(részlet)
A posztkolonializmus akkor született, amikor az európai nagyhatalmak elvesztették gyarmataikat, így értelemszerűen a legfejlettebb és a legfejletlenebb, az első és a harmadik világ konfliktusa inspirálta. Az új teóriák alkotóit nem zavarta, hogy miközben Afrikában és Ázsiában megszűnt a birodalmi hegemónia, egy másfajta birodalom érintetlen maradt, sőt még a területgyarapításról sem mondott le. Igaz, ez a birodalom a „nemzeti felszabadító harc” önzetlen támogatójának állította be magát, a folyamat marxista értelmezését kínálta a propagandájában és oktatta az afrikai fiatalok előtt is nyitva álló egyetemein. E felfogás szerint mindez a nemzetközi osztályharc része, s a Szovjetunió ebben természetéből adódóan az elnyomottak oldalán áll.
Nagy ellenállást kellett legyőzniük azoknak, akik a második világban uralkodó viszonyok leírására kezdték alkalmazni a posztkolonializmus eszköztárát. Hiába hivatkoztak az ír példára, amely azt bizonyítja, hogy fehéreket is gyarmatosíthatnak fehérek, ellenfeleik a legkülönbözőbb érveket hozzák fel mindmáig Moszkva védelmében (nem tengeren túli területeket foglalt el, nem alakít ki elviselhetetlen komplexusokat az alávetettekben impozáns kulturális eredményeivel stb.). A Szovjetunió felbomlása új helyzetet teremtett: már nem a kiszolgáltatottságot, a teljes kilátástalanságot, hanem az ismeretlen világba vezető új tendenciákat kellett vizsgálni.
Az írás eredetileg a Szépirodalmi Figyelő 2012/4 számában jelent meg.
