Képtelenek átlépni a saját árnyékukat (a cseh lírikusok)
A Lettre 87. számában (ahol számos, más szláv szerzőkkel is találkozhatunk) Jan Těsnohlídekkel Eva Marková beszélgetett.
Az ifjabb Jan Těsnohlídekkel a Řetězová irodalmi kávéházban találkoztam, hogy új verseskötetéről, a Rákról beszélgessek vele, amelyben többek között a sokat vitatott Rasszista verset is megtalálhatja a kedves olvasó. Beszélgetésünk témáját az általunk választott italok is illusztrálták: én jó sötét barna sört ittam, Jan világosat.
Jan, örülsz, hogy csehnek születtél?
Igen, ki vagyok békülve a nemzetiségemmel, elégedett vagyok így. De ha mondjuk Dániában születtem volna, valószínűleg dánként is jól érezném magam. Mindenesetre szívesebben vagyok cseh, mint hogy Dániába emigrálva mindenáron dánná akarjak válni.
Miért kezdtél el Skandináviába járogatni?
Az egyik légitársaság nagyon olcsón kínált repülőjegyet, és ezt a lehetőséget ragadtam meg. Abban az időben még nem volt divat északra utazgatni. Az ott tartózkodást azonban maximálták, általában egy hónapot maradhatott az ember, én mindannyiszor körülbelül egy hétig maradtam. Hátizsákkal és hálózsákkal a hátamon kóvályogtam Koppenhága, Oslo, Helsingborg és más városok utcáin. Azt az almát eszegettem, amit itt-ott elcsórtam, és elégedett voltam. Szeretem elnézni, mit csinálnak az emberek, hol élnek, meg ilyenek... Európában szerintem eléggé egyforma az élet mindenfelé, ennek a felismerésnek a Fiatal kínai költőlány Oslóban című versem állít emléket az első kötetben.
Nem szokott megfordulni a fejedben, hogy legalább egy időre elhagyd Csehországot?
Ahogy vesszük. Szeptember végén lejárt a munkaszerződésem és a lakásbérletem is, így aztán nem tudtam, hogyan tovább. Elmehettem volna külföldre, de nem tanulmányútra, legfeljebb valami építkezésre melózni. De nem akartam kizökkenni eddigi életemből, ráadásul épp most alapítottam egy új könyvkiadót, így még meglehetősen felelőtlen lépés is lett volna.
Ráadásul, ha valahova elköltözöl, az új ismeretségeid, kapcsolataid mind felszínesek, sekélyesek lesznek, és én nagyon fontosnak tartom az itteni, prágai barátaimat, jól érzem magam velük. Másrészt a barátnőm lengyel, így mondjuk egy krakkói lakhelytől nem zárkóznék el. Csakhogy van itt ez a fránya nyelvi akadály, ami megnehezítené, hogy munkát találjak ...
Korábban sem fordult meg a fejedben, hogy külföldön élj?
Amikor fiatalabb voltam, mindig nagyon klassz dolognak tűnt számomra elutazni valahova, megismerni az ottani kultúrát és bizniszelni velük. De manapság már más időket élünk. Nem csak a válság miatt, de a bevándorlók miatt is. Egy olyan ügyvédi irodának dolgozom, akik a külföldiek hosszú távú tartózkodási engedélyét intézik, és a saját szememmel látom, hogyan viselkednek ezekkel az emberekkel. Kétlem, hogy máshol Európában jobb volna a helyzet.
Mennyire vagy elégedett a második könyveddel? Ha össze akarnád hasonlítani az első kötettel, amelyik Orten Díjat kapott, mi lenne az eredmény?
Az első könyvem, hát, az nagy szerencse volt. Akkoriban keveset olvastam, és nem foglalkoztam az irodalomcsinálással, mint olyannal. Az írtam, amit meg akartam írni. Aztán egyszer csak kiderült, hogy van egy csomó ember, akik megveszik és olvassák az ilyen könyveket, de ebben sokat segített nyilván az Orten Díj is. A második kötet szövegeivel sokkal elégedettebb vagyok. Az Előítélet nélküli erőszak abban az időben, amikor írtam, a lehető legjobb volt, amit megírhattam, de most, pár év távlatából sokkal felelősségtudóbb vagyok, és sokkal kritikusabb önmagamhoz.
És ez nem köti meg a kezed?
Ez mindenképpen nagy kötöttség. Sok ember bízik benned, mások meg azért várják, hogy megjelenjen az új kötet, hogy jól pofán vághassanak. Így aztán egy nagyon jó könyvet kellett kiadnunk, és szerintem ez sikerült is.
