XI.
Elsőként a házmester merészkedett el a kapuig. Kinézett az utcára, hirtelen hátrafordult, a pince felé nézett, és karjával gyorsan integetve fölfelé parancsolta a lakókat, akik lassan megindultak utána.
–Na, gyerünk, emberek, fölfelé, schnell, vége van – és kiszaladt az utcára, ahol céltalanul futkosott pár összezavarodott, top- rongyos ember. Néhány lépést tett, majd hirtelen megállt, meg- fordult, és visszarohant a házba, mint ha csak azért ugrott volna ki, hogy meggyőződjön arról, vajon ott is lehet-e lélegezni.
–Vége van! – hallatszott Gerta körül, aki a csődületben felfelé lépkedett a lépcsőn.
–Vége van, túléltük!
–Wir sind am Leben, Gott sei Dank.
Gerta is hálálkodott. A többiekkel együtt kiment a ház elé, legtöbben meg is álltak a kapu előtt. Az izgalom és a történtek szinte gúzsba kötötték a lábukat. Aztán kiáltás hallatszott a hátuk mögül. Az öreg Novotná asszony nem jutott le a pincébe, nem segített neki senki. Gerta nem fordult meg, és nem szaladt oda megnézni, mint néhány asszony. Az sem jutott eszébe, hogy fel- menjen ellenőrizni, vajon nem szakította-e be a robbanás a lakásuk falát, s maradt-e valami bútoruk. Más ötlött az eszébe. Vajon Janinka túlélte-e?
Gyorsan szedte a lábát a házfal mentén, amelyből vakolattörmelék és üvegcserepek potyogtak. Átlépett valakin, akinek nem volt ideje behúzódni a kapumélyedésbe, és ott maradt a lezuhant téglák alatt, feje vértócsában feküdt. Gerta képtelen volt elfordítani a tekintetét, meredten nézte ezt a képet. Aztán egy lapátot cipelő férfi szaladt bele, aki az ellenkező irányba, a tér felső vége felé rohant. Utánanézett. A ház, amelyben Anicka Horáková lakott, és ahova az anyja rendszeresen átszaladt a nagy D betűs élelmiszerjegyekkel, már nem állt. Az egymásra omlott emeletek, a bizonytalanul égbe meredő, összeszaggatott falak, a rengeteg törmelék, a téglák és a lépcsőház darabjai ráomlottak az úttestre, a Pressburger Straßera. A bérház kitüremkedett belseje elöntötte az utcát, és hosszú törmelékpatakokban folyt a tér közepén álló platánfák felé. Azoknak, akik ott álltak, szokatlan látvány tárult a szemük elé: egyszerre látni lehetett a párhuzamos utca, a Cejl házait. Gerta nem tudott betelni az új látvánnyal. Tekintetét keresztülfúrta a porfüggönyön, amely a romok fölött lengett, és megpróbálta felidézni az épület eredeti magasságát. Egyszer- re csak több lett itt a fény, több lett a hely. A tér föllélegzett. Ha Gerta felnézett, láthatta, hogy a platánok most a tiszta kék eget koronázták lombjukkal.
– Segíts már, az áldóját! – kiabált egy férfi, aki hátranyújtott kezében két kocsirudat tartott. Anélkül, hogy megvárta volna Gertát, ment tovább a romok felé. Gerta elnézte, ahogy az ember- forgatagig ér. A romoknál állók futkostak, kiabáltak, mutogattak, összefutottak, szétszéledtek, csak hogy a hegy megnyíljon, és ki- adja, amit magába zárt. Az élőket. Vagy a holtakat. És azokat az életben maradottakat, akik a pincében kuporogva várták, vajon észreveszi-e valaki, hogy a házuk romhalmazzá vált. Gertának összeszorult a torka, ha arra gondolt, hogy azok ott lent nem is tudják, véget ért-e a légitámadás, vagy még folytatódik a borzalom. Hogy nem tudják, vajon ott maradnak-e élve eltemetve a törmelékben, vagy sikerül őket kiásni, mielőtt elfogyna a levegőjük. Egyáltalán, megtalálják-e őket valaha.
Ez a gondolat lökést adott neki, és futásnak eredt. Jobbra, a Pressburger Straße irányába, tovább, egyenesen oda, ahol Janinka lakott. Mi van, ha Janinka valahol lent az óvóhelyen vár és azon gondolkodik, vajon eszébe jut-e valakinek megkeresni őt?
Gerta szaladt, szemével teljes szélességében az utcát pásztázta. A ház, ahol Janinka lakott, nem volt messze. Mindjárt meg kell látnia a sarkát, mennyire megkönnyebbülne, ha állna a ház! De nem látott semmit, nem lehetett. A szálló por mindent elhomályosított, tele volt vele az egész utca. Elhaladt egy ház mellett, amely nem bírta el a terhet, és bedőlt a hátsó udvarba, s most füstölgött. A lakosok éppen a hullákat hordták ki, még senki sem takarta le oket.
