Kedves V.! Többek között azért írok Önnek, hogy értesítsem: végre itt vagyok ebben, az országban, ahovnaplementék vezettek el. Az elsők között a mi jó öreg Gleb Alekszandrovics Gekkónkkal találkoztam, komoran haladt át a Kolumbusz sugárúton azt a petit café du coin*-t keresve, ahová nem megyünk soha többé. Úgy tetszik, ő azt gondolja, Ön valamiképpen elárulta nemzeti irodalmunkat, ősz fejét rosszallóan rázva adta meg a címét, mintha nem érdemelné meg azt az örömet, hogy hall felőlem.
Van egy történetem az Ön számára, amely eszembe juttatja - úgy értem, hogy az elbeszélése eszembe juttatja - azokat a napokat, amikor első, tőgymelegen bugyborékoló verseinket írtuk, s amikor minden tárgy, egy rózsa, egy pocsolya, egy kivilágított ablak azt kiáltotta felénk: ,,Rím vagyok!” Igen, ez módfelett hasznos univerzum. Játszunk, meghalunk: igrájem, umirájem.** És az orosz igék zengő lelke jelentést ad a fák vad hadonászásának, vagy holmi el-dobott újságpapírnak, amely elsuhan és meg-megáll, aztán újra felkavarodik hiábavaló csapkodással és szárnyatlan rángatózással a végtelen hosszú, szélfútta rakparton. De most épp nem vagyok költő. Úgy jövök Önhöz, mint az a szenvelgő hölgy Csehovnál, aki majd elepedt, csak hogy írjanak róla.
Megnősültem, mikor is? Úgy egy hónappal azután, hogy Ön elindult Franciaországból, és néhány héttel azelőtt, hogy a nyájas németek bedübörögtek Párizsba. Bár a házasságkötésről írásos bizonyítékokat tudok felmutatni, ma már biztos vagyok benne, a feleségem nem létezett soha. Ön esetleg más forrásból hallhatta a nevét, de ez nem jelent semmit: az csak egy érzékcsalódás neve. Ezért éppolyan tárgyilagosan tudok beszélni róla, mint egy regény szereplőjéről (az Ön egyik regényéből, hogy egészen pontosan fogalmazzak).
Inkább szerelem volt első érintésre, mint első látásra, hiszen többször találkoztam vele anélkül, hogy bármit is éreztem volna iránta. Egy este azonban, éppen hazakísértem, valami mulatságosat mondott, mire előrehajoltam nevettemben, könnyedén megcsókoltam a haját - és persze mindannyian hallottunk arról a vakító robbanásról, amelyet a gondosan kiürített ház padlóján fekvő kis játék baba puszta felemelése idéz elő: a katona nem hall semmit, számára mindez nem más, mint eksztatikus, hangtalan és végtelen kiterjedése annak, ami élete során egy tűhegynyi fénypont volt létezésének sötét középpontjában. S valóban, a halálra azért gondolunk mennyei értelemben, mert a látható égbolt, különösen éjszaka - elsötétített Párizsunk felett, a boulevard Exelmans kopár boltíveivel és a nyomorúságos latrinák szüntelen alpesi csobogásával - a legkifejezőbb és örökké jelen lévő szimbóluma annak a hatalmas, hangtalan robbanásnak.
Ám nem tudom magam elé idézni őt. Elmosódik, mint legjobb versem, amelyet Ön olyan borzalmasan kigúnyolt a Lityeraturnoje Zapiszkiben. Amikor magam elé akarom képzelni, szellemileg kell megkapaszkodnom a pihés alkarján lévő apró, barna anyajegybe, mint ahogyan az ember egy írásjelre összpontosít egy nehezen olvasható mondatban. Talán, ha több arcfestéket használt volna vagy rendszeresebben, ma fel tudnám idézni az arcát, vagy legalább az erősen kirúzsozott, száraz ajkak átlósan húzódó, finom barázdáit; de nem és nem sikerül - bár újra meg újra érzem tűnő érintésüket érzékeim szembekötősdijében, abban a sírós álomban, amelyben ügyetlenül kapaszkodunk egymásba a szívfacsaró homályban, és nem látom szemének színét az
íriszt elöntő könnyár üres visszfényétől.
