Minszktől háromszáz versztányira átkelünk a Pripjatyon, Mozirban pedig elfordulunk Mjaleskavicse felé, aztán rákanyarodunk egy erdei földútra. Így jutunk el a fehérorosz Polézia szívébe. Jó, ha nem mossa el az eső a kerékvágást vagy nem tették tönkre az utat az erdészetnél dolgozó munkások teherautói. Egy óra keresés után végre megtaláljuk azt, amiért jöttünk: azt a helyet, ahol apám életkora nem jelent semmit.
Apám ekkor elneveti magát, hancúrozik, mint egy gyerek. A következő pillanatban már nem is hasonlít arra a nyugdíjas szovjet hivatalnokra, aki még reggel volt Minszkben. Itt, a bokrokkal és fákkal benőtt tisztáson, ahol már alig látszanak az egykori telep nyomai, itt találja meg mélyen rejtőzködő gyökereit. Nem ismerek még egy embert, aki ilyen fanatikus konoksággal térne vissza újra meg újra arra a helyre, ahol a világra jött, és ilyen hatalmas változásokon ment volna át. Pontosan ezért hozom el apámat
Amikor már nevetett eleget, kedvére kihancúrozta magát, leül egy kidőlt fenyőre, és befelé fordítja a tekintetét. Nyilván meditál, és a származása titkait kutatja. Ez az érzésem, mert valahová nagyon messzire néz. Pedig
Apám
Nézem: egykor főnök volt a Belorusz SZSZK Külügyminisztériumában, a politikai osztályt vezette, fajtiszta szovjet kommunista, itt meg az erdőben hol úgy viselkedik, mint Diogenész, hol meg úgy, mint egy hároméves gyerek. Most értettem meg, hogy ott, Minszkben pontosan a származásáról vitatkozunk állandóan. Minszkben kezdtem hangosan beszélni a családunk történetéről, amivel ki is érdemeltem a nacionalizmus szégyenbélyegét. A vitánk itt véget ér, mert apám végre mintha úgy érezné, hogy mégis nekem volt igazam.
Egy kidőlt fenyőn ül, és hirtelen nyugalom tölti el, az a kivételes lelkiállapot, amelyet a kirándulásaink közti időszakokban nem benne, az apámban találtam meg – mert Minszkben egész más: hűvös, hallgatag, durva –, hanem a Mjaleskavicsébõl származó jazz-zenészben, Finbergben, Kanovics esszéiben, amelyekben az elveszett Jeruzsálemrõl ír, Schulz prózájában, sõt még a Szarot néven ismert Natalja Csarnyaknál is. Miért mindig zsidókban ismerem föl? Föl kellett tennem ezt a kérdést, hogy eszembe jusson még a csarejai látnok, Oscar Milosz, meg Jan Barscseuszki és Jan Csacsot… Talán az õ vízióik jelennek meg apám előtt e meditációk közben, talán az ő véréből keletkeznek. Ő pedig készpénznek veszi, mert nem ismeri a szerzőik nevét, így nem is kell ideológiai vitákat folytatnia velük.
Amióta az eszemet tudom, mindig is háborúztunk apámmal, a hidegháborús időszakokat nyílt hadviselés követte, de ezt mostanra óvatos diplomácia váltotta föl. Apám állandóan kritizált, ha összeütközésbe kerültem a tanárokkal, a rendőrséggel vagy a hatalommal, mindig ellenem fordult. Így történt, amikor kölyökkoromban tönkretettem az egyik kommunista ünnepre készített díszkivilágítást, és majdhogynem börtönnel fenyegetett a szovjet pedagógusok egész kórusa. Apám kitagadott, egyébként jó néhányszor, de aztán valahogy mindig megfeledkezett erről. Vajon miért? Alighanem azért, mert bár ocsmány nacionalista és az egyedül üdvözítő rendszer galád ellensége voltam, az őnevét viseltem. Márpedig igazából pont a név volt a legfontosabb. A nemzetség neve és folytonossága. Jó párszor elgondolkodtam már azon, honnan lehet ez az arisztokratikus deviancia ebben a parasztgyerekben, akinek olyan nézetei vannak, mint egy kolhoz élmunkásának.
Később megértettem, hogy pontosan ez az őszinteség pillanata, ami egyébként
Ami apámat illeti (ha kicsit is sikerült megértenem valamit belőle, ha bármit is meg- tudtam róla), a lelke mélyén ő sem törődött bele teljesen soha abba, hogy – finoman fogalmazva – nem kékvérű. Ha nyíltan rákérdeztek, mindig tagadta – hagyjál már, mindannyian faluból származunk, ha nincs a forradalom és Oroszország, most is földbe vájt vermekben kuporognánk!… Nem is akarja tudni, mi volt velünk Oroszország és a forradalom előtt. Körömszakadtáig ragaszkodik ehhez a nézethez, ehhez a nemzeti komplexushoz, mert így legalább nem kell emlékeznie arra, hogy elárulta a saját faluját, a saját hagyományait és az anyanyelvét.
