Filip Springer
Miedzianka. Az enyészet krónikája.
Fényképek I
A „Schlesische Bergwacht” szinte minden számában azt írja valamelyik német: „unser schönes Hirschberg” (a mi szép Hirschbergünk), vagy valami ehhez hasonlót. Aztán amikor megérkezik Trzcińskóba, Janowicébe vagy Miedziankába, kiszáll a menő mercédeszéből („hogy van az, kérem, hogy mi nyertük meg a háborút, de az ő nyugdíjasaik jönnek ide mercédeszekkel”), és akkor ez az „unser” vagy „mein” kicsúszik a száján a lengyelek előtt. Valahogy olyan szerencsétlen lesz ettől az egész. Nem hülyék itt az emberek, értik, amit kell. Lehet, hogy azon nyomban nem fognak fel mindent, de azt, hogy „mein” meg „unser” rögtön kihallják.
– Mi már tudjuk, minek jönnek ezek ide – mondják később. Hiszen tudják, hogy amikor a németek elmentek, itt hagyták elrejtve a kincseiket: az aranyat, az ékszereket, meg a pénzt.
A fényképeket nézem a „Schlesische Bergwachtban”, amiket az olvasók küldenek a szerkesztőségbe. Mindegyik, még a legkisebb falucskának is van saját állandó rovata. Főleg közös összejövetelekről és régi szomszédok találkozóiról származnak a felvételek. Idős asszonyok a kötelező állandó platinával, általában mosolygósan pózolnak megőszült és kissé elhízott házastársuk oldalán. A fényképek között olyan időkből származó is akad, amikor a hangosan kimondott „unser schönes Kupferberg” senkit sem bántott.
„Kindergarten Kupferberg 1936”. Elképzelem magamban a fényképész gyötrelmeit, akinek ezt a falkát, ezt a majd harminc gyereket kellett olyannyira megszelídítenie, hogy egy adott pillanatban mind rá nézzenek. Bizonyára inkább próbálta ésszel, mint erővel; nem sikerült, csak néhányan néznek erőfeszítései eredményeképp egyenesen az objektívbe, a többi meg bohóckodik. A kis modellek egy része egyenesen háttal áll a kamerának, és a maga, minden bizonnyal kivételes jelentőségű ügyeivel foglalatoskodik. A kép hátterében álló két tanárnő arca vidám, a harmadik még minden meggyőződés nélkül dorgálja az egyik kis lókötőt, csak a legidősebb komoly és néz engedelmesen a fényképészre. Mind a négyen azt a benyomást keltik, hogy a tapasztalatból okulva már rég lemondtak arról, hogy megpróbáljanak úrrá lenni ezen a bömbölő csordán, és már az összes gyerek szűk helyre terelését is sikerként értékelik. Ez a siker itt minden bizonnyal egyhamar nem ismétlődik meg. Az aprócska tömeg vibrál hát és hullámzik, a fényképésznek nem sikerül mindannyiukat befogni, jobb oldalt két gyereket félbevág a képkocka széle. Nagy kár, mert épp ez a kettő nézett mosolyogva egyenesen a fényképészre.
Talán koratavasz lehetett. A gyerekeken kabátkák és pulóverek, egy részük vastag gyapjúsapkát visel a fején, amik vagy pajkosan dőltek minden irányba, vagy egyenesen a szemükbe csúsztak. Lágy és szórt a fény, a fényképész jól választotta meg az expozíciós időt, de a többszörös reprodukció során elvesztek a részletek. Azok a gyerekek, akik valami világosat viseltek, mostanra szinte egybefolynak a háttérrel és a papír faktúrájával.
A képen harsány, vidám banda, öröm és gondtalanság. Némi hűvös tavasz, valami a vágyból, hogy már kabát nélkül menjünk ki a házból, bár még mindig kissé hűvös van ahhoz, hogy ezt megtehessük. A sok kicsavarodott és nevető figurában mégis olyan kifejezőerő bujkál, hogy képtelenek vagyunk elszakítani tőle a tekintetünket.
