Ugyanebben a pillanatban egy rekedt hangot hallott a háta mögött.
– Hadd segítsek, most a fa a legfontosabb. Igaza van. Főleg éjszaka,
amikor lehűl…
Óvatosan megfordult. Néhány méterre tőle egy fiatalember állt, egykifordult utcai lámpa oszlopának támaszkodva. Wehrmacht-egyenruhájának túlméretezett kabátja, melyet egy darab dróttal fogott össze, az úttestre lógott. A fi ú hosszú, sötét haja eltakarta vérfoltos gézzel körbetekert homlokát. A csípőjét körülölelő drótról egy katonai sisak lógott. A lábainál, a szürke orkán hátizsák mellett, egy hegedű és egy vonó hevert.
– Akkor mit állsz ott, mint valami idióta? Segíts! – kiáltotta mérgesen a lány.
A fiú azonnal odarohant hozzá. Szó nélkül, teljes súlyával belekapaszkodott a deszkába.
– Figyelj, másképp csináljuk – mondta a lánynak. – Most te kapaszkodsz föl a deszkára, és én húzom. Te nehezebb vagy. Belekapaszkodsz és úgy mozogsz, mint most, mintha ketté akarnád törni. Ki kell, hogy lazuljon.
Sértetten nézett a fiúra. Rosszul érintette a megjegyzése.
– Ember, én nem vagyok nehezebb nálad! És nem is leszek! Ne okoskodj!
Micsoda gentleman! – ordította, és alig észrevehetően megigazította a pulóverét.
– Most együtt, erősen!
Szinte egyszerre estek le. A lány beverte a fejét a vékony jégrétegbe, ami egy koszos vizű pocsolyát fedett, két törmelékdomb között lévő barázdában. Rögtön ezután érezte a sisak becsapódását és a hideg vizet az arcán. A fiú, anélkül, hogy elengedte volna a deszkát, a pocsolya melletti fagyott, sáros földre zuhant. Mérgesen eldobta a deszkát, és odakúszott a lányhoz. Letérdelt a fejéhez, és megkérdezte:
– Minden rendben? Nem esett baja, vagyis, bajod?
Aztán elővett a kabátzsebéből egy gézgombolyagot, és finoman elkezdte törölgetni a sarat a lány arcáról. Rámosolygott, és azt mondta:
– Ezért a deszkáért egyáltalán nem volt érdemes…
A lány óvatosan felemelkedett, és arrébb lökte a fiú kezét.
– Mi? Mi nem volt érdemes?! – kérdezte agresszívan.
– Hát ez az egész tornamutatvány. Ez nem jó tűzifának. Túl kemény…
– Ide figyelj, okostojás – szűrte a szót összeszorított fogai között, és minden erejével azon volt, hogy visszatartsa a könnyeit –, ez a deszka az otthonom egy darabja. Az egyetlen, amit eddig megtaláltam. Hallod? Az otthonom darabja! Ha annyira tüzet akarsz rakni, dobd rá a hegedűdet.
A fiú már nem mosolygott. Elkomolyodott az arca. A lány látta, hogy remegnek a kezei. Fölállt és szó nélkül visszament a lámpa alá. A hegedűért nyúlt, a vállára vetette a hátizsákot, és kezdett átfurakodni a romhalmazon az utca másik oldalán lévő fák irányába. A lány látta,ahogy távolodik. Sírva fakadt.
