Ez volt a legnagyobb ágy, amit valaha eladásra kínáltak a Tescóban, és eredetileg a szlovák pornográfia királya, Samuel Ostrihoň számára készítették.” A két főszereplőhöz rövidesen még három csatlakozik, „Oto Weissman, szerelő és lakástolvaj, apró, jelentéktelen, visszataszító és veszélyes élőlény.”, Weissman hollója, valamint Ervín Maťuga felesége, Hilda. A megbolondított történetszálak nyomán végzetes játékba keveredik pornókirály és temetkezési vállalkozó, holló és gazdája, lakástolvaj és kéjre éhes áldozat. A szaggatott, filmszerű történetszövés vágásai nyomán végzetesen egymásba gabalyodnak az addig ismeretlen emberi sorsok, s egy bizarr végjátékban válnak egymás feltételeivé.
Nincs hétköznapi ember, sugallják ezek az írások, pontosabban minden átlagember pszichopata, bizarr szokásokkal és abszurd cselekedetekkel. A pszichiátriai osztályra tulajdonképpen csak azok jutnak be, akik kevéssé tudják elhitetni környezetükkel, hogy az egyéniségük lényegét jelentő patologikus vonások részei a társadalmi konszenzusnak. Így tehát a párttag, majd hitoktató Florián Srogončík, a temetkezési vállalkozóként perverz ágyjelenetek hőseként megjelenő Ervín Maťuga vagy felesége a társadalom elismert csavarjai, míg például Róbert Kubalák költő, „aki szerette volna megtalálni a módját, hogyan lehetne a férfi nemi szervét működőképessége megőrzése mellett a homlokra varrni, és ezáltal biztosítani az egyszarvú újjászületését”, viszont nem. Normalitás és perverzió határai kijelölhetetlenek, sugallják Karol D. Horváth írásai, pontosabban nincs normalitás és perverzió, még pontosabban: nincs normalitás, csak perverzió van.
És itt érkezünk el a Karol D. Horváth legtöbb kötetbeli írását átható erotikus, sőt obszcén nyelvhasználathoz, amely egyrészt meghökkentő, provokáló, másrészt viszont rendkívül ironikus és parodisztikus. Az Abszolút hallás című elbeszélésben úgy kopírozódik egymásra a szexuális aktus és a komolyzene terminológiája, hogy az a zenekritika kódjain keresztül felveti a „közösüléskritika” lehetőségét is, és így rendkívül változatos parodisztikus jelentésekkel bővül: „Egy oktávval magasabbra hangolódtam át. A fütyim farokká változott. Majd Lýdia asszony mellém térdelt, a szájába vette a farkamat, amely vastag dákóvá duzzadt. Lýdia asszony mondott valamit. Gyönyörű minimalista kompozíció furulyára és brácsára. Meg sem moccantam. Majd felállt, és négyes ütemben felhajtotta a szoknyáját, félretolta a fehér bugyija csíkját, közvetlenül fölém állt, és hirtelen ráült a faszomra. Mozogni kezdett. Először négynegyedes, majd hétnegyedes, a végén pedig kétnegyedes ütemben. Az adagiót meastoso követte, egy pillanatra kipróbálta az allegrettót és a con moltót, míg el nem jutott a vivacén át a pretissimóhoz. Egész idő alatt ki-be mozgott benne a légkalapácsom. Kezdeti kis géje a finisben ritka kis cévé változott. Bár nem volt tiszta, rekedtes, ám impozáns aláfestés társult hozzá. Egészen magas cé mellhangon zendültem fel. Három oktáv választott el minket egymástól, de így is egy hang voltunk. Egy végtelen hosszú ágyútűz során kitetováltam belé az egész partitúrát, és egy pillanatra meghaltam.”
Más esetben az erotikus-obszcén jelenetek parodisztikus vonásait az ironikus jelentésképzés egészíti ki úgy, hogy az irónia nevetségességig karikírozott áldozata egyúttal az idiotizmus jellegzetességeivel egészül ki: „Silvia annyira szép, hogy Jozef eddig még nem mert önkielégíteni úgy, hogy közben őt képzelte volna maga elé. Már sok mindenkivel önkielégített. Végigment az összes eladónőn, a község polgármesterének titkárnőjén; a bátyja pornóújságjának minden egyes négyzetcentiméterére kilövellte már a magját, sőt, egyszer, öt sör és két borovicska után részegen az unokanővérével, Milenával, a Jézus Legszentebb Szívének Nővérei apácarend növendékével is önkielégített.”