Sokkal fiatalabb volt nálam - nem annyival fiatalabb, mint Natalie bájos csupasz vállával és hosszú fülbevalóival a sötét bőrű Puskinnál; mégis kellő távlat kínálkozott ahhoz a visszapillantó romantikához, amely örömét leli a kivételes géniusz sorsának másolásában (egészen a féltékenységig, a züllöttségig, egészen addig a tőrdöfésig, amit annak láttán érez, hogy a lány mandulavágású szemének pillantását szőke Cassiója felé veti a pávatoll legyező mögül), még akkor
is, ha költészete nem utánozható. Feleségem azonban szerette az én verseimet, és jóformán sohasem ásítozott rajtuk, mint ahogy a másik, ha férje versének hossza történetesen meghaladta a szonettét. Ha fantomként maradt meg nekem, úgy lehet, hogy én is kísértet voltam neki; vélhetőleg költészetem homályossága vonzotta csupán, majd felhasította szövetét, s egy idegen visszatetsző arcát pillantotta meg mögötte.
Mint tudja, jó ideje terveztem, hogy követem az Ön szerencsés repülőútjának példáját. A feleségem beszélt nekem az egyik nagybátyjáról, aki, mint elmondta, New Yorkban élt: egy déli főiskolán oktatott lovaglást, amivel akkor hagyott fel, amikor elvett egy gazdag amerikai nőt, később lett egy süketen született kislányuk. Azt állította, hogy már régen elveszítette a címüket, ám néhány nappal később csodálatosképpen mégis előkerült, mire drámai hangú levelet írtunk a nagybácsinak, ám választ sohasem kaptunk rá. De ez igazán nem számított, mert addigra már szert tettem egy megbízható, írásos nyilatkozatra a chicagói Lomcsenko professzortól; ám amikor megkezdődött a megszállás, ennél sokkal többet nem tettünk a szükséges papírok beszerzése érdekében, jóllehet előre tudtam, ha tovább maradunk Párizsban, némely segítőkész honfitársam előbb vagy utóbb megmutatja valamelyik könyvem megfelelő passzusait az érdekelt félnek, ahol
azt bizonygattam, hogy sok sötét bűnével együtt Németország mégis nevetség tárgya marad mindörökre.
Így kezdtük meg kétségbeejtő nászutunkat. Lökdösődve és zötykölődve az apokaliptikus kivonulás közepette, a menetrendben nem is létező vonatokra várva, amelyek ismeretlen cél felé tartottak, képzelt városok kopott díszletei között áthaladva, a testi kimerültség állandó kábulatában élve menekültünk; s minél messzebb kerültünk, annál világosabbá vált, hogy az a valami, ami hajszolt bennünket, több volt annál a csizmás és csatos őrültnél a többféle meghajtású ócskavaskészletével együtt - valami, aminek az csupán a szimbóluma volt, valami szörnyűséges és megfoghatatlan, az ősi rettegés időtlen és arctalan tömege, amely még itt, a Central Park zöld vákuuma mögül is mindig rám támad.
Ó, hát ő egészen játékosan viselte - egyfajta kába vidámsággal. Azonban egyszer csak zokogásban tört ki egy barátságos vasúti kocsiban. „A kutya - mondta -, a kutya, amit ott hagytunk. Nem tudom elfelejteni a szegény kutyát.” Bánatának őszintesége megdöbbentett, mivel sosem volt kutyánk. „Tudom - mondta -, de megpróbáltam elképzelni, hogy tényleg megvettük azt a szettert. És csak gondold el, hogy most ott vonítana valami bezárt ajtó mögött.” Soha szóba sem került, hogy vegyünk egy szettert.
