Andrzej Stanisław Kowalczyk - Miłosz, Giedroyc, Mieroszewski és az 1956-os magyar forradalom
A magyar forradalom témája szorosan összefügg a lengyelországi helyzettel Jerzy Giedroyc (1) és Juliusz Mieroszewski(2) levelezésében. Október 26-án, amikor az egész országra kiterjedt a felkelés, a publicista Lengyelország szovjet megszállásának veszélyéről ír, és utal John Dulles október 23-án elhangzott szavaira, melyek szerint a Vörös Hadseregnek joga van a Varsói Szerződéshez tartozó államokban állomásozni. A Kultura illúziók nélkül ír a tragikus magyar eseményekről, Mieroszewski pedig ezt írja a szerkesztőnek november 4-én, amikor a szovjet tankok Budapestet ostromolják: „Hatalmas szerencsénk, hogy jelenleg Gomułka van hatalmon, nem pedig egy »forradalmi vezér«”. Rögtön ezután Nagy Imrét bírálja: „Magyarország hihetetlen politikai naivitásról tett tanúságot. Kényszerű választás elé állították a szovjeteket: Moszkva vagy elveszti egész Kelet-Európát, vagy vérbe fojtja a magyarországi felkelést”.
Mieroszewski A magyar lecke című cikket szenteli a forradalmi eseményeknek a decemberi Kulturában. A publicista csaknem kizárólag lengyel nézőpontból értékeli a katasztrófát, Gomułka támogatása mellett érvel, mivel a Moszkvától függő nemzeti kommunizmus, amely Varsó függetlenségét is garantálja, sok hasznot hozhat Lengyelországnak. „A magyar epopeia – írja Mieroszewski – a hősiesség és a példátlan, önfeláldozó vitézség példája. Sajnos ezek az erények nem helyettesíthetik a politikai tervezést és a józan értékelést. Magyarország néhány nap alatt kommunista államból demokratikus, semleges és koalíciós vezetésű országgá vált. Ha két év alatt valósítják meg ezt a programot, talán sikerrel járhattak volna. Az oroszok talán belementek volna a komolyabb engedményekbe is, de minden elfogulatlan megfigyelő számára világos, hogy sosem fogadják el a demokratikus kormányt és a szabad választásokat. Hiszen ha elfogadják a szabad választásokat Magyarországon – el kellene fogadniuk Lengyelországban is. Az Oroszországtól való elszakadás politikáját csak fokozatosan lehet megvalósítani, és az első lépés nem a szabad választás, hanem a hadsereg kivonulása. Nagy Imre engedett a tömeg nyomásának, és belevágott a szabadságjogokkal való drámai licitálásba, miközben a szovjet hadsereg lassan és szisztematikusan elözönlötte az országot.”(3)
Az emigráció legfontosabb célja ne a kommunizmus elleni harc legyen, hanem Lengyelország függetlensége. Fokozatosan kell közelíteni ehhez, mivel a forradalmi megoldás, mint azt a magyar példa mutatja, katasztrófával végződhet. Hamarosan még tovább megy Mieroszewski és Giedroyc, szövetséget kötnek a párt revizionistáival, és támogatják a lengyel demokratikus szocializmus építését. Így a budapesti október legalább olyan fontos szerepet játszott a Kultura híres evolucionista programjának a megalkotásában, mint a lengyelországi.
Novemberben Giedroyc Mieroszewskinek írt levelében megemlíti, hogy ki kellene adni egy dokumentumkötetet, „valamiféle magyar Fehér Könyvet, amely a maguk teljességében mutatja be az eseményeket”. A kiadvány A magyar forradalom okai címmel jelent meg Fejtő Ferenc szerkesztésében (ő szintén a Kultura munkatársa).(4)
Még néhány évet kellett várni a Magyarország című antológia megjelenésére. 1959-ben Miłosz felvette a kapcsolatot a brüsszeli Nagy Imre Politikai és Társadalomtudományi Intézettel, részt vett a magyar forradalom harmadik évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi kollokviumon, és hozzájutott az intézet által kiadott Études című folyóirathoz. Javasolta a szerkesztőnek, hogy adjanak ki egy tematikus Kultura-számot, vagy akár egy teljes kötetet a magyar forradalommal kapcsolatos szövegekből. Kiemelt egy szerzőt, Kende Pétert, akinek az Études-ben megjelent, magyar történelemről szóló tanulmányát lebilincselőnek nevezte, mivel az „különösen fontos a lengyeleknek, akik szinte semmit sem tudnak Magyarország történelméről, pedig néha igazán meglepőek a párhuzamok (és az eltérések is)”. A posztkommunista Kende Péter „képes összekötni a szociológiát a történelemmel” (Miłosz levele 1959-ből). Miłosz a lengyeleknél is nagyobb revizionistáknak látja a magyarokat, mivel náluk ez nem érzelmi alapú. Giedroyc örömmel fogadta a tervet, a kötetbe Kende Elmélkedések a magyar történelemről című cikkét és Fekete Sándor Hungaricus álnéven közreadott A magyar demokratikus népi forradalom néhány tanulsága című írását(5) is beválogatták.