Karol D. Horváth erotikus-obszcén jelenetei ezen túl az emberi létezés általános filozófiai kérdéseit vetik fel, jelesül azt, hogyan lehet a test, a vágy és a társadalmi lét egymást keresztező ösvényeit bejárni, miközben normalitás és perverzió határvonalait (amelyek, ugye, nem is léteznek) sértjük meg többszörösen. Ez a bonyolult terepmunka annál inkább lehet vonzó az olvasó számára, hogy mindig van egy hétköznapi, a jelen adottságaiból kiinduló dimenziója, illetve egy másik, ezt keresztező, gyakran kétségbevonó világ. Horváth elbeszélései ugyanis lehetséges világok sorozatát építik be szövegükbe, transzcendens, láthatatlan létezők és események sokaságát.
A Nemezis című novellában ezt a dimenziót a végig titokban hagyott, karddal és ostorral gyilkoló magas nő személye képviseli, hasonlóan a ...de ez itt kikészít! című elbeszélés kígyónyelvű, fogatlan öregasszonyához. Más esetekben az egész szöveget behálózó transzcendens világ jelenik meg párhuzamos dimenzióként, mint például A végállomáson című szövegben, amelynek egy pontján „a tejfehér égbolton egyszerre három nap kelt fel. Kék, piros és zöld.”, vagy Az átváltozásban, amelyben a párhuzamos transzcendenciát éppúgy kíméletlen iróniának teszi ki a szöveg, mint a lakótelepi hétköznapok szürke világát: „Beleszagol a fazékba. Elmosolyodik, és még egyszer beleszagol. A fazékba mélyeszti az orrát, és mély levegőt vesz. Hányinger kerülgeti. Eltart egy ideig, míg legyőzi a rosszullétet. Ökölbe szorítja a kezét, és összeszorítja a szemét. Végül kibírja, és örömében apró léptű táncba kezd. Énekel:
– Én, Sananda, a sas, győzedelmeskedtem a rókázás felett. Én, Sananda, a szél, lelkem erejével győzedelmeskedtem a rókakirály felett. A mágikus kenőcsök ura vagyok!”
Karol D. Horváth elbeszéléseinek erejét a rendkívül sokszínű és sokfelé nyitott nyelv jelenti. Humor és horror, paródia és drasztikum, obszcenitás és politikai nyelv keveredése egy mozgalmas, nyugvópontra nem jutó, többrétegű nyelvet eredményez. Nyelvi játékai gyakran az elbeszélés menetét is megszabják, pontosabban arról van szó, hogy az elbeszélés nyelveként felhasznált párhuzamos rétegek, összepárosított nyelvek (obszcén – transzcendens, parodisztikus – politikai, ironikus – obszcén – science fiction-szerű, patologikus – zenei – parodisztikus stb.) egymásba kavarodása jelenti a történet, a sztori végkifejletét. Merthogy – és ez Horváth elbeszéléseinek másik fontos vonása – a sztori, a fabula, a kaland, a változatos cselekményszövés szintén fontos eleme ezeknek a szövegeknek. A már említett filmszerű vágások a Horváth által alkalmazott flash-ek és a reklámspot-technika nyomán rendkívül éles, gyors, mozgalmas történetszövést feltételeznek, amely a benne megjelenő változatos, ellentétes, egymást kizáró és felerősítő nyelvek eredményképpen egy iszonyatos mértékig kifeszített, végig feszültségben tartott szövegjátékban jelenik meg.
Forrás:
Németh Zoltán: Feszített nyelvtükör. NAP, Dunaszerdahely, 2011. 231-237.
Karol D. Horváth eddigi írásai magyarul:
Az Atya nevében (fordította: Garajszki Margit), megjelent: Magyar Lettre Internationale, 79., 2010 tél
Nemezis (fordította: Garajszki Margit), megjelent: Magyar Lettre Internationale, 60., 2006 tavasz
Az esszé szerzője, Németh Zoltán a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Hungarisztika Tanszékének docense. József Attila-díjas (2012) költő, irodalomtörténész.