Apám elsőként került a városba a családból, aztán vitte magával a fivérek és nővérek felét. Összesen kilencen voltak, szinte afrikai szegénységben éltek, viszont derekasan harcoltak a bolygó elnéptelenedése ellen. Apám apja, a nagyapám, Kalenyik a második világháború alatt halt meg a fronton. Az apjának, Adamnak is nagy családja volt. Ők a változatosság kedvéért Sztolipin alatt, majd az első kommunista üzemek és kolhozok idején nyomorogtak, ezek gyors bukása hozta a tanyaépítést, vagyis az új telepeket. De Adam apjának, Ivannak már csak két gyereke volt. Nyolcvanéves korában halt meg, leesett a lóról. És itt már egy másik történet kezdődik, amely igen jellemző Fehéroroszországra, és egyáltalán nem olyan középkori, mint ahogy nekünk tanították a szovjet otthonokban. Minél messzebbre nézünk, annál kevesebb a borzalmas szegénység, a házat helyettesítő, földbe vájt verem, a lengyelfürt és a bocskor, amivel máig is riogatja a gyerekeket a szovjet pedagógia. Itt kezdődik a normális élet, a származás köde fölszáll és szertefoszlik.
Apám elbeszélésein átragyognak az igazság ritka pillanatai, ha a származásáról és a történelmünkről beszél: kékre festett nadrágban járt iskolába, ma is áhítattal emlegeti; kásával töltött csíkhal került az asztalukra, télen fogták az erdei patakban, amelynek ősrégi neve volt, Cserceny (sosem evett finomabbat a sült csíkhalnál), és saját földjük volt, bár ez éppen soha nem mozgatta meg gyermeki fantáziáját.
De hiába rekonstruáltam már ezt az egész világot, apám még akkor sem akarta hallani vagy tudni, hová tűnt ő maga, akit most a véremben érzek, és miért lépett hirtelen a helyébe a szovjet hivatalnok. Hisz ahhoz felül kellett volna vizsgálnia hosszú évek alatt kidolgozott világnézetét, márpedig ő egész életében arra tanította az embereket, hogy az igazi kommunisták nem változtatják a meggyőződésüket.
Hvjaroda nagyanyámnak világnézet helyett volt egészséges életösztöne, és reménykedve nézett a jövőbe. Haláláig emlegette, milyen szavakkal vigasztalta a háborúban meggyilkolt férje: “Várj csak, anya, várj, úgy élsz majd, mint egy hercegnő.” Mégis hol kellett volna élnie egy hercegnőnek? Abban az új kolhozban, amelyet az ő Kalenyikje hozott létre a semmiből itt, Mjaleskavicsében? Talán tényleg hitt abban, hogy ez a kolhoz az az új, jobb élet, a mesebeli hercegség.
A nagyanyám meséiben állandóan hercegek, automobillal járó úrfik és katonák bukkantak fel.
A dalaiból pedig nem hiányozhatott a Duna. Szóval nem volt semmi közük a szovjet valósághoz.
A Duna tenger volt, a hullámai misztikus történetekké változtatták a nehéz sorsukra panaszkodó asszonyok egyszerű szavait.
Összegyűltek a nagyanyám házikójában a fejkendőbe burkolózó, hosszú csíkos szoknyás, fehér hímzett kötényes asszonyságok és nők; mozdulatlanok voltak, mint a babák, az énekük váltakozó szólamai pedig az óceán hatalmas morajlásává olvadtak össze. Közöttük ültem, és nemcsak a saját hangom, de még a kiáltásomat sem hallottam. Csak belevethettem magam a Duna e dalos hullámába, amely olyan erős és különös érzéseket keltett bennem, olyan szokatlan asszociációkat indított el, mintha az ember tényleg a saját vére áramlását figyelné, mintha a Fekete-tenger egzotikus tájait vagy a tibeti hegycsúcsokat látná, és úgy érezné, mindez az övé, az ő véréből van, bár az õ országában nincs sem tenger, sem hegy.
Az a zárt falusi kultúra, amely menedéket adott a hagyománynak és a nyelvnek, pont az apám nemzedékének életében kezdett haldokolni. Ma már nyoma sincs a nagyanyám falujában. A kultúra és a nyelv elvesztette hordozóit, mert azok vele, a kultúrával és a nyelvvel fizettek azért, hogy a városba költöztek. Ez nyilvánvalóan árulás volt, mivel fehérorosz város, ahol a kultúrának és a nyelvnek esélye lenne a fennmaradásra, már háromszáz éve, az egész fehérorosz történelem legtragikusabb eseménye, a Moszkóviával vívott tizenhárom éves háború óta nem létezett.
E háborúban felére csökkent az ország lakossága.
Amikor 1654-ben átlépték a mai Fehéroroszország határait Alekszej Mihajlovics cár csapatai, nem érték be a városok felégetésével és a lakosok legyilkolásával. Foglyokat is ejtettek. Kegyetlen tervük volt. Begyűjtötték a kőműveseket, mestereket és kereskedőket, aztán elhajtották őket Moszkóviába. Nyikon pátriárka szerint a cár háromszázezer “szakembert” akart áttelepíteni. De túlteljesítették a tervet. Az oroszok ilyen ravaszul emelték radikálisan a “civilizációs fejlődésük szintjét”,
Az önfenntartás ösztöne azt diktálta nekik, hogy várjanak, ne lógjanak ki a sorból, zokszó nélkül fogadjanak el minden feltételt, feledkezzenek meg a büszkeségükről és a származásukról. Másképp fogalmazva, árulják el a nyelvüket és a kultúrájukat, amelyben felnőttek. Apám tizenhat éves koráig nem ismerte az orosz nyelvet, bizonyos szavakat ma is fehérorosz akcentussal ejt – nem tudott átállni a torka az orosz fonetikára…
De a fehérorosz természet megköveteli a maga jogait. Az árulók gyermekei hála Istennek megint szabadnak születnek. A szüleik a szigorú bírák szerepébe lépnek, nacionalizmussal vádolják őket, az ő meggyőződésük szerint ez a legsúlyosabb bűn. A feje tetejére állítják az egész értékrendet.