Ezzel egyetértek. A Rák című kötetedet olvasva nem jöttem zavarba, egyszerűen csak tetszett. Milyenek voltak a visszhangok? Hiszen még a könyv megjelenése előtt nagy vihart kavart a Rasszista vers publikálása...
Azt gondoltam, hogy majd megint lesznek olyanok, akik felháborodva mutogatnak rám, micsoda egy gonosz náci vagyok, aki legszívesebben mindenkit kiirtana, de ez nem igaz. Ezért is van a könyv elején Jakub Vaníček előszava, amely segít a Rasszista vers értelmezésében.
Szerencsére kiderült, hogy továbbra is ugyanazoknak az embereknek van velem bajuk, és negatív kritika csak a Tvarban jelent meg. A Respektben és a Týdenben, ahogy az Interneten is több helyen, a Rákot nagyon kedvezően értékelték, aminek borzasztóan örültem. Mégiscsak többet nyom a latban egy Respektben megjelent kritika, mint a Tvarban lehozott, ahol világos, hogy ki és milyen ideológiai elkötelezettséggel írja a kritikákat. A cseh irodalmi üzem olyan kicsi, hogy máshogy talán nem is működne.
Hogyan vélekedsz a multikulturalitásról és a xenofóbiáról?
Hát, ez bonyolult kérdés. Azt állítani magamról, hogy xenofób lennék, nem lenne jó, de azt sem állíthatom magamról, hogy egy olyan állam híve vagyok, amelyik mindenki előtt megnyitja a határait, vagy, hogy szívesen befogadnék a lakásomba húsz kenyait csak azért, mert nincs mit enniük. Nem érdekel az entellektüelek vitatkozása a Rasszista vers című költeményem körül, sokkal inkább izgat az utca emberének reakciója, akik először hallják a verset a felolvasásokon.
Miért?
Az emberekben félelem és ellenállás van más kultúrákkal és a színesbőrűekkel szemben. Azt, hogy a multikulturalizmus az egyedüli jó, a xenofóbia viszont rossz, csak azok az emberek állítják, akiknek semmiféle tapasztalatuk sincs a kisebbségekkel.
Például a Rasszista vers miatt egy harminc körüli, kedves, intelligens lány majdnem megölt engem, de még életében nem látott négert és nem lakott egy házban cigányokkal. Ha valaki Prágában lakik, és látja, ki hogyan él, és ki mivel keresi meg a betevőt, akkor ezt a problematikát már nem annyira fehéren-feketén látja. Én nem tartozom egyik táborhoz sem. Nem mondom, hogy nem vagyok rasszista. Szörnyen hangzik, de ez a helyzet.
Ezt magyarázd meg, kérlek.
Ha meglátsz egy cigányt, jobban félted a pénztárcádat, mintha fehér embert látsz. Ugyanez történik, ha a Vencel téren leszólít egy néger – jobban félsz, mintha fehérbőrű állítana meg. Nagyon hasonló a helyzet Dél-Afrikában: ott te vagy a gonosz fehér ember, azoknak a leszármazottja, akik börtönbe zárták a feketéket. Sok barátom utazik Indiába abban a reményben, hogy majd ott kipihenik magukat és feltöltődnek, de aztán azon kapják magukat, hogy csak egy fehér pénztárcának nézik őket, és soha nem lehetnek egy szinten az ottaniakkal.
Ez is a rasszizmusnak egy formája, amely minden emberben ott rejtőzik. Ha valaki azt hangoztatja, hogy nem rasszista, az csak abban az esetben igaz, ha több kultúra metszéspontjában él. És szerintem Csehországban nem sok ilyen ember van.
Miért nem szelíd őzekről és lágyan csillogó tavakról írsz verseket?
Nem tudom, talán azért, mert más dolgokat látok magam körül. De különbség van szöveg és szöveg között. Én a szépet inkább megélni próbálom, a rosszat pedig a papírra vetni. Az a véleményem, hogy ha megosztjuk a problémáinkat másokkal, az segít, mert az ember látja, hogy nincs vele egyedül. Ahogy Umberto Eco írta – az irodalom egyik feladata a halálra való felkészülés. És ez nem valami vidám dolog.
A te költészeted megoldást kínál?