Amikor odaért a Schöllergasse sarkára, elállt a lélegzete. A körvonalak, amelyeket a távolból a füstoszlopok és porfelhőn keresztül látott, felerősödtek. Eltűnt a sarokház, amelynek aljában a Konrad Kinkel-féle trafik volt, átcsapott rajta a légnyomás és ledöntötte a ház homlokzatát a kereszteződésen át, egészen a Pressburger Straßeig, Gerta lábához. A vele szomszédos két ház sem állt, a Schöllergasse helyén egy nagy kráter tátongott, amelynek bombatölcsérén átfolyt a törmelék. A másik oldalon megszólalt egy tűzoltóautó tehetetlen szirénája.
Gerta feszülten figyelte a házat, amelyben Janinka lakott. Az épület a leomlott sarokház mellett állt, oldalfalak nélkül, mintha meztelen lenne, de állt. Csakhogy ebben a házban nem volt légópince, ahova Hornék elbújhattak volna. Ilyen csak a szomszéd épületben volt. A romok közé vetette magát. Térdre ereszkedett, és óvatosan felfelé kezdett mászni. Egy emelet magasságban ledőlt falak, téglák, oszlopok, törött tetőcserepek, törött bútorok és konyhai eszközök hevertek egymáson, s itt véget is ért az épület. Efölött csak a leszakadt, dülöngélő falak meredeztek. A kövek éles sarkai felkarcolták puha, mezítlábas járáshoz nem szokott talpát, vissza-visszacsúszott a törmeléken, kezével kiszögellésekbe kapaszkodott. Aztán valakinek a térde az útját állta, épp előtte, lehajtott feje előtt állt. Gerta megpróbált felegyenesedni, de meg- billent, és ha az a valaki el nem kapja a hóna alatt, háttal zuhan vissza a törmelék aljába.
– Ne menj tovább, még omlik a fal! – mondta a férfi, és határozott mozdulattal visszafelé irányította.
–Hagyjon! Várjanak!
–Most még nem mehetsz oda, nincs aládúcolva, mondom, hogy még omlik a fal.
–De Janinka ott lehet bent.
–Ha ott van, megtaláljuk. Várj lent.
–Segítek.
–Inkább szerezz magadnak valami ruhát. Menj vissza! – mondta újra, és ellentmondást nem tűrően lefelé nyomta, ugyan- akkor tartotta is, nehogy elessen. Gerta így arra fordult, amerre a férfi tolta, és mivel még mindig bizonytalanul állt, megcsúszott, és fenéken csúszott lefelé néhány métert a megindult salakon. Piszkos hálóinge megint felcsúszott a derekáig. Gyorsan lehúzta, hogy eltakarja meztelen ölét és domború hasát. Rémülten nézett szét, vajon nem látta-e meg valaki, aztán imbolyogva felállt, és lassan lemászott a halomról. Újabb emberek állták az útját, akiknek kiáltásai elnyomták egymást, oda-vissza, húzd-told, fogd-engedd, megsüketítette ez a ricsaj, a sziréna hangja, a kiabálás. Aztán valami felrobbant. Fülsiketítő robbanás hallatszott, Gerta lába szinte összecsuklott, leguggolt, összehúzta magát egy törmelék halom mellett. Fájdalom nyilallt a karjába, és a fejét törmelék borította be. Aztán csönd lett. Vette a bátorságot, és szinte azonnal felnézett. Emberek feküdtek körülötte, pernyével és sóderrel betemetve, mint o. A fejüket rázva igyekeztek leporolni magukról a porréteget, néhányan már a térdükre egyenesedtek, mások felültek, és fenéken csúsztak lefelé. Egy férfihang azt kiáltotta fentről: Gázrobbanás! És mindenki újra munkához látott.
Gerta lefelé igyekezett. A válla tompán sajgott, de tudta mozgatni, és a mozdulat nem fájt, valószínűleg csak megütötte valami kőbe vagy fadarabba. Jobban fájt a felhasogatott talpa. Aztán egy oszlop mögött, amibe kapaszkodni akart, meglátott egy lábfejet. Sárosan, piszkosan, kificamodott nagyujjal meredt ki a sóderből. Egy láb, mintha valaki kézen állna a törmelékben.
Gerta megdermedt. Janinkának nem volt ekkora lába, ekkora talpa legfeljebb az apjának lehetett. Lenyúlt, és megérintette a kezével. Puha volt és meleg. Tényleg emberé. Felkiáltott. Jobbra fordult, aztán balra, és kiabált, tekintetével embereket keresett, olyanokat, akik tudnák, mihez kell kezdeni a törmelékkel, nem úgy, mint o. Jobbról is, balról is közeledett valaki. Egy pillanat múlva több férfi állt körülötte, és vállukkal arrébb taszították.
–Vigyázz, félre! – kiáltott rá egyikük. Gerta visszamászott a talp feletti törmelék halomra, az oszlop alatt a téglák közé nyúlt, de csak egy marék sódert markolt, felemelte és maga mögé ha- jította a férfiak lábához. Igyekezett eltakarítani a láb körül a törmeléket.