És ezen a helyzeten csak a biológia változtathat.
Egy gyors felfogású gyerek hamar észreveszi, hogy a második világháborúban alighanem Fehéroroszország volt az egyetlen győztes fél, amely területi veszteségeket szenvedett el e háború következtében: Vilna, Białystok, Csernyihov, Nevel, Dvinszk… Nem akarunk előhozakodni a sérelmeinkkel, mégis megszólal bennünk a vér, az etnikai határok emlékezete. És épp elég értelmesek vagyunk ahhoz, hogy ne szorítsuk a tudatalattinkba ezeket a problémákat, hogy ne szakadjanak a következő nemzedékek nyakába. Apám egész életében menekült a hasonló kérdések elől. Az ő nézőpontjából pontosan ezért vagyok nacionalista. Bár mindaz, amit eddig hangosan kimondtam, csak csepp a mindig későbbre halasztott fehérorosz problémák tengeréből…
Apám az erdőben ül, a kidőlt fenyőn, és maga elé néz, én pedig őt nézem. Kicsit dülledt szem, horgas orr, keskeny ajak… Mindent egybevéve egész szimpatikus arc. Némi kis vérkeveredés, igen, biztosan, de milyen vér lehet ez? Ukrán? Oszét? A legkülönbözőbb nációk éltek és keveredtek Poléziában. Zsidók, lengyelek, tatárok, németek, törökök… Mi meg honnan jöttünk? Milyen származásúak vagyunk?
Amikor egy fehérorosz származásról és fajról beszél, ez pedig ritkán fordul elő, kissé zavartan teszi, és rögtön az elején leszögezi, hogy minden ember egyenlő, és igazából nem is fontos, hogy ki kicsoda. Az elmúlt öt évszázadban a helyi lakosok voltak pravoszlávok, unitusok, kálvinisták, baptisták és megint pravoszlávok. Nevezték őket ruthénusoknak, lengyeleknek és oroszoknak. A gyakori változások eltörölték az identitásukat, kiölték belőlük a felekezeti és nemzeti önmeghatározás szükségletét. Nyilván ezzel magyarázható, hogy a mai szláv küldetés is falra hányt borsó, hiába próbálja belesulykolni a fehéroroszokba a hivatalos propaganda. A fehérorosz persze szláv, ez világos, de végül is senki sem tudja, mit jelentsen a szlávsága.
Apám szeretett gúnyolódni a lengyeleken (“a lengyel hadsereg teljesen motorizált, mindenkinek van biciklije”), de ez nem érinti azokat a lengyeleket, akikkel nap mint nap találkozik – például Szabina nénémet, apám sógornőjét. Egyébként a nagynénémet csak azért tartják lengyelnek, mert Pinszk környékéről, vagyis Fehéroroszország nyugati részéről származik. A németek… “Várj csak, várj, még visszajönnek ide hozzánk”, mondogatják az idős emberek egész Fehéroroszországban. Ennek semmi köze az igazi hús-vér németekhez. De a félelem mindent lát. Szóval… A németek még összeszedik magukat! A vérünk háborog, lázadozik az idegen vér ellen. A fehéroroszok olyanok, mint a szúnyogok: a nemzetközi kapcsolatokban nem számít nekik más, csak a vér hőmérséklete. Nem érdekesek a szavak, a szó csak forma.
Apámnak a maga idejében alkalma nyílt elutazni az NDK-ba, Lengyelországba, Litvániába, Oroszországba és Ukrajnába, ahol számos ismeretséget kötött. Fehérorosz volt, tehát mindenki szerette. Talán azért, mert nem tartozott senkinek és nem követelt semmit. Az új nemzedék, amelyet nem bénít meg az a nagy félelem, már nem ilyen. Nyíltan megmondja, hogy a Deutsche Welle fehéroroszoknak szánt orosz nyelvű adása semmi más, csak a sztálini-hitleri propaganda, a fehérorosz nemzet elleni összeesküvés folytatása, melynek célja e nemzet teljes kiirtása. Gyakran elgondolkodom mindezen, de apám számára olyanok az én gondolataim, mintha a kozmoszból tévednék ide. Ne lógj ki a sorból, nézd, mindenki elégedett, mit akarsz te itt? – ez volt e nemzedék jelszava.