Az lenne az ideális, ha kínálna, de nem kínál. Meglátjuk, hogyan tovább. Jó lenne, ha idővel valami kiindulási pontot tudnék felmutatni. De egyelőre erre nem érzem elég érettnek magam. Ez nagy merészséget és önbizalmat feltételez. Szerintem a megoldást a politikusoknak kellene felkínálniuk. Nekem inkább az a feladatom, hogy az emberekkel észrevetessem, milyen rendszerben élnek.
Nem olyan régen nagyon felháborított az esti hírműsor, az Události adása. Képtelen voltam elhinni, micsoda baromságokat ömlesztenek az emberek elé fő műsoridőben. Sok emberhez nem jutnak el fontos információk, mert a hírek csak arra szolgálnak, hogy az embereknek legyen miről beszélgetniük és megnyugodjanak, nem pedig azért, hogy a világ állapotán törjék a fejüket, és megpróbáljanak javítani rajta valamit. Az én költészetem azonban nem helyettesíteni akar, és semmiképpen sem az Události műsorát kívánja helyettesíteni. Egyszerűen csak megnyit a társadalmat foglalkoztató néhány témát, amelyről keveset beszélnek, és új nézőpontból közelíti meg őket.
Változtathat a líra a társadalom tájékozottságán?
Nehéz megmondani, vajon lehet-e ezen segíteni egy verseskötettel, habár úgy gondolom, hogy a költészet kiváló közvetítője a véleményeknek és az információknak. Ugyanakkor ha ebben az országban azt mondom, hogy verseket írok, akkor mindenki belső problémákkal küszködő entellektüelnek gondol. Sokan úgy vélik, hogy a vers olyasvalami, amit nem lehet megérteni. De ez baromság! A vers már csak azért is fantasztikus forma, mert rövid szövegről van szó.
Ha nem aggatod tele plakátokkal a metróaluljárót, akkor senki sem veszi meg a hatszáz oldalas regényeket. A verset viszont lehozhatja az újság is, megjelenhet a weben, felsprézheted a falra, és nem vesz el sok időt az olvasása. És ha valami üzenet is van benne, akkor még meg is érintheti az embereket, sőt, még szórakoztathatja is őket. Az utóbbi időben felfigyeltem arra a kellemes tényre, hogy több zenei fesztiválnak van irodalmi betétje is. Habár az is igaz, hogy az ilyen programoknak megvan a maguk közönsége – a hallgatóságnak minimális a kritikai érzéke és a felolvasók is pocsékok sok esetben.
Manapság miért beszélnek keveset a költészetről?
A megjelent könyvek nagy része a süllyesztőben végzi. Az a gyakorlat, hogy az emberek általában a barátaik könyveit recenzeálják, oda vezet, hogy sokan nem is jutnak be a médiába, pedig a média reflektálhatna rájuk. Ráadásul a lírát kis kiadók adják ki alacsony költségvetéssel. Senki sem veszi észre ezeket a könyveket, így aztán az íróik sem tudnak kiteljesedni. Szóval elérnek egy szintet, valahova betagozódnak, vagy besorolják őket, és aztán már semmi se motiválja őket, hogy tovább dolgozzanak önmagukon. A nagy rizikó abban van, hogy az első könyved visszhangot és elismerést vált-e ki, mert akkor a másodikat is kiadják.
Kevesen veszik az időt és a fáradtságot, hogy elbeszélgessenek a kötetről az íróval. Nekem nagy szerencsém volt az első kötet szerkesztőivel. A második kötet írásakor sokat segített az, hogy a közbeeső években én magam is részt vettem néhány könyv szerkesztésében. Ha idegen szövegből húzgálsz ki, és aztán a szerkesztők igazát kell védened, szigorúbb leszel saját magaddal is. A Rák szövegei ezért nagyon kidolgozottak.
Milyen okból alapítottál saját kiadót?
Petr Štengl azt írja a (kortárs költészettel foglalkozó) Psí víno c. folyóirat nyári számában, hogy őt zavarja, ha egy könyvön dicsérő szöveget olvas. Tudod, például a könyvek fedőlapján. Az a helyzet, hogy minél nagyobb név ajánlja a könyvet, annál jobb. Ráírják, hogy ez a könyv biztosan elnyeri a tetszésedet, és ha mégsem, akkor nem értetted meg és nem vagy intelligens. Aztán elolvasod, marhára nem tetszik, és nem tudod, mihez kezdj vele. Így aztán automatikusan szembekerül a te véleményed a neves recenzens véleményével, ezt fejti ki Petr Štengl az írásában.
A Rákhoz mégis terveztél előszót...