Nem szeretnék megfeledkezni az országút egyik szakaszáról, a menekült család látványáról sem (két nő, egy gyermek), idős édesapjuk vagy nagyapjuk útközben halt meg. Az ég fekete és hússzínű felhők összevisszasága volt, csúnyán tört át rajta a nap az árnyékba borult hegy fölött, és a halott férfi a hátán feküdt egy fakó platánfa alatt. Az asszonyok bottal és a puszta kezükkel próbáltak sírt ásni az út szélén, de a föld túl kemény volt; feladták, egymás mellett üldögéltek a vérszegény pipacsok között, egy kicsit távolabb a holttesttől és felfelé meredő szakállától. A kisfiú azonban csak kapart, túrt és erőlködött, míg fel nem fordított egy lapos követ és meg nem feledkezett komoly erőfeszítésének tárgyáról, miközben ott ült összekuporodva - sovány, kifejező nyaka az összes csigolyát felkínálta a hóhérnak -, meglepetten és örömmel figyelte az apró barna hangyák ezreit, mint sürögnek, cikáznak, tűnnek el és indulnak biztonságos helyek felé, a Gard, az Aude, a Drôme, a Var és az Alacsony Pireneusok vidékei felé -mi ketten csak Pau-ban álltunk meg.
Spanyolország túlságosan elérhetetlennek látszott, úgy határoztunk, hogy továbbindulunk Nizzába. Egy Faugčres nevű helyen leverekedtem magam a vonatról (tízperces megálló volt), hogy némi ennivalót vegyek. Amikor néhány perccel később visszaértem, a vonat már elment, s a zavarodott öregember, aki felelős volt a kegyetlen űrért, amely ott tátongott előttem (csupasz, közönyös sínek között szénporszemcsék csillogtak az izzó levegőben s egy magányos narancshéjdarabka), kíméletlenül azt mondta nekem, hogy egyébként sem volt jogom leszállni.
Egy jobb világban kideríthettem volna feleségem hollétét, és megmondhattam volna neki, hogy mit tegyen (nálam volt mindkettőnk jegye és a pénz nagy része is); ám úgy festett a helyzet, hogy a telefonnal vívott, rémálomba illő küz-delmem hiábavalónak bizonyult, ezért nem törődve az apró hangok egész sorával, amelyek a távolból ugattak felém, feladtam két vagy három táviratot, amelyek talán még most is úton vannak, késő este pedig felszálltam a következő helyi, Montpellier-be tartó vonatra, amely messzebb volt, mint ameddig feleségem vonata elzötyöghetett. Mivel ott nem találtam meg, két választásom maradt: vagy továbbindulok, hiszen lehet, hogy felszállt a marseille-i vonatra, melyet épp lekéstem, vagy visszafordulok, mert lehetséges, hogy visszatért Faugčres-be. Nem emlékszem már, milyen bonyolult meggondolások vezettek Marseille-be és Nizzába.
Olyan rutineljárásokon kívül, mint téves adatok valószínűtlen helyekre küldözgetése, a rendőrség semmit sem tett, hogy segítsen; az egyik férfi üvöltött velem, mert elege lett belőlem; egy másik azzal juttatta holtvágányra a kérdést, hogy kételkedett házassági bizonyítványom valódiságában, azt állítva, hogy rossz oldalon van lepecsételve; egy harmadik pedig - vizenyős barna szemű, kövér commissaire*** - bevallotta, hogy szabad idejében verseket ír. Felkerestem különböző ismerőseimet, a számos oroszt, aki Nizzában rekedt vagy ott telepedett le. Akiknek ereiben történetesen zsidó vér csörgedezett, halálra szánt rokonaikról, akiket pokolba tartó vonatokra zsúfoltak. Ezzel szemben az én helyzetem banálisan valószerűtlenné vált, miközben egy zsúfolt kávézóban üldögéltem, előttem az opálkék tenger, mögöttem a kagylóház zúgása, amint újra és újra elmondja a mesét az öldöklésről és a gyötrelemről, a szürke paradicsomról az óceánon túl és a goromba konzulok szeszélyeiről, packázásairól.
