Marcela Bogacka-Wundlich interjúja
Ami ebben a darabban van, az mind igaz?
A legnagyobb mértékben. Ha mindez nem történt is meg, végül meg kell történnie. Biztos vagyok benne. Tudja, az utóbbi időben a fikció egy kissé visszavonulóban van. Az emberek szeretik azt hallani, ami valóban megtörtént. Szeretik önmagukat nézegetni. Már nem imponálnak nekik a hősök. Önmaguk a hősök, és ez teljesen elegendő nekik. Ezért írtam egyfajta reality show-t. Legalább is így látom.
De hisz a realityben nincsenek szellemek, beszélő holttestek, nincsenek lelkek…
Dehogy nincsenek beszélő holttestek. Láttam a tévében: élő hullák, a szó szoros értelmében, a szövegük pedig maga a tökéletes halál. Minden esetre valamennyire fel akartam élénkíteni a közönséget, ezért vannak szellemek meg lelkek. Nem tudom, Ön hogy van vele, de nekem ez a legnagyobb mértékben reality. A nagymamám gyakran mesélt arról, hogy látja őket. Semmit sem én találtam ki. Mindent így hallottam. Nem volt oka rá, hogy hazudjon. Igen, látta a szellemeket, odajöttek hozzá. Harminc évvel ezelőtt ez napirenden volt. A szellemek bejöttek a szobába, és bekukkantottak a szekrényekbe. Úgy éreztem magam, mintha tökéletlen, mintha ostoba lennék, mert hogy én nem láttam őket, a nagymamám meg igen. Mind a mai napig így érzem. Ezért írok kísértetekről, szellemekről és lelkekről.
Igen, ez nagyon szláv: a történelem és a szellemek. A múlt és a bűnhődő lelkek. Az örökkévalóság mint az idő kontinuuma.
A történelem az a másik nagymamám volt. Mindenre emlékezett. Például emlékezett arra, hányszor próbálták meg őt agyonlőni, emlékezett az egyenruhák szabására és színére, emlékezett a hadseregekre és az alakulatokra, a dátumokra és az évszakokra. Ha valaki még gyerek, és kevés dologra emlékszik, akkor a múltnak ilyen tömege, készlete, a rengeteg emlék imponál neki. Ez majdnem olyan, mint egy alternatív valóság tudása, a túlvilág tudása. A két nagymamámnak volt egy közös vonása: semmin sem csodálkoztak. Az egyik természetesnek fogadta a szellemek jelenlétét, a másik pedig hétköznapi tényként látta azt, hogy ezek vagy azok agyon akarják lőni. Azt hiszem, hogy a nagymamáknak kedvező körülmények között nagyobb a befolyásuk egy fiatal emberre, mint a szülőknek. Minden esetre nagyon figyelmesen hallgattam a nagymamáimat, és elhittem minden szavukat. Már nem élnek, de még mindig hiszek nekik.
Az Ön darabja – legalább is részben, ha szabad így mondanom – Németországban játszódik. Ennek kapcsán meg szeretném kérdezni, milyen viszonyban van Ön ezzel az országgal.
No igen… persze… Jól kéne ismernem. Mintegy negyven német városban, mintegy negyven német hotelben voltam, és szeretem ezt az országot. Elég jól ismerem a pályaudvarokat is. Frankfurtban, Kölnben sokszor szálltam át. Ismerek egypár repülőteret. Egyszer a düsseldorfi repülőtéren levetették velem a cipőm. Van egypár német barátom és barátnőm. Így látom ezt. De ezzel az országgal éppoly bonyolult a viszonyom, mint a magaméval, Lengyelországgal. Hozzátéve, hogy Lengyelországgal naponta bonyolult a viszonyom, Németországgal meg időnként. Amikor ott járok vagy amikor oda helyezem egy darab cselekményét. No de jól van így, jó, hogy van Németország. Istenem! Mit csinálnánk nélküle? Nélküle minden nap csak Oroszországra kellene gondolnunk. Lássa be, ez egy kissé extravagáns perspektíva. Oroszországra és Amerikára. Milyen undorító, micsoda tipikus, a közepes nagyságú országokra jellemző paranoia. Így tehát jó, hogy van, és egyfajta mentális terápiát jelent. Ha az ember rosszul érzi magát, ha problémája van az identitásával, a komplexusaival, mindig eszébe juthat Németország. Ez hat. Éppen a mentális komplikációkban, a baszogatásban, a felgyülemlett komplexusokban vagyunk testvérek. Szlávok és germánok, lengyelek és németek. Ezt próbáltam megírni az Éjszakában, ezt próbáltam megérinteni.
Egy lengyel autótolvajból csinált főszereplőt…
És egy német gyilkosból, az ékszerészből…
Na igen. Az ékszerészből is. De nem túl provokatív, túl természetes, sztereotip dolog ez?
De, valószínűleg az. De ezt akartam. Olyan darabot, látványosságot, történetet – mindegy, hogy hívjuk –, akartam írni, mely plebejus, locsog, fecseg, hetet-havat összehord… Nos, létrejött egyfajta spiritiszta szeánsz, mely egy terápiás szeánsszal kapcsolódik egybe. Igen.
Az interjú a Düsseldorfer Schauspielhausnak az Éjszakához kiadott műsorfüzetében jelent meg.
Hermann Péter fordítása