Itt, az erdőben a jelszavak elvesztik jelentőségüket. Magasan a fenyőkön és a tölgyeken vadméheknek készült faodúkat látok, ezek az ősi méhészet jelei, még a történelem előtti időkben helyezték oda őket. Ezek a faodúk tárgyi bizonyítékai annak, hogy létezett egy más, különálló kultúra, amelynek semmi köze a forradalomhoz és Oroszországhoz, más, párhuzamos szinten működött. Apám nem figyel a faodúkra, de a tekintete arról árulkodik, hogy a fehérorosz vér a legnagyobb érdeklődéssel figyeli ezeket. Ilyen pillanatokban mindig olyan benyomásom támad, hogy az õ érzései és az én gondolataim ugyanarra irányulnak.
A fehérorosz nemzeteszme a 19. században született, beleilleszkedik a modern nemzetállamok kialakulásához vezető összeurópai folyamatba. Elődeink országában akkor zárult le egy ötszáz éves korszak, amelyben Litván Nagyfejedelemségként létezett. Új fejezet kezdődött a történelmében, az Orosz Birodalom része lett. Nem önként lépett új korszakba, belekényszerítették, kiforgatták magából, erőszakkal alakították át, változtatták meg orosz módra. “Amit nem végzett el az orosz szurony, azt elvégzi az orosz iskola”, mondogatta a Vilnába delegált új kormányzó és tábornok, Muravjov gróf. “Harcolni mentek az ellenséggel, de ne feledjétek, hogy ez az ellenség a testvérünk”, tanította I. Sándor cár a katonáit. “Te pedig, testvéri nyíltól átütve, s a sors végzését beteljesítve, ugyanazon fajból való sasmadár, tisztító tűzbe hulltál alá!”, tette hozzá Fjodor Tyutcsev.
Hogy érezték magukat e szavak hallatán a Litván Nagyfejedelemség örökösei? Nos, sértve érezték magukat, egyre hevesebben tiltakoztak ellene, önrendelkezésre vágytak. Megpróbálták létrehozni a lengyel nyelvű itteni és az orosz nyelvű nyugat-orosz kultúra szimbiózisát; támaszt kerestek a fehérorosz nyelvű szláv kultúrában és a szülőföldjük legrégibb történetében. Nem tartották magukat sem lengyeleknek, sem oroszoknak, az országukat sem tekintették Lengyelország vagy Oroszország provinciájának; bizonyítékokat kerestek a különbözőségükre és az önállóságukra.
Mit mondana erre az apám? Régi történet, de a gondolat végül is teljesen helyénvaló. Mi, fehéroroszok, külön nemzet vagyunk, ezt ma már senki sem tagadja… Lépjünk tovább…
A fehéroroszoknak problémát jelentett önmaguk megnevezése. Derék őseik független államban, a Litván Nagyfejedelemségben, Litvániában éltek. A Litván Nagyfejedelemség európai kontextusban teljes jogú államnak számított. A vezérei győzelmet arattak azokban a csatákban, amelyekkel a sors próbára tette őket, a professzorai csillagászati felfedezéseket tettek, a feltalálói könyveket nyomtattak, bámulatos terveket készítettek tengeralattjárókról és rakétafegyverekről, csatornákat ástak; a politikusai agrárreformokat hajtottak végre, és megírták a kor legliberálisabb törvénykönyvét. A jog legfőbb jellemzője az etnikai, felekezeti és társadalmi tolerancia volt. A Litván Nagyfejedelemség lakosságának egytizedét alkotta a nemesség. Ez azt jelentette, hogy minden tizedik lakos teljes mértékben felelősnek érezte magát az országért, hatással volt a sorsára, vagyis – mai nyelven fogalmazva – a társadalom erkölcsi támasza volt. Pontosan ez a csoport csinált történelmet akkor is, és később, a 19. században is, amikor már kialakulóban volt a fehérorosz nemzeteszme.
Kétségkívül kellemes dolog ilyen múlttal dicsekedni. De – tenné hozzá apám – ismerünk más történetet is. A tiédből csak szép emlék maradt. A fehéroroszok igazából, bármilyen tapasztalatlanok és bizonytalanok is, egy szempillantás alatt képesek bármiért lelkesedni, és alig tudják visszafojtani a dühkitöréseiket. Magukba fojtanak mindent, mások számára észrevétlenül.
De végül miért végezte be pályafutását a dicső Litván Nagyfejedelemség? Természetesen azért, mert elvesztette a függetlenségét. Mivel külső támadás fenyegette, a lengyel állam része lett. S mivel ebben a szövetségben Lengyelország volt a domináns fél, a leggazdagabb fehérorosz nemesség már a 17. században gyorsan lengyelesedni kezdett, ennek voltak gazdasági és presztízsokai is. A mágnások példáját követve a hétszilvafás nemesek is lengyelesedtek. Ennek következtében a vezető rendek már nem beszéltek fehéroroszul – a Litván Nagyfejedelemség egykori hivatalos nyelvén –, kozmopoliták lettek, már csak a családi birtokaikra gondoltak. A három szomszédos hatalom, Ausztria, Poroszország és Oroszország valójában ezért osztotta fel a Nemesi Köztársaságot: a leggazdagabb nemesség már csak a saját földjével, vagyonával és tőkéjével törődött. A hazafiság azok osztályrésze lett, akiknek a nemesi címükön kívül nem volt veszítenivalójuk. Az ilyen mindenre elszánt, kétségbeesett emberek állandóan felkeléseket robbantottak ki az orosz fennhatóság alá került országrészben: 1794, 1830, 1863. Oroszország pedig minden alkalommal leverte ezeket a felkeléseket, és gúzsba kötötte az országot a közigazgatásával és a törvényeivel.