Érkezésem után egy héttel hányaveti nyomozó keresett fel és vitt le egy kanyargó, bűzös utcába, egy feketére mázolt házhoz, amelyről a ’hotel’ feliratot az idő és piszok már szinte teljesen eltüntette. Közölte, hogy itt találták meg a feleségemet. A lány, akit előkerített, persze teljesen idegen volt, ám az én Holmes barátom egy ideig arra próbált minket rávenni, valljuk be, hogy házasok vagyunk, miközben a lány szótlan ágyastársa mellettünk állt és hallgatott csupasz karjait összefonva csíkos mellkasán.
Amikor végre megszabadultam tőlük és lakóhelyem felé bandukoltam, egy tömött sor mellett haladtam el, amely egy élelmiszerbolt bejárata előtt várakozott. Ott, a sor legvégén állt a feleségem, lábujjhegyen igyekezett meglesni, hogy pontosan mit árulnak. Azt hiszem, az első dolog, amit mondott nekem, az volt, hogy reméli, narancsot.
Meséje kissé homályosnak, de hihetőnek tetszett. Először is visszatért Faugčres-be, egyenesen az élelmezési hivatalba ment ahelyett, hogy az állomáson érdeklődött volna, ahol üzenetet hagytam számára. Menekültek egy csoportja azt tanácsolta neki, hogy csatlakozzon hozzájuk; az éjszakát egy bicikliboltban töltötte - egy árva bicikli sem volt benne - három idős asszonnyal, akik, ahogy mondta, úgy feküdtek, mint három fadarab egy sorban. Másnap ráeszmélt, nincs elég pénze, hogy eljusson Nizzába. Végül is kölcsönkért a fadarab-asszonyok egyikétől. De rossz vonatra szállt, és elutazott egy városba, amelynek a nevére már nem is emlékezett. Két nappal ezelőtt érkezett meg
Nizzába, talált néhány barátot az orosz templomban. Azt mondták neki, hogy valahol a közelben vagyok, őt keresem, s biztosan hamarosan felbukkanok.
Valamivel később, amikor padlásszobám egyetlen székének a szélén ültem és átfogtam fiatal, karcsú csípőjét (puha haját fésülte s közben minden egyes simításnál hátravetette fejét), halvány mosolya hirtelen furcsa remegésbe váltott át, egyik kezét a vállamra tette, miközben úgy bámult le rám, mintha tükörkép volnék valami tó felszínén, melyet most pillantott meg először.
„Hazudtam neked, drágám” - mondta. „Já lgunijá. Néhány éjszakát Montpellier-ben töltöttem egy goromba alakkal, akivel a vonaton ismerkedtem meg. Egyáltalán nem is akartam. Mindenféle hajszeszt árult.”
Az idő, a hely, a gyötrelem. A legyezője, a kesztyűje, az álarca. Az éjszakát és sok másikat azzal töltöttem, hogy kiszedjem belőle apránként, de mégse tudjak meg mindent. Abban a különös tévhitben éltem, hogy először ki kell derítenem minden részletet, rekonstruálnom kell minden percet, és csak azután kell eldöntenem, vajon el tudom-e viselni. De a vágyott tudás határa elérhetetlen volt, s azt sem tudtam volna előre megmondani, hogy mi lesz az a hozzávetőleges pont, amely után elégedettnek képzelhetem magam, mert hiszen a tudás minden törtjének nevezője potenciálisan éppolyan végtelen volt, mint a töredékek közötti távolságok száma.
Ó, először túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy ellenkezzék, s azután sem bánta, mert biztos volt benne, hogy elhagyom; láthatóan úgy vélte, hogy az efféle magyarázatok egyfajta vigaszdíjat jelentenek számomra, a képtelenség és a gyötrelem helyett, ami valójában volt. Ez így ment egy örökkévalóságon át, egyszer-másszor könnyekben tört ki, aztán hamar magához tért, lélegzet-visszafojtva suttogta válaszait nyomdafestéket nem tűrő kérdéseimre, vagy szánandó mosollyal próbált nem odatartozó megjegyzések félbiztonságában kibúvót keresni, míg én egyre csak őrülten szorítottam össze a fogam, míg az állkapcsom majd szétrepedt a fájdalomtól, a lángoló fájdalomtól, amely valahogy elviselhetőbbnek tűnt fel a megalázó türelem tompa, zsongó sajgásánál.