Leginkább Miłosz szorgalmazta az antológia megjelenését, ezt a költő előszava is alátámasztja: „Különös helyzet késztetett arra, hogy összeállítsam ezt a kis kötetet. A lengyelek, bárhol is éljenek, bármilyen nézeteket is valljanak, hagyományosan szeretik a magyarokat, bár szinte semmit sem tudnak Magyarországról”. A tudatlanság részben a két társadalom kölcsönös elszigeteltségével magyarázható, amelyet a XIX. századi függő helyzet és a XX. század drámai eseményei okoztak. Ennek ellenére, írja Miłosz, „a magyar tragédia megrázta a lengyeleket, saját tragédiájukként élték meg”, „alig volt olyan lengyel költő, aki ne szentelt volna legalább egy többé-kevésbé átlátszó utalásokkal teli verset a forradalomnak”. Fontos motívum itt a vasfüggöny mögül érkező emigránsok szolidaritása, főként a volt kommunisták között, mert ők rendelkeznek a valóság politikai és társadalmi elemzésének képességével. Ebben nagyon mások, mint a nyugati emberek, akik általában semmit sem tudnak Kelet-Európáról. Ők unalmasnak találhatták a „Magyarország bonyolult történelméről, a társadalom rétegződéséről vagy a parasztok bevételeiről szóló aprólékos tanulmányokat. Minket viszont lenyűgöznek, mert állandóan lengyel párhuzamokra bukkanunk – és persze nem kevésbé érdekes különbségekre is”.
Mindkét ország orosz uralom alá került, ez csak fokozta az elszigeteltségüket, ugyanakkor – mondja Miłosz – az új rendszerben „kialakult a történelem iránti érzékenység”, amely különösen fontos a nehéz vagy vesztes időszakokban. „Bizonyos értelemben – írja a költő – kölcsönösen egymásra vagyunk utalva, amennyiben rendbe akarjuk tenni a legfontosabb problémáinkat; összekötnek minket a közös hagyományok és a múltból örökölt hasonló társadalmi struktúrák. Ugyanolyan magányosak vagyunk a Nyugat és Oroszország között. Jugoszlávián kívül sehol sem próbálták ilyen erővel kibogozni vagy kettévágni a kommunizmus és nemzeti függetlenség gordiuszi csomóját. […] A múlt fájdalmas emlékeivel való szembenézés nem lengyel sajátosság. A »Miért?« a magyar irodalomnak is az egyik meghatározó témája, már nagyon régóta”.
Végül az antológia harmadik, emigráns verseket tartalmazó részét kommentálva Miłosz arról beszél, hogy a magyar költészet „a némák bánatát jegyzi fel, sőt, a kétszeresen némákét, mivel sem a nyelvüket, sem az élményeiket nem érti meg a környezetük”. „Ennek ellenére ez a költészet mégis nekünk szól, sajnos nagyon is közel áll hozzánk. Mickiewicz sorait, a Pan Tadeusz epilógusát ismétli különböző változatokban: »Jaj nekünk, akik dögvész dúlta földünk / kínjától gyáván idegenbe szöktünk« (Rónay György fordítása). […] A költészet tömören fogalmazza meg azt, amihez a prózának gyakran több kötetre van szüksége. Például ilyen mondatokban: »Mit szerettem ebben az országban? Talán a büszke embereket. Nevetve viselték el a szenvedést, de egy tűszúrás is végezhetett velük«. Minden olyan vezetőnek el kellene gondolkodnia a magyar nemzeti érzelmek kitörésén, aki félvállról veszi a megfoghatatlan tényezőket, amelyek nem szerepelnek a beszámolókban és a grafikonokon.”