Tehát világos, hogy mindig van ilyen erkölcsi támasz (a társadalom e tizedrészének örököseiről van szó), az ifjú elmékben mindig kialakul a fehérorosz hazafiság és az a vágy, hogy visszaszerezzék egykori pozíciójukat. Közben az orosz közigazgatás nemcsak a vagyonától, hanem a címétől is megfosztja a helyi nemességet. A hétszilvafás nemeseket (a legnépesebb csoportot, amelyben a legerősebb a hazafias érzés) eleinte nem is tekinti nemességnek, később pedig paraszti sorba süllyeszti. Nem nehéz elképzelni, hogy érzik magukat deklasszálódva. Megalázottak, próbálnak tiltakozni tollal és szuronnyal. Titkos diákszervezeteket hoznak létre, felhívásokat írnak a népnek, az erdőbe mennek, bombát dobnak az orosz cárra. Százával küldik szibériai száműzetésbe, akasztják föl és lövik főbe a városok főterein vagy kényszerítik emigrációba őket. Ráadásul hivatalosan megtiltják nekik, hogy fehéroroszul beszéljenek, magát a “Fehéroroszország” szót sem használhatják.
Másképp fogalmazva, megfosztják az országot erkölcsi támaszától, és Oroszországból importált hivatalnokokkal pótolják őket. N. Lanszkaja így ír ezekről a jövevényekről Ruszifikatori (Szankt-Petyerburg, 1887) című könyvében:
Pár évvel ezelőtt a nyugati országrész volt az a központ, ahová rengeteg, főként nagyorosz származású, kivétel nélkül pravoszláv felekezetű ember özönlött (…). Óriási bankett volt, mindenkit odavonzott, akinek már nem volt vesztenivalója, aki odahaza már elvesztett mindent. (…) Paradicsomi állapotok voltak az ötletes, bátor emberek számára: lehettek kereskedők egyetlen kopejka kezdőtőke nélkül is; nagy haszonnal adhattak el olyan erdőt, amely nem is volt az övék; üzletelhettek, tetszés szerint változtathatták a nevüket stb. Nem kellett semmilyen dokumentum: elég volt annyi, hogy Oroszországból jöttek és deklarálták, hogy pravoszlávok – rögtön adómentességet, valamint olyan kiváltságokat és jogokat kaptak, amelyek kiapadhatatlan pénzforrásnak bizonyultak. Könnyen elképzelhetjük hát, mennyi gyanús alak árasztotta el ezt a kilenc szerencsétlen kormányzóságot. A hazugság, az aljasság, a gazemberség, a vesztegetés, a hamisság és az erkölcsi romlás micsoda áradatát sodorta magával az éhes és szomjas, züllött és mohó pravoszlávok légiója! Sáskahadként vetették magukat a készre, megpróbálták elfoglalni az egész teret, miután a hatalom erőszakkal megtisztította előttük; a legkevésbé sem kellett feszélyezniük magukat; az oroszosítás és a pravoszlávia terjesztésének ürügyén e telepesek olyan dolgokat műveltek, amelyeknek semmi közük a valláshoz, az erkölcshöz, de még a valódi oroszosítás politikájától is idegenek.
Nagyjából annyi telepes volt, ahány embert elhurcolt Alekszej Mihajlovics. Vagyis nagyjából félmillió, az egész “közigazgatási apparátus”, a kormányzótól a községi bíróig. Az volt a feladatuk, hogy oroszosítsák el Fehéroroszországot, de nem boldogultak vele. Miért nem? Azért, mert az orosz mentalitás, nyelv és kultúra helyett valójában csak hivatali alárendeltséget és kancelláriai szokásokat hoztak, semmi többet. Nem változtatták meg a mi fehérorosz világunkat, mintegy azzal párhuzamosan éltek. Nem vált természetünkké az oroszság; csak a rendszer béklyójának éreztük, nem pedig a szomszédos nemzet életéhez kötő köldökzsinórnak. Kétszáz év alatt nem vittünk semmi zseniálisat az orosz kultúrába, irodalomba vagy a humán tudományokba.
Ugyanakkor az említett oroszosítók csak az első hullámmal érkeztek, ezt még újabbak követték. Szovjet hivatalnokok foglalták el a cári hivatalnokok helyét, és bevonták a saját “városi” közegükbe a fehérorosz falvak gyerekeit. Apám is onnan került ki, olyan ember lett, akinek nem ugyanazon a hangon szólal meg a világnézete és a lelke. De az egész folyamat pontosan akkor, a 19. század hatvanas éveiben kezdődött.
Az orosz hivatalnokok beáramlása folytatódott, a nemzeteszme pedig ettől teljesen függetlenül alakult. Itt két radikális, ellenséges tábor volt. Minden konfrontáció robbanással fenyegetett. Akárcsak az apámmal folytatott beszélgetéseim.