És képzelje csak, e nyomozás időszakai között papírokat próbáltunk beszerezni a kelletlen hatóságoktól, ezek révén más iratokat remélhettünk megkapni, melyek aztán feljogosítanak egy harmadik igénylésére, a következő lépcsőfokra ahhoz az engedélyhez, mely felhatalmazza tulajdonosát, hogy megint más papírokat kérvényezzen, s ezek segítségével esetleg rájöhet arra vagy nem jön rá, hogyan és miért történik mindez. Még ha el is tudnám képzelni a gyűlöletesen visszatérő jelenetet, éles szögű, groteszk árnyait akkor sem tudnám összekapcsolni feleségem elmosódó testével, amint megrázkódik, roppan és eltűnik heves ölelésemben.
Így nem maradt más hátra, mint hogy egymást gyötörjük, órák hosszat várakozzunk a prefektúrán, adatlapokat kitöltve, tanácskozva azokkal a barátokkal, akik már az utolsó betűig kitanulmányozták az összes vízumot, titkárnőknek könyörögjünk, majd újra adatlapokat töltsünk ki, mindennek következményeként feleségem kéjsóvár és sokoldalú utazó ügynöke hátborzongató örvénylésben olvadt eggyé a patkányszerű pofaszakállat viselő, vicsorgó hivatalnokokkal, a fakó kartotékok rothadó csomóival, a lila tinta párolgó bűzével, az üszkös itatóspapír alá csúsztatott kenőpénzekkel, a nyirkos nyakukat gyors, hideg, párnás lábukkal csiklandozó hájas legyekkel, az ember hat darab félállati hasonmásának frissen nyomtatott, ügyetlen, konkáv fényképeivel, a Szluckban, Sztarodubban vagy Bobrujszkban született kérvényezők tragikus szempárjával és türelmes udvariasságával, a Szent Inkvizíció tölcséreivel és csörlőcsigáival, s a kopasz, szemüveges férfi rémisztő mosolyával, akivel közölték, hogy nem találják az útlevelét.
Bevallom, egy este, egy különösen pocsék nap után, sírva rogytam le egy kőpadra, és elátkoztam ezt a hamis világot, ahol konzulok és commissaire-ek izzadságtól nyirkos kezei labdáznak millió élettel. Észrevettem, hogy a feleségem is sír, s azt mondtam neki, hogy semmi nem számítana most, ha nem ment volna el, és nem tette volna azt, amit tett.
- Biztosan azt gondolod, hogy őrült vagyok - mondta szenvedélyesen, s egy pillanatra szinte valóságos személynek éreztem -, de nem tettem meg - esküszöm, hogy nem. Lehet, hogy egyszerre több életet élek. Talán csak próbára akartalak tenni. Lehet, hogy ez a pad csak egy álom, és mi Szaratovban vagyunk vagy valamelyik csillagon.
Unalmas volna elbíbelődni minden stádiummal, amelyen keresztülmentem, míg végül is elfogadtam késésének első változatát. Nem szóltam hozzá, és nagyon sokat voltam egyedül. Fel-feltűnt, elenyészett, majd újra megjelent valami aprósággal, melyről azt hitte, örülök majd neki - egy maréknyi cseresznyével, három különleges cigarettával vagy effélékkel -, a zsémbes lábadozóhoz járó ápolónő nyugodt, néma szelídségével bánt velem. Felhagytam legtöbb közös barátunk látogatásával, mert már nem érdeklődtek útlevélügyeim iránt, és mintha kissé ellenségessé váltak volna. Írtam néhány verset. Annyi bort ittam, amennyihez csak hozzájutottam. Egy nap sóhajtozó mellkasomra öleltem, elmentünk egy hétre Caboule-ba, s a keskeny tengerpart kerek, rózsaszínű kavicsain hevertünk. Furcsán hangzik, de minél boldogabbnak tűnt ez az új keletű kapcsolat, annál erősebben éreztem valami szívszorító szomorúság jelenlétét, de egyre csak azt mondogattam, hogy ez minden igazi öröm természetes velejárója.