1957-ben gyakorlatilag megszűnt Giedroyc Magyarország iránti érdeklődése. A továbbiakban már nem is működött együtt a magyar emigráns körökkel. A szerkesztőnek fontosabb lett Közép-Európánál a Kelet: Ukrajna, Litvánia és Fehéroroszország. 1957-től Giedroyc olyan antológián dolgozott, amely az ukrán irodalmat és publicisztikát mutatta be 1917-től 1930-ig, vagyis azzal a korszakkal foglalkozott, amelyben az ukrán kommunisták az „ukrán szocialista út” tervén, a művészek pedig a szovjetizálástól és oroszosítástól mentes ukrán kultúrán dolgoztak. Az lett volna az antológia szerepe, hogy a Moszkva elleni harc újrakezdésére buzdítsa a kijevi és lvivi ukránokat a nemzeti identitás nevében. 1959 szeptemberében jelent meg a terjedelmes, több száz oldalas, Szétlőtt reneszánsz című kötet. Tehát ha Miłosz maga nem szorgalmazza, sosem jelenik meg a Magyarország című kötet. Miközben Giedroycot lefoglalta a keleti terv, és a maga romantikus ukrán narratíváját építgette, elhanyagolta azokat a népeket, amelyekkel sokkal több történelmi szál köti össze Lengyelországot, mint az ukránokkal, a fehéroroszokkal vagy a litvánokkal. Miłosz nem igazán értette Giedroyc keleti vonzalmait, és elhibázottnak tartotta sok politikai tervezetét. Leginkább a Szovjetunió összeomlásában kételkedett, pedig Giedroyc ebben mindig bízott. Miłosz amúgy is óvakodott a politikai publicisztikától és az úgynevezett politikacsinálástól. Az irodalmat és a filozófiát állította szembe a politikával és az emigráns politizálással, abban a meggyőződésben, hogy ezek jelölik ki a jövő szempontjából meghatározó területeket.(6) Ez a Magyarország című antológiában is érzékelhető. Lemondott a publicisztikai, polemikus és az aktualitásokhoz kötődő szövegekről. Ehelyett olyanokat válogatott össze, amelyek kritikusan mutatják be az ország XX. századi helyzetét; olyan szenvedélyes, ihletett és ragyogó szövegeket, amelyekkel számos ponton vitába is lehet szállni. Azt is meg kell mondanom, hogy ezek az írások kiállták az idő próbáját, a remek lengyel fordításoknak köszönhetően máig érdeklődéssel és nagy élvezettel olvassák őket. Ugyanezt mondhatjuk el az antológiában szereplő versekről is, amelyek egyéni sorsokon keresztül mutatják be a nemzet történetét.
TEMPFLI PÉTER fordítása
Jegyzetek:
(1) Jerzy Giedroyc (1906–2000) lengyel emigráns publicista, politikus és emlékirat-szerző. A két világháború között a lengyel ifjúkonzervatív mozgalom résztvevője. A Kultura folyóirat és az Instytut Literacki kiadó alapítója. (A ford.)
(2) .témakörében. A Kultura hasábjain Jerzy Giedroyc-cal együtt kidolgozzák a lengyel politikai gondolkodásban korszakalkotó koncepciót, miszerint Litvánia, Fehéroroszország és Ukrajna függetlensége a lengyel függetlenség garanciája is egyben. (A ford.)
(3) Mieroszewski: Lekcja wgierska. Kultura 1956, nr. 12/110. Mieroszewskinek nem voltak illúziói: „Kádár József (sic!) áruló, aki az agresszortól kapta a miniszterelnöki kinevezését. Ha a nyugati államok törvényesnek ismerik el a kormányát – akkor minden megkérdőjeleződik”.
(4) A Magyar írók „független köztársasága” (Kultura 1956, nr. 11/109) című cikkét az első oldalon közölte a krakkói Życie Literackie című lap 1956 novemberének végén. (A publicista és történész Fejtő 1938-ban emigrált Franciaországba; 1947-től 49-ig a párizsi magyar nagykövetség sajtóattaséja volt.)
(5) 1959. november 8-án kelt a levél.
(6) Lásd Miłosz Giedroycnak írt 1962. július 30-i levelét.
Juliusz Mieroszewski (1906–1976) lengyel újságíró és politikai publicista. A második világháború alatt Nagy-Britanniába emigrál. Innen ír a párizsi Kultura folyóiratba, elsősorban a kommunizmus és a lengyel politika Andrzej Stanisław Kowalczyk irodalomtörténész, esszéista, a XX. századi lengyel episztola- és esszéirodalom kutatója és szerkesztője. A Varsói Egyetem Lengyel Irodalom Intézetének munkatársa. Számos irodalomtörténeti monográfia szerzője, legutóbb Maria Dąbrowska és Jerzy Stempowski levelezését adta ki 2010-ben
A tanulmány eredetileg a Jelenkor 2012/2 számában jelent meg.
A teljes szám itt érhető el: http://jelenkor.net/main.php?disp=szam&ev=2012&evfolyam=55&szam=2