A fehérorosz eszme pionírjai, a Vilnai Egyetem hallgatói megszervezték a filomaták és a filareták titkos köreit, a fehérorosz vidék gyermekei – Adam Mickiewicz, Jan Csacsot (Czeczot), Anton Adinyec (Antoni Odyniec) – még lengyelül írtak, mert irodalmi karrierrõl álmodtak, a fehérorosz nyelv pedig a kulturális élet margójára szorította volna õket. Ennek ellenére Adam Mickiewicz a legtisztább, a legkevésbé szennyezett szláv nyelvnek nevezte a fehéroroszt a Collège de France katedráján. Jan Csacsot összegyûjtött és kiadott több kötetnyi fehérorosz népdalt, Anton Adinyec pedig megpróbálta rábeszélni, nem is sikertelenül, Arcjom Veriga-Dareuszkit arra, hogy ne lengyelül, hanem fehéroroszul írjon.
Pontosan ekkor született a fehérorosz eszme. A pionírok nem hitték, hogy Litvánia, Fehéroroszország és Ukrajna egyszer majd külön állam lesz, szétválnak és függetlenednek. Hogy Vilna – a Litván Nagyfejedelemség hajdani fővárosa – külföldre kerül, a fehéroroszok pedig csak vízummal léphetik át a határt. Hogy Fehéroroszországban két hivatalos nyelv lesz: a fehérorosz és az orosz. Hogy állami egyházzá válik a Pravoszláv Egyház. Szóval eltemetik a Nagyfejedelemség legfontosabb, a pionírok szívének legkedvesebb hagyományait: az ország függetlenségét és egységét, valamint a toleranciát. Mégis ők rakták le az új világban kialakuló fehérorosz identitás alapjait – a filomaták és a filareták.
Alighanem Dunyin-Marcinkevics minszki drámaíró lehetett az első olyan szerző, aki fehéroroszul írva futott be irodalmi karriert. Vele együtt, ugyanezen a téren kezd tevékenykedni egy másik minszki lakos, Janka Lucsina és egy vilnai jogász, Francisak Bahusevics. Az utóbbi adja közre a fehérorosz nemzeteszme kiáltványát. A 20. század elején az ő jóvoltából bontakoznak ki újabb meg újabb eszmék, amelyeket magáénak vall és továbbfejleszt az új nemzedék. Ez a nemzedék lesz az erkölcsi támasz, ez lép a tíz százalék, a Litván Nagyfejedelemségben élő elszegényedett nemesség örökébe, amelyet nem tudtak kipusztítani az orosz hivatalnokok a 19. században. És íme, mintha bőségszaruból hullanának a fehérorosz lapok, könyvek, színházak, pártok, iskolák, templomok…
Akárcsak régebben, most is falusi viseletbe öltöztették a nemesi sérelmeket és a lázadás vágyát, a gyilkos robotról és az elgyötört, imádott földről írtak. De nem volt ebben egy szemernyi őszinteség sem. Ezek lényegében a családi birtokaitól és címeitől megfosztott nemesség sirámai voltak. Szabad országot akartak, ahol lehetőség nyílna a történelmi igazságtételre, és az unokáiknak már sosem kellene írniuk – mint nekik – a “szegény vidékről”.
Természetesen kitűnően ismerték az orosz kultúrát és magát Oroszországot, de a szívük nem ismerte el Oroszországot a hazájuknak. Mint ahogy Lengyelországot sem. És nem csak olyan magától értetődő okokból, mint a táj, a mentalitás vagy a nyelv. Sokkal mélyebben rejtőzött a konfliktus: a szarmatizmusukban (nevezzük így), a földesúri-lovagi etikában, amelyet szívbõl imádtak, legalábbis abban a formában, amelyben örökül kapták középkori őseiktől, s amely úgy lenyűgözte őket.
Ez nosztalgia volt, a hajdani idillre, egyszerű erkölcsi alapelvekre, igaz hazafiságra vágytak. Krisztus lovagjai, az előkelő születésű földbirtokosok, a fehérorosz arisztokraták tudtak harcolni, gazdálkodni, meg tudták magukat védeni mind a kozmopolitizmustól – a nyugati udvari kultúrától –, mind a keleti, moszkvai rémuralomtól. Hogy hangsúlyozzák a különállásukat, a legelképesztőbb fantáziával színesítették az életüket, vettek át kaukázusi, perzsa, török motívumokat… Geopolitikai világképüket maga a természet alakította. A Fehéroroszországban eredő legnagyobb folyók – a Dvina, a Nyoman, a Pripjaty és a Dnyeper – mind északra vagy délre folynak. Ezért a fehéroroszok számára a Fekete-tengertől a Balti-tengerig tartó vándorlások jelölték ki az országuk és – tágabb értelemben véve – egész Közép-Európa, a kontinensünkön lévő harmadik erő helyét. A Kelet–Nyugat tengelyen csak háború és hanyatlás jöhetett. Végül mégis legyőzte a politika a földrajzot, és a zsidók bevándorlásával megváltozott a “vertikális” közösség. Minden megváltozott, de ez a minden még az ország bizonyos egységéről tanúskodott, hisz Kaunastól Bobrujszkig, Mozirtól Bergyicsevig rengeteg hasonló község fejlődött ki, ahol hasonló rend és szokások uralkodtak. Az utolsó háború és a holokauszt még ezt az illuzórikus egységet is lerombolta, aztán pedig a szovjet propaganda végezte be a művet, a gleccsernél is fagyosabb határokkal választva el egymástól a nemzeteket.