Ezalatt valami elmozdult sorsunk változó mintázatában, s végre kiléptem egy sötét és forró hivatalból, remegő kezemben két tölcsérré göngyölt, vaskos visas de sortie**** -val. Ezek kellően be voltak oltva USA-szérummal, én Marseille-be rohantam, ahol sikerült jegyet szereznem a következő hajóra. Hazamentem és felrohantam a lépcsőn. Egy rózsát pillantottam meg az asztalon a pohárban - nyilvánvaló szépségének cukorrózsaszínjét, s a szárához kapaszkodó élősködő levegőbuborékokat. Két váltás ruhája eltűnt, a fésűje eltűnt, a kockás kabátja eltűnt és a mályvaszínű hajszalagja is a lila masnival, ami a kalapjául szolgált. Nem volt semmilyen levél a párnára tűzve, egyáltalán semmi sem a szobában, ami felvilágosítást adhatott volna, hiszen a rózsa természetesen csak egy cheville***** volt, ahogy a francia versfaragók hívják.
Elmentem Veretyennikovékhoz, akik nem tudtak mit mondani; Hellmannékhoz, akik semmit sem voltak hajlandók mondani; azután Jelaginékhoz, akik nem tudták eldönteni, hogy elmondják-e vagy sem. Végül az idős hölgy - és tudja, milyen Anna Vlagyimirovna kritikus pillanatokban - a gumivégű sétapálcáját kérte, nehezen, de határozottan kiszabadította testét kedvenc karosszékéből, és kisétált velem a kertbe. Ott tudtomra adta, hogy lévén kétszer annyi idős, mint én, joga van megmondani, hogy zsarnok gazfickó vagyok.
Látnia kellett volna a jelenetet: az apró kavicsos kertet az Ezeregyéjszaka kék korsójával és a magányos ciprussal; a repedezett teraszt, ahol az öreg hölgy apja szokott szundikálni takaróval a térdén, miután nyugalomba vonult novgorodi kormányzói tisztéből, hogy néhány utolsó estét tölthessen Nizzában; a halványzöld égboltot; az enyhe vaníliafuvallatot a mélyülő szürkületben; a tücsköket, amint fémes trillájukat két oktávval magasabban zengik a közepes C-nél; és Anna Vlagyimirovnát, arcán a ráncok meg-megrándulva lengnek, amint anyai, de egyáltalán nem megérdemelt sértését hozzám vágja.
A megelőző néhány hét során, kedves V.-m, ahányszor csak látogatást tett az én szellemfeleségem annál a három-négy családnál, amelyeket mind a ketten ismertünk, nem mindennapi történettel töltötte meg ezeknek a kedves embe-reknek a kíváncsi füleit. Tudniillik: hogy őrülten beleszeretett egy fiatal francia férfiba, aki tornyos házat és címeres nevet nyújthat neki; hogy kérve kért, váljak el tőle, amit én elutasítottam, sőt azt is közöltem vele, inkább lelövöm mindkettőnket, mintsem egyedül hajózzam New Yorkba; ő pedig azt válaszolta, hasonló helyzetben az apja úriemberként viselkedett volna; mire én azt mondtam, fütyülök az ő cocu de pčre****** -jére.