– Bocsánat – kiáltott utána a lány –, nem akartam azt mondani, amit mondtam. Mindig is szerettem volna hegedülni. Csak nem ment. Azt sem tudom, hogy hívnak! Gyere vissza! Csak egy pillanatra! Csak meg szeretném köszönni. Engedd meg, hogy megköszönjem. Engedd meg…
A fiú eltűnt a következő törmelékdomb mögött. A lány odament a deszkához, és a lábával belerugdalta a bőröndbe. Fölvette a kabátját, és betekerte a koszos kezét a gézzel, amit a férfiotthagyott. A bőröndön ült, háttal annak a helynek, ahol két nappal ezelőtt még egy széles, forgalmas utca volt, most meg egy törmelékkel keveredett földtömbökkel teli lövészárok. Előtte ott emelkedett egy faldarab, amelynek ajtaja az összetört kövekkel, téglával és vakolatdarabokkal borított térre nyílt. Hirtelen ólmos fáradtságot érzett. Jól betekerte magát a kabátjába. Lehunyta a szemét. Elaludt…
Kinyújtotta a kezét, és megpróbálta megérinteni Lukast. Rootenberg egy Goethe-verset szavalt, és az apjával együtt dohányoztak. A szürke ruhás lány a nagymama haját fésülgette, és cseresznyét tömött a szájába. Hinnerk reverendában áldoztatta az anyját, és egy papírra jegyzetelt valamit. Zeiss egy meztelen csecsemőt tartott a térdén, akinek fekete pánt volt a szemén. Lukas egy lövedékek lyuggatta hatalmas sisakban térdelt az oltár előtt, Zeiss farkaskutyájához simulva. A vérfoltos köpenyt viselő szanitéc homokvárat épített a lánnyal a strandon. Lukas anyja, akin vörös apácaruha volt, barnás vizet öntött egy kannából a szenteltvíztartóba. Zeissék lakája egy létrán állt a templomtető alatt, hosszú szakállát borotválta, és egy tükörben nézegette magát. Ő pedig fehér elsőáldozói ruhában sétált egy levendulaillatú réten, és pillangókat fotózott. Az egyik lepke éppen felszállt egy fehér rózsa szirmáról. Jól hallotta a szárnya csapkodását. Egyre nagyobb és nagyobb lett. Feléje repült. Hallotta a szirénák hangját. Menekülni kezdett. Lukas keze után nyúlt…
Érezte, hogy valaki rázza a vállát.
– Nincs mit megköszönnöd – hallotta –, és most szedd össze a holmidat.
Megint jönnek. Nem messze innen van egy üres pince. Ebben a sivatagban ugyan már nincs mit lebombázni, de azért jobb ilyenkor a föld alatt lenni… Egy másodperc töredékéig még az álmában volt. Aztán tágra nyitotta a szemét. Felismerte a fi út.
– Visszajöttél – suttogta és hozzábújt –, visszajöttél! Játszol nekem valamit?
A másik elmosolyodott. Megsimogatta a haját.
– Szaladjunk! Nincs messze…
Hallotta a közeledő repülők hangját. Nem érte utol a fi út. Folyton meg kellett állnia. Az visszajött hozzá.
– Figyelj, maradj itt egy pillanatra. Bedobom a pincébe a hátizsákot meg a hegedűt, és mindjárt visszajövök. Ne mozdulj innen. Hallod?!
Tényleg közel van. Muszáj hoznod ezt a bőröndöt? – kérdezte bizonytalanul.
– Muszáj…
Otthagyta a lányt egyedül, és elindult. A repülők egyre közelebb voltak. Félt. A fiú lihegve jött vissza. Felkapta a bőröndöt, és kézen fogta a lányt. Egy kő- és ágrakásnál állt meg, egy szürke faldarabban lévő nyílás mellett. Először bedobta a bőröndöt, majd arrébb rugdosott néhány követ. A lány úgy mászott be a hosszú, meredek lejáraton, mintha egy földalatti barlang lejárata lenne. Arcra esett a nedves homokban. Gyorsan fölkelt. Dohos, áporodott szagot érzett. Körülnézett. A homályban nehezen ismerte fel a tárgyak alakját. A fiú, mintha a gondolataiban olvasna, meggyújtott egy gyufát. Odament egy csillárszerű valamihez, amelyet drótból tekertek, földdel töltöttek föl, és amelyből gyertyák álltak ki. A gyufa lángját az egyik gyertyához érintette. Aztán a többihez. Hirtelen világos lett. Szemben, a boltív alatt meglátott egy emberi koponyákból épített piramist. A halom bal oldalán egy sor koporsó feküdt, több rétegben egymásra halmozva. Az egyik koporsót valaki kihúzta. Nyitva volt a fedele. Szalmaszálak álltak ki belőle.