Azt hiszem, apámnak alapjában véve tetszene a történelem szarmata változata. Egyébként ezt talán ő maga is megerősítette itt, a poléziai rengeteg mélyén. De semmiben sem lehetek biztos, ha figyelembe veszem, hogy állandóan támadja az elméleteimet. Már csak ezért sem fogom megkérdezni erről, ha visszamegyünk Minszkbe.
A fehérorosz identitás hosszú századokon át formálódott, érlelődött, míg végre elérte a tökélyt. Akik a 20. század elején népszerűsítették a nemzeteszmét, ennek köszönhetően ismerték föl egymást, ez hozta őket olyan közel egymáshoz, mintha egy titkos testvériség tagjai lennének. Nem beszélhettek a népnek arról, hogy igényt tartanak vagyonokra és címekre, mert a nép egyszerűen nem értette volna őket. Pedig pontosan a nép volt a legfőbb hordozója annak a kultúrának, amelyre az új államnak kellett épülnie. A 20. század elején nehéz döntés előtt álltak a fehérorosz hazafik. Lehet, hogy a lelkük mélyén egy teljesen normális, “burzsoá” Fehéroroszországról álmodtak. De választaniuk kellett, hogy maguk mögé tudják állítani a néptömegeket az orosz forradalom lázas éveiben – és a szocializmust választották.
Akkor kezdték szláv balsorsnak beállítani a saját sérelmeiket, balvégzetüket és vágyaikat. Az újságlapok és a színpadok tele vannak könnyekkel és bánattal. Hol a paraszt nehéz sorsa, hol a szegény kiszipolyozott vidék, hol az örökös nyelvi probléma, hol meg általában egész Fehéroroszország gyötri õket. Ezek a sirámok hálás közönségre találtak. A falusi nép inkább hajlott a könnyes együttérzésre, nehezebb lett volna harcba hívni. Egyébként az ember mindig nagyobbra tartja az együttérzést bármiféle felhívásnál.
Így kedveltették meg a néptömegekkel a fehérorosz eszmét, így fogadtatták el fehérorosz formáját, a sérelmek és a tiltakozás sajátos keverékét, bár ez már nem nemesi, hanem proletár indulat volt.
A forradalom és a polgárháború útvesztőiben lassan proletarizálódott a kiindulópontként szolgáló eszme. A fehéroroszoknak már voltak saját politikusaik, tettre kész, élelmes emberek képviselték õket. Ha egyszer nem lehet létrehozni önálló és teljesen független államot, nem lehet kitépni az országot a bolsevikok karmai közül (a fehéroroszoknak még nincs elég erejük ehhez), szovjetesíteni kell az eszmét, át kell festeni és az új, szovjet világhoz kell igazítani. A tömegek eddig jajveszékelés és bánkódás formájában kapták a nemzeti nevelést, most viszont új, pozitív üzeneteket kell eljuttatni nekik. Ilyen üzenetnek bizonyult a kommunizmus.
Nemcsak jelszó volt, az egész eszmét megújította. A két világháború között Fehéroroszországot felosztották keleti BSZSZK-ra és a burzsoá Lengyelországhoz tartozó nyugati országrészre. Mindkét részében fejlődött az eszme. De hogyan? A BSZSZK-ban a húszas években elvégezték az úgynevezett fehéroroszosítást. Ezt a nemesség örökébe lépõ, már említett, erkölcsi támaszként szolgáló réteg végezte. Nem hitt a szovjet nemzeti újjászületésben. Egyszerűen túl akart járni az újabb megszálló eszén, a saját céljai szolgálatába akarta állítani. Mindennek ellenére a szuverén BSZSZK a saját hatalmi szerveivel, oktatásával és a felülről indított fehéroroszosítással közelebb állt a fehérorosz eszméhez. Másrészt viszont vajon a moszkvai elvtársak továbbra is ilyen szívesen támogatják majd az újjászületésünket, ha kiderül, hogy ez enyhén szólva nem kommunista és nem is moszkovita? Természetesen nem. Ezért a későbbi előnyök reményében nem árt engedni egy kicsit, átmenetileg egyenlőségjelet tehetünk a nemzeti ügy és a kommunizmus közé.
Pontosan így gondolkodtak, miközben a nép képes volt őszintén hinni az új államformában – a proletariátustól kitelik ilyesmi. A nép szereti a fényes jövőt. A fehéroroszosítást is elfogadja, feltéve, ha kommunizmust jelent.
Hasonló politikát folytattak – bár egész más okokból – a Fehéroroszország nyugati részén, Lengyelországban működő illegális fehérorosz szervezetek. Igazából könnyebb lett volna nemzeti felszabadító mozgalmat szervezni, ragaszkodva a tiszta formájához, de… Ki finanszírozott volna ilyen vállalkozást? Moszkva csak kommunista tevékenységre adott pénzt, még azt sem bánta, ha fehérorosz mozgalomnak álcázzák. Ezenkívül Moszkva és Minszk rengeteg ügynököt küldött Nyugat-Európába, akikkel nehéz volt harcolni, különösen konspirációban. A mezsgyén túl pedig egyre erősödött a proletárok boldog hazája, gyötörve és csábítva az együgyű nyugat-fehérorosz parasztot… Végtére is előbb-utóbb egyesíteni kellett a nemzetet és az országot, azt pedig mindenki természetesnek vette, hogy az egyesítés nem mehet végbe lengyel protektorátus nélkül. Ennek eredményeképpen a keleti lengyel határvidéken kialakul az az új meggyőződés, hogy minden fehérorosz bolsevik.