Még sok efféle ostoba részlet merült fel, de olyan figyelemre méltó módon vágtak egybe, hogy nem csoda, ha az idős hölgy megesketett, nem kísérlem meg élesre töltött pisztollyal felkutatni a szeretőket. Elmondta, hogy egy lozčre-i château-ba mentek. Érdeklődtem, vajon látta-e már a férfit. Nem, de a képét megmutatták neki. Mivel éppen indulni készültem, Anna Vlagyimirovna, aki már egy kissé lecsillapodott, sőt még a kezét is csókra nyújtotta, hirtelen újra haragra lobbant, botjával a kavics közé csapott, és mély, erős hangján ezt mondta: „Egy dolgot sohasem bocsátok meg magának - azt, hogy a felesége kutyáját, azt a szegény állatot a saját kezével akasztotta fel, mielőtt elindultak Párizsból.”
Hogy vajon a vagyonos úriember változott át utazó ügynökké, vagy a metamorfózisa váltott irányt, vagy sem ez nem volt, sem az, hanem az az arc nélküli orosz, aki az esküvőnk előtt udvarolt neki - mindez teljességgel lényegtelen.
Elment. Ez volt a vég. Bolond lettem volna, ha lidércnyomásba illő foglalatosságba kezdek, keresve őt és várva rá megint mindezek után. A hosszú, nyomasztó hajóút negyedik reggelén egy komoly, de barátságos idős orvossal találkoztam a fedélzeten, akivel valamikor Párizsban sakkoztam. Megkérdezte, hogy a tenger viharos hullámzása nagyon megviseli-e a feleségemet. Azt feleltem, egyedül utazom; mire megdöbbenve nézett rám, majd el-mondta, hogy a hajóra szállás előtt néhány nappal látta őt, mégpedig Marseille-ben, amint a rakparton sétált, szerinte meglehetősen céltalanul. Azt mondta, mindjárt jövök utána a táskával és a jegyekkel.
Úgy hiszem, ez a történet lényege - bár ha papírra veti, jobban teszi, ha ezt az alakot nem orvosnak írja meg, mivel ez már elcsépelt dolog. Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy a feleségem sohasem létezett. Még mondok valamit Önnek. Miután megérkeztem, siettem kielégíteni egyfajta morbid kíváncsiságot: elmentem arra a címre, melyet valamikor ő adott nekem; kiderült, hogy két irodaépület közötti névtelen üres telek; a telefonkönyvben kerestem nagybátyjának a számát; nem volt benne; többfelé érdeklődtem, Gekko, aki mindent tud, közölte velem, hogy a férfi és lovas felesége természetesen léteztek, de süket kislányuk halála után elköltöztek San Franciscóba.
Ha a múltra úgy tekintek vissza, mint képekre, szétszabdalt románcunkat egy mély völgy ködébe süllyedve látom, két jellegtelen hegyorom között; az élet valóságos volt ezelőtt, s remélem, az lesz ezután is. De nem holnap. Talán holnapután. Öntől, boldog halandótól a kedves családjával (hogy van Ines?, hogy vannak az ikrek?) és sokszínű munkájával (hogy vannak a zuzmók?) aligha várható el, hogy felebaráti együttérzésből megfejtse az én szerencsétlenségemet, de megvilágíthatja nekem a dolgokat művészetének prizmáján keresztül.
Mégis oly kár érte. Az Isten verje meg a művészetét, rettenetesen boldogtalan vagyok. A feleségem még mindig ott sétál fel-alá, ahol barna hálókat terítenek ki száradni a forró kőlapokra, s a víz fényfoltjai játszanak a lehorgonyzott halászbárka oldalán. Valahol, valahogyan végzetes hibát követtem el. Mindenütt halmaradványok apró, halvány pikkelyei csillognak a barna hálószemek között. Minden véget érhet Aleppóban, ha nem vigyázok. Legyen kíméletes velem, V.! Elviselhetetlen következménye lenne annak, ha úgy cinkelné a kockát, hogy ezt választja majd a történet címének.
Fordította: Kiss Henriette
* A sarki kis kávéház.
** Játszunk, meghalunk.
*** Biztos.
**** Kiutazási vízum.
***** Verspótló.
****** Felszarvazott papájára.
A fordítás eredetileg a Nagyvilág 2012/9 számában jelent meg.