Néhány számmal később találtam egy képet Kammerswaldau, vagyis a Miedziankától tizenegypár kilométerre fekvő mai Kromnów iskolájából. Már első pillantásra látszik, hogy a gyerekek idősebbek, majdnem annyian vannak, mint a miedziankai óvódások. Lehetnek akár ugyanazok a gyerekek is, épp csak néhány évvel később. Most engedelmesen, négy sorban állnak, és kivétel nélkül mindannyian az objektívbe néznek. Pontosan a kép közepén áll a megőszült tanár szalonkabátban és nyakkendőben. A képen található összes személy közül az ő arckifejezése tűnik a legpajkosabbnak, mintha mulattatná a körülötte állók nagy komolysága. Csak a mellette álló két lány engedett meg magának egy bizalmas gesztust, és meglehetősen bátortalanul belekaroltak. Talán nyár van, de a hűvös napok egyike; a tanáron kívül mindenki lengén öltözött, és, hogy ne mondjam, meglehetősen szerényen. Cipő csak két fiú lábán van az első sorban, a többi meztelen és koszos talpát nyújtja a kamera felé.
Két fénykép, ami szinte ugyanabban az időben – a harmincas évek elején – készült. Még az is lehet, hogy ugyanaz a fényképész készítette őket. A fegyelmezetlen óvodások gondtalansága a náluk alig idősebb elemisták komolyságával szemben. A második képen különösen a fekete ruhás fiú kelti fel a figyelmem. Pontosan úgy tette a kezét a térdére, ahogyan a szófogadó diákok teszik. Az objektívbe néz, ahogyan a többiek is. Ő nyújtotta ki legmesszebbre maga elé a lábát, talán ő volt a legmagasabb. Meztelen talpa majdnem eléri a kép alsó szélét. Ránézek, és azt gondolom magamban, hogy ha lenne aranyam, ékszereim és pénzem, vennék valami cipőt ennek a kölöknek.
Kastély
A kastély dőlt össze következőnek. Ötvenháromban először a falak repednek meg és meghajolnak az ablakok. Amikor a bányát bezárják, a hadsereg is kiköltözik a kastélyból. Az épület kis ideig üresen áll, aztán átveszi az Állami Tűzoltóság és nyári táborokat szervez a dolgozók gyerekeinek. A vakáció beköszöntével a kastélyudvar és az azt körülvevő park újra kezd megtelni élettel. Így van ez néhány szezonon keresztül.
Egyik nyáron, az ötvenes évek vége felé, a kastély jobb szárnyában elhelyezkedő élelmiszerraktár alatt beszakad a föld. Éjszaka senki sem vette észre, és amikor reggel a konyhásnők kimennek élelemért, kővé dermedve állnak a földben tátongó hatalmas lyuk szélén. Ma aztán biztosan nem lesz reggeli.
Ilyen körülmények között nem lehet tábort szervezni, körbekerítik hát a kastély beomlott szárnyát, az intézményt felszámolják, de az épület lebontásán senki sem gondolkodik. A működő részében elszállásolnak pár családot, néhány évig élnek ott, aztán elköltöznek Jelenia Górába. Így hát az épület ismét üresen áll, csak a városka és a környék gyerekei bolondoznak benne időnként. Kincseket keresnek, ahogy itt mindenki – ahol csak lehet és ahogyan csak lehet. Semmit sem találnak, mégis káoszt és pusztítást hagynak maguk után. Nem tudják, hogy néhány évvel később valaki még beköltözik a kastélyba.
Ez a valaki pedig Elżbieta Jachimowska, született Grzyb, a gyerekeivel együtt. Szeretnénk hozzátenni: „és férjével”, de Henryk újra inni kezdett és Elżbieta még csak keresni se akarja. 1974-et vagy 1975-öt írunk, már szinte senki sem él Miedziankában, a főtéren omladozó épületek riogatnak, onnan hordják el a környező falvak lakói a téglát az építkezésekre. Úgyhogy a kastély még egész jól áll, különösen a városka többi részével összevetve. Elżbieta úgy dönt, oda költözik át a gyerekekkel, talán itt Henryk sem találja meg őket; amúgy is, eddig a szüleinél húzódtak meg szűkösen a kicsikkel. Nem is lett volna ott rossz, ha nincs az, hogy az apja folyamatosan rámászott. Ő még valahogy elboldogult vele, gyerekkorától kezdve hozzászokott, hogy visszaverje a támadásait, de most már a gyerekeivel is kell törődnie, és nem akarja, hogy ők is erre a sorsra jussanak. Így hát a miedziankai kastély biztonságos menedék neki és a kicsiknek.