–Ezen már nem tudsz segíteni – kiáltott oda neki egy másik.
–Menj le innen!
Gerta nem mozdult, meglepetten nézett a munkálkodó alakokra. Az egyiknek megcsúszott a fekete gumicsizmás lába, és közvetlenül Gerta mellett állt meg.
–Tűnj már innen, a fenébe! Nem hallod? Itt csak lábatlankodsz, nem segítesz!
–Ki az ott? Tudnom kell, ki az – mondta könnyezve Gerta.
–Azt megtudhatod lent is.
Megindult egy kisebb kőlavina, az oszlop alja és a lábfej a csizma egy részével együtt hozzáférhető lett, és előbukkant a másik láb is. Az egyik férfi megragadta és megrángatta. A törmelék alól elobukkant a láb térd nélküli csonkja. Gerta rosszul lett, elfordította a fejét, és futni kezdett, mindkét kezével a hasát fogta, meg- csúszott, de meg sem állt a Pressburger Straße kövezetéig.
A járdán a környező házak homlokzatának dőlve emberek ültek. Volt, aki lehorgasztott fejjel gubbasztott, mások kérlelő tekintettel néztek az emberekre, akik sietve járkáltak előttük. A Kolištetól hordágyakat hoztak, és elszállították a sebesülteket. A halottakat hátrahagyták. Ezeket emberek vették körül, némelyiküket Gerta látásból ismerte, és azok között is volt ismerős arc, akik felett a többiek hajlongtak. Jobbról is, balról is kiáltások hangzottak, néhány nevet Gerta is ismert.
–Janinka Hornová! – kiáltotta el magát. Senki sem válaszolt, csak mások neve felelt rá.
–Janinka Hornová!
A mellette ülő asszony a fejét ingatta, Gerta átrohant az utcamásik oldalára, ahol más sebesültek támaszkodtak a falnak. Gyorsan lépkedett elottük és az arcukat fürkészte.
– Janinka Hornová! – elcsuklott a hangja. Félt, hogy feleslegesen kiabál. Tovább ment egészen a Ponawkagasse kereszteződéséig, ahol már más zajok hallatszottak. Minél messzebb volt a katasztrófa epicentrumától, annál kimértebb volt az emberek mozgása. Nem keresztezték egymás útját zavart ide-oda szalad- gálással, kiabálás és a törmeléken való nyüzsgés helyett a sebesültek jajkiáltásait leszámítva nyugalom uralkodott, a hordárok és az ápolók a sebesültekre összpontosítottak. Gerta itt már biztosan nem tévesztené szem elől Janinkát. Megfordult és visszament a Pressburger Straße közepére, Hornék háza elé. Lassan lépke- dett. A kezével átfogta a vállát. Óvatosan lépett sajgó, lehorzsolt talpára, a térde remegett.
Aztán valami furcsa dologra lett figyelmes. Egy kis szőke, leomló hajú fej bukkant fel időnként a törmeléken járkáló emberek feje fölött. Gyorsított a léptein, elvegyült az emberek között, akiknek száma a romokhoz közeledve nőtt, felszaladt a járdára, átugrált a sebesültek lábain. Aztán meglátta Janinkát. Apró termetével ott ugrabugrált a törmelék tetején, fel és le, néhány lépést felfelé, csacsacsa balra, csacsacsa jobbra, aztán ugrás vissza lefelé. Furcsa táncot járt, hosszú, piszkos szoknyáját az ujja hegyével emelve, és a fejét egyik válláról a másikra dobálta. Valami belső zene ritmusára táncolt. Gertának földbe gyökerezett a lába az ámulattól.
Janinka éppen megfordult, csukott szemmel és halvány mosollyal az arcán néhány tánclépésnyit ugrott lefelé. Aztán leguggolt, felállt és egy pillanatig a fejét lehorgasztva állt. Gerta szemmel tartotta, amíg felmászott hozzá és meg tudta ragadni a kezét. Janinka feléje fordult, mosolygó arca mogorvára változott. Homlokát ráncolva visszahőkölt, dühösen rángatta a kezét Gerta szorításából, és morgott valamit, miközben kinyitotta és becsukta a száját. Összehúzott szemmel keresztülnézett Gertán, dühös, de üres tekintettel meredt rá. Gerta még sohasem látta ilyennek.
Fordította: Csoma Borbála
A könyv a Kalligram kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
Kateřina Tučková a legifjabb cseh író nemzedék egyik képviselője, 1980-ban született Brno-ban. 2004-ben létrehozta az ARSkontakt projektet, amely kereteine belül generációja képviselőinek művészetét igyekezett bemutatni, egy éven keresztül tartottak a kiállítások. 2006 óta egy brno-i, fiatal művészeknek teret biztosító galéria kurátora. A képzőművészet mellett az irodalom is fontos szerepet játszik az életében, több regényt írt már, melyekkel sikert is aratott. A magyar közönség számára egyelőre csak a brno-i halálmenetet feldolgozó Gerta Schnirch meghurcoltatása című könyve férhető hozzá.