Talán lehetett is volna némi esélye ideológusaink e zavaros kombinációjának, ha akár egyetlenegy is túléli közülük a harmincas éveket. A kuláktalanítással kezdődött a vadászat, később egész egyetemi karok kerültek a Gulagra és a kivégző osztagok elé. Gondosan megritkították az államapparátust a kisebb és nagyobb városokban; vidéken még jegyzőkönyvet sem készítettek, egyszerűen teljesítették és túlteljesítették a tisztogatást szabályozó, egymást követõ terveket. 1939-ben Fehéroroszország nyugati részén csordaszám hajtották vagonokba az értelmiséget, mint a marhákat…
Így hát a harmincas években “föláldozták a forradalom oltárán” a fehérorosz eszme pionírjait, a nemzet erkölcsi támaszát – így tanították apámat a szovjet iskolákban. Meggyilkolták a “szeplőtelen fogantatás” tanúit, eltűntek, száműzték őket, örökre emigráltak az országból. Maradtak azok, akik gondolkodás nélkül hajtogatták a jelszót: “Minden fehérorosz bolsevik.” Pontosan nekik jutott a háború után az a feladat, hogy megint reformálják meg a fehérorosz eszmét.
Tehát megváltoztatták és újraírták az ország egész történetét. Fehéroroszország kizárólag a proletár- forradalomnak és Oroszországnak köszönhetően jelent meg Isten világában, korábban nem volt semmi, csak a nehéz paraszti sors, a lengyelfürt és a bocskor. Csak a szovjethatalom idején, a népek testvéri szövetségében jutottak el a fehéroroszok az államisághoz, ekkor fejlődhetett az ipar, a kolhoz és a kultúra. Mindez messziről bűzlött a proletár hévtől, az önkritikától és a nagy Oroszország előtti kapitulációtól, plusz az abszolút történelmi nihilizmustól. Az egekig magasztalták a parasztokat és a munkásokat, sárral dobálták az arisztokratizmus, a tiszta szépség és a nemzeti identitás minden megnyilvánulását. A kommunizmus lett a nemzeteszme veleje, a szovjetizmus pedig a fehérorosz nemzet legfőbb tulajdonsága. Azt hajtogatta a teljes pedagógusgárda, híven az állami ideológiához: minden fehérorosz bolsevik. Végül Nyikita Hruscsov kijelentette, hogy a fehéroroszok érik el elsőként az igazi kommunizmust, mert másoknál gyorsabban mondanak le az anyanyelvükről. Pontosan ilyen alakban maradt fenn a fehérorosz eszme napjainkig, apám koráig és az én időmig.
Mi voltunk a nemzet hanyatlásának tipikus résztvevői és tanúi.
Más nemzetek a tudatukban keresik a betanult választ arra a kérdésre, hogy “ki vagy?”, a fehér- oroszok viszont – akiket nem is tanítottak válaszra, inkább leszoktatták őket róla – ma csakis a vérüket kérdezhetik. A hatalmas nemzetségek dicső leszármazottai, akik nincsenek tudatában a családi hátterüknek, gyárakban robotolnak vagy a piacokon seftelnek, és csak a rövid dühkitörések alatt vehetjük észre, hogy borzasztó rossz lett a hangulatuk. Ebből a szempontból nem változtak semmit a 19., sőt a 16. század óta. Elég figyelmesen elolvasni Jan Barscseuszki könyveit, a Barkulab- krónikát vagy a csornobili Filon Kmita leveleit ahhoz, hogy megértsük: ugyanolyan emberek írták, mint te, ugyanarról írtak, amirõl te. Nincs itt semmiféle “elavult problematika” vagy “archaikus stílus”. Mindez élő, aktuális, a tiéd.
A kultúra hordozójának egyáltalán nem kell tudnia azt, hogy ő hordozza.
A fehéroroszok egykor kétségkívül elvesztették ezt az erényüket, ahogy a lengyelek vagy a litvánok is elvesztették. A globalizáció korában kénytelenek lesznek bűnbánatot tartani, leegyszerűsödni, visszatérni a “tiszta alakhoz”. De mostanáig még önmaguk maradtak.
Egy fehérorosz ül a kidőlt fenyőn és hallgatja a vére szavát, én pedig az arcképét rajzolom, amely az enyém és minden fehéroroszé is egyszerre. Dorian Gray arcképe, amelyen évszázadokon át rajta hagyta rejtett sérelmei és jóvá nem tett árulásai nyomait a nemzet.
Fordította: Pálfalvi Lajos
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: S. Dubawiec: Portret ojca. Sarmackie krajobrazy. Głosy z Litwy, Białorusi, Ukrainy, Niemiec i Polski, pod red. Martina Pollacka. Wołowiec, Czarne, 2006.
A fordítás eredetileg a 2000-ben jelent meg.
www.ketezer.hu/menu4/2008_10/dubavec.html
http://www.egora.hu/elektronikus-folyoirat/2000
