Amikor a LOT Lengyel Légitársaság Boeing 767-ese fölrobbant a levegőben az Atlanti-óceán fölött, Krystian Apostata már tökrészeg volt. Tulajdonképpen így is fogalmazhatnánk: teljesen kiütötte magát, berúgott, mint a csöngős szamár, szétcsapta az agyát, be volt nyomva, sőt, mondhatni, rendesen be volt baszva. Olyan állapotban érte a repülőgép robbanása, amely magában foglalta az alkoholmámor minden vulgáris meghatározását, amit csak képes kihozni magából az ezen a téren nem túl ötletes lengyel nyelv. A nyelv, amelytől – csak azért, mert az anyanyelve volt – nem röhögte hülyére és nem érezte feszélyezve magát. A nyelv, amelyben mindig csak addig bízott a hallgatóság, amíg nem próbált fölkapaszkodni szerény lehetőségeinek magaslataira, nem próbált emancipálódni, elszakadva munkás-paraszt gyökereitől, bátortalanul bővítve szókincsét. A kisstílű szélhámosoktól és nagy költőktől örökölt nyelv, amelynek sosem futotta erejéből arra, hogy megteremtse a szerelem rétegnyelvét, ezért kénytelen volt beérni a keresetlen disznóságok szegényes gyűjteményével, az emberek érzelmi állapotát pedig valójában két kifejezéssel ragadta meg: „kibaszott jó” és „elbaszott”.
Krystian Apostata ennek a most már teljesen magatehetetlen nyelvnek is foglya volt, amely a futástól kidöglő kutya nyelveként lógott ki a szájából. Ha a Boeing robbanását megelőzően ezt az információt hallották volna az utasok a hangszóróból: „Tisztelt hölgyeim és uraim, a legnagyobb sajnálattal közöljük, hogy a következő pillanatban fölrobban a gépünk, és minden kedves utasunk meghal”, Krystian nyelve nyilván csak ennyit tudott volna kimondani: „A faszomat belevágom, ekkora kibaszást!”
De Krystian csendben maradt, ez mindig jobban ment neki, mint a beszéd, ami egyébként a lengyel nyelv használóinak többségéről elmondható. Amikor hallgattak, képesek voltak szépek, emelkedettek, nemes lelkűek lenni, amikor viszont megszólaltak, rögtön csúnyák lettek, összezsugorodtak. Döbbenetes metamorfózison esett át az arcuk, eltűnt róla minden izgalmas rejtély, megfeszültek az izmok, kidülledtek a szemek, görcsben rángott az arcuk, a szájuk beszéd közben is olyan volt, mintha megbénultak volna. Krystian már túl sok hülyeséget hordott össze életében ahhoz, hogy ne kezdje végre értékelni a hallgatás hatalmát. Ezért most is hallgatott, ráadásul azzal is tisztában volt, hogy részeg, és röhejessé teheti minden olyan kijelentés, amely hosszabb, mint egy mellékmondat. Természetesen tudta, hogy még ha leleplezik is mint matarészeg utast, akkor sem fenyegeti semmi, amíg nem balhézik. Krystian pedig nem balhézott berúgva, ebben különbözött a lengyel nyelvet használó alanyok többségétől. Nem követelőzött, nem fenyegetőzött, nem lett harcias, és mindig tudatában volt annak, hogy részeg. Egyszerű eset: borzasztóan félt a repüléstől, és alkohollal kellett enyhítenie ezt a félelmet. Mint kiderült, nem is volt alaptalan a félelme: Krystian Apostata légikatasztrófában pusztult el. És ezen nem segítenek a közismert, gyakran idézett statisztikai adatok, melyek azt bizonyítják, hogy a repülőgép a legbiztonságosabb közlekedési eszköz, hisz egy hét alatt többen halnak meg autóbalesetben, mint egy év alatt légikatasztrófában, ilyen tragédia csak egyszer fordul elő több ezer felszállás és landolás után. De mindez nem számított semmit, a Boeing 767-es Krystian Apostatával a fedélzetén több darabra hullott szét a levegőben, mint ahányan meghalnak évente autóbalesetben, és ahány gép fölszáll és landol az okęciei repülőtéren.
Ez nagyjából akkor történt, amikor már megtették az út egyharmadát Amerika felé, sőt talán már félúton jártak. Odalent, függetlenül ezektől az árnyalatnyi különbségektől, mindenütt víz volt, végtelen nagy víztömeg, és abban ért véget Krystian Apostata közepes hosszúságú élete. Ha lett volna ideje az összegzésre, el kellett volna ismernie, hogy sikertelen életében a csalódás és a szorongás volt meghatározó, eltekintve az epifánia egy-egy rövid pillanatától, a megvilágosodás és a rajongás különös állapotától, amely rögtön véget is ért, és nem maradt utána más, csak émelygés és szégyen. A másnaposság, morális értelemben, mert lám, mint egy naiv gyerek, megint bevette a reklámok régi trükkjét, és hitt a színes csomagolás hazugságában, ami zizeg és ragyog, de csak hatalmas űrt rejteget. Egyre nyugodtabban, egyre megértőbben fogadta a csalódásokat; megtanulta, hogy ne várjon semmit az élettől, ennek köszönhetően valahogy békésebben teltek a napjai, az ifjúkori idegbaj átváltozott a felnőttkor konok kitartásává. Nők, pénz és sikerek helyett sajátos bölcsesség birtokába jutott, ez pedig azt súgta neki, hogy kudarccal végződik minden, amibe csak belevág, még akkor is, ha látszólag győzelmet arat.
De Krystian nem vetett számot az életével a robbanás előtt, ideje még csak lett volna rá, de nem volt tudatában annak, hogy íme, eljött az a pillanat, amikor ezt el kell végezni. Csak arra futotta az idejéből, hogy rendesen kiüsse magát a repülőgép fedélzetén, bár a halála pillanatában már nem volt semmiféle fedélzet.
Fordította: Pálfalvi Lajos
A könyv az Európa kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
Krzysztof Varga 1968-ban született Varsóban. A lengyel irodalmi és szellemi élet fontos személyisége, akinek regényeiből, elbeszéléseiből sok mindent megtudhatunk annak a nemzedéknek a bohéméletéből, amely a kevésbé pragmatikus nyolcvanas években szocializálódott, néhány év múlva azonban élt a váratlanul felkínálkozó fantasztikus lehetőségekkel. regényeiben és publicisztikájában is érezhető magyar kötődése. A Gazeta Wyborcza kulturális rovatának szerkesztője.
Krzysztof Varga magyarul megjelent regényei:
Tequila (ford.: Keresztes Gáspár) és a Fejlődésregény (ford.: Pálfalvi Lajos). Poligráf Kiadó 2008.
Turölpörkölt (ford.: Hermann Péter). Európa Könyvkiadó 2009.
Műmárvány síremlék (ford. Pálfalvi Lajos). Európa Könyvkiadó 2011.
Függetlenség sugárút (ford. Pálfalvi Lajos). Európa Könyvkiadó 2012.
Forrás: Lengyel Intézet (www.polinst.hu)