Ám ez a menedék hidegnek és kényelmetlennek bizonyul. Az üres lakásokon átsüvít a huzat, az ablakokban nincs üveg, így hát azzal fedik be, amivel csak tudják – takarókkal, régi paplanokkal és újságokkal. Rajtuk kívül még Halina Zagrodna és egy roma család lakik az épületben. Utóbbiak foglalják el a kastély alsó szintjét, ahol sajátos tevékenységet űznek. Lómészárszéket működtetnek ugyanis, itt vágják le az állatokat, amiket a gazdák a közeli Jankowicéből, Ciechanowicéből és Mniszkówból vezetnek ide. Időről időre Elżbieta Jachimowska és a gyerekei egy épp leölt ló hajmeresztő kiáltására ébrednek. Nyáron még valahogy elviselik, de amikor beköszönt az ősz, a kastélyban egyre hűvösebb lesz. Elżbieta elmegy Halina Zagrodnához és rábeszéli, hogy menjenek el együtt a tanácshoz és kérjenek új helyet.
A tanács elnöke Zbigniew Pasęka, a községi pártbizottság titkára Szymon Młodziński. Mindketten meghallgatják a nőket, de semmit sem tudnak ajánlani, a tanács nem rendelkezik szabad helyekkel.
– Hogyhogy nem rendelkezik, amikor Miedziankában minden második ház üresen áll! – kiabál Jachimowska.
– Senkit sem szállásolhatunk el Miedziankában, maguk illegálisan költöztek be a kastélyba – feleli a tanácsos.
Nem hagyják annyiban, elhatározzák, hogy elmennek a jelenia górai pártbizottsághoz. Nem jelentkeznek be előre, senki sem akarja őket beengedni. Leülnek a hall plüssfoteljaiba és kijelentik, hogy nem mennek onnan sehová, míg valaki nem beszél velük. Makacsságuk sikerre vezet. Végül valaki fogadja őket, végighallgatja, amit az ablaktalan házról és a huzatról mondanak, a telefonkagyló után nyúl, felhívja a tanácsot. A győzelem dicsfényében térnek haza. Néhány nappal később a miedziankai kastélynál megjelenik egy pótkocsis traktor. Először Zagrodnát telepítik át, egy szép házba költözik Janowicében a Nadbrzeżnán. Azután a traktor visszatér Jachimowska családjáért. Radomierzbe mennek, ott kezdenek újra mindent.
Nem sokkal ezután a Mirg-család is kiköltözik a kastélyból és az épület teljességgel romokba dől. Amikor a hetvenes évek közepén végleg elbontják a várost, a maradványait a földdel teszik egyenlővé. 2009-ben, mikor a kastélyparkban megjelennek a régészek, csak bokrokat találnak, fákat, és néhány szanaszét szórt követ. Sikerül bennük felismerniük a reneszánsz kapu maradványait a kastély azon részéből, amit még maga Dippold von Burhaus emeltetett a 16. században. Átszállítják őket a közeli Siedlęcinbe, hogy ne kísértsék az amatőr kincsvadászokat. Az ásatási jelentésben a régészek azt írják:
„Megközelítés: A Janowice Wielkie felől Ciechanowice és Marciszów felé vezető országút a település néhai központján halad keresztül. Tájékozódási pontot jelent a régi plébániatemplom (autót ott lehet hagyni mellette). A templomtól 50 méterre keletre láthatóak a park kapujának maradványai, a valahai park elvadult faállománya valamint az udvarház növényzettel benőtt romjai, melyek a földből 0,5-1 méterre kiemelkedő halmot alkotnak. A részben romok által betemetett és meg nem közelíthető pincék bejárata a romtemető északi részén helyezkedik el, de a helyiségbe való behatolás során különös óvatossággal kell eljárni (rom- és földomlás!)”
Fordította: Szathmáry-Kellermann Viktória
A könyv a lengyel Wydawnictwo Czarne gondozásában jelent meg 2011-ben, a magyar fordítás pedig az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja 2012-es kiadásában illetve a Magyar Lettre Internationale 84. számában.
Filip Springer 1982-ben született, régészetet és etnológiát tanult a poznani egyetemen. Újságíróként, fotográfusként dolgozik, a Polityka című hetilap munkatársa. Ez az első önálló kötete.