– Üdv itthon – mondta némi iróniával a fi ú, és kezet nyújtott a lánynak.
– Bocsáss meg, de nem számítottam vendégre, úgyhogy egy kicsit kupi van – tette hozzá, majd odament a nyitott koporsóhoz, és jó hangosan lecsapta a fedelét.
A lány rögtön ezután meghallotta a robbanások hangját. Behunyta a szemét, és maga elé emelte a kezét, mintha ki akarna valamit tapogatni. A fiú odarohant a csillárhoz, elfújta a gyertyákat, és magához húzta a lányt. Aztán levette és a földre terítette a kabátját.
– Feküdj le – súgta a fülébe. – Eltakarom a bejárati nyílást. Mindjárt jövök…
Nem tartott sokáig a támadás. A lánynak amúgy is az volt az érzése, hogy minden nagyon messze történik tőle. Mintha a szomszédok alig kivehető, fojtott veszekedése hallatszana át a vastag falon túlról. Aztán abbamaradt.
– Ki az a Lukas? A barátod? – kérdezte a fiú.
Feküdtek a sötétben. Ahogy csönd lett kint, már nem ölelte a lányt, és kihúzódott a kabát másik szélére.
– Mire gondolsz?
– Hát arra, hogy ő-e a legfontosabb, hogy… megérinted-e? Álmodban az ő nevét kiabáltad.
– Igen, megérintem, az utóbbi időben csak őt…
– Szerelmes vagy belé?
– Szerelmes? – a lány egy pillanatra elgondolkodott, meglepte a kérdés.
– Nem tudom. De hiányzik.
– Él?
– Tegnap még élt…
A fiú egy pillanatra elhallgatott. Fölkelt és meggyújtott egy gyertyát, ami az egyik koponyában állt. Odament egy koporsóhoz, kivett belőle egy barnás üveget, és a szájához emelte.
– Szerinted utálnak minket? – kérdezte, és visszafeküdt a lány mellé.
– Kik?
– Hát ezek az amerikaiak meg angolok.
– A repülőkben?
– Igen.
– Szerintem személy szerint téged vagy engem nem. De Németországot gyűlölik.
– De hát mi is németek vagyunk.
Fordította: Németh Orsolya
A könyv a K.U.K kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
Janusz Leon Wiśniewski
Toruńban született, távoli tengeri halász, fizikus, informatikus doktor, a kémia habilitált doktora (az általa fejlesztett számítógépes programot használja a világ kémiai cégeinek nagy része). Tudós és író. Bemutatkozó regénye, a Samotność w sieci (A hálózat magányában) Lengyelországban és Oroszországban is kultikus bestseller lett, rengeteg nyelvre lefordították, sőt, film is készült belőle. A Zespoły napięć (Feszültségegyüttes) című elbeszélés gyűjtemény, a Los powtórzony (Ismétlődő sors) című regény, az Intymna teoria względności (A relativitás inti elmélete), a Molekuły emocji (Az érzelem molekulái), a Sceny z życia za ścianą (Jelenetek a fal mögül) és a Czy mężczyźni są światu potrzebne? (Kellenek-e a világnak a férfiak?) című esszékötetek, valamint egy gyerekeknek szóló tudományos mese, a W poszukiwaniu Najważniejszego: bajka trochę naukowa (A Legfontosabb keresése: tudomyános mese) szerzője. Małgorzata Domagalikkal közösen jelentették meg a 188 dni (188 nap) és a Między wierszami (A sorok között) című episztoláris regényeket.
Legtöbb könyve a sikerlisták élére jutott. Két kislány, Joanna és Adrianna édesapja. Jelenleg Frankfurtban él és dolgozik. Honlapján (www.wisniewski.net) a következőt írja: „Uram, segíts, hogy olyan ember lehessek, amilyennek a kutyám tart”.
Forrás: Lengyel Intézet