Igen, a Ráknak nem sokkal ennek a szövegnek a megjelenése után kellett volna kijönnie, és Jakub Vaníček azt mondta, hogy írna a könyvhöz előszót. Petr Štengl ezzel először egyetértett, de végül úgy határozott, hogy önmagával kerülne ellentmondásba, és inkább ne legyen benne előszó. Sokat vitatkoztunk ezen, és ebből a vitából született meg az új kiadó. Valószínűleg nem lett volna probléma kiadni a Rákot bármelyik másik kiadónál sem, hiszen az első kötet sikeres volt, és ez nekem is nagyobb presztízst jelentett volna. De a kötet már készen állt, a grafikusnál volt, én meg már megbeszéltem rengeteg programot a könyvvel kapcsolatban, így a kiadóalapítás volt a legkézenfekvőbb dolog.
Természetesen folyton ott van a rizikója annak, hogy valaki majd azon kezd el csámcsogni, hogy a saját könyvemet adtam ki. Miért, ezt a kötetét senki sem akarta kiadni? - kérdezgetik majd. De teszek rá. Amikor tavaly az Archában voltam a The National koncerten, azt mondtam magamban, hogy a klassz dolgok magukban is értékesek, és tök mindegy, ki jelenteti meg őket, mi van a fedelükre nyomva, vagy ki, mit firkál össze róluk.
A JT´s kiadó gondozásában jelent meg David Zábranský Edita Farkaš című könyve.
Daviddal úgy készítettük elő a könyvet, hogy Petr Štenglnél fog megjelenni. De amikor szétmentünk Petrrel, logikus lépésnek tűnt, hogy David az Edita könyvével velem jön. Nagyon örülök, hogy ez a zseniális könyv, amelyen David három évig dolgozott, nálam jelent meg.
Az első könyve sikeres volt, a másodikért nem nagyon dicsérték, a harmadik pedig nagyon kicsi, rövid könyv, talán ezért nem volt visszhangja, habár nagyon klassz mű. Az Edita Farkašban viszont állati nagy tehetség mutatkozik meg. Márcsak azért is, mert David bizonyos fejlődésen ment keresztül. Először Zábranský könyve jelent meg, aztán az enyém. Idén Milana Kozelka Fucker-palánták című könyvének kiadását tervezem, illetve az Edita Farkaš korlátozott példányszámú megjelentetését Edita Farkaš csillaggal címmel. Hiszem és remélem, hogy a kiadó jól fog működni.
Mit gondolsz a cseh irodalmi berkekről?
Csehországban pitiáner macska-egér harcok folynak, amelyek meggátolnak minket abban, hogy felzárkózzunk a világirodalomhoz. Amíg fennmaradnak ezek az alapvetően elhanyagolható csoportosulások a felejthető közönségükkel, addig olyan irodalom születik, amely, a külföldi irodalmakhoz képest alacsonyabb színvonalú. Nálunk mindenki olyan begyepesedett ... és ez teljességében igaz a költészetre is.
Kérdés, hogy mennyiben tehetnek erről a pénzügyek. Nálunk ugye nem nagyon csörgedezik pénz a kultúrának. Ha több pénz lenne a külföldi líra fordítására, meg vagyok győződve arról, hogy teljesen más lenne a helyzet. Nagyon tetszik, hogy a képzőművészek olyan csoportot alkotnak, akik kölcsönösen támogatják egymást, még ha egymás háta mögött szidják is a másikat. Ez az irodalomban nem működik.
Mi a véleményed az irodalmi díjakról?
Az irodalmi díjakat jó dolognak tartom, legalább felhívják az olvasók figyelmét a könyvre. De természetesen nem akarom túlértékelni a szerepüket, az esetek nagy részében az egész csak médiafogás.
Szerinted miért olyan problematikusak manapság az irodalmi illetve az emberi kapcsolatok?
Szerintem sok probléma abból adódik, hogy az emberek nem ismerik egymást. A prágai bárokban minden nap más embereket látni – itt most az irodalmi kávéházakról beszélek elsősorban –, minden nap mással ihatsz. Prága nagyon anonim város. Én faluról származom, és akárhányszor csak hazamegyek, megtudom, kivel, mi történt. Ismerem a szembejövő embereket, ismerem az egész életüket, még ha nem söröztünk is együtt. De ha Prágában ülök be egy kávéházba, mindenkinek beadhatom, hogy van egy Ferrarim, azok meg elhiszik, mert igazából totál közömbös nekik, mit mond a másik. Ez falun nem történhet meg.
De az is igaz, hogy Prága még így is kis városnak számít. Én például mindenhova gyalog járok, a városközpont olyan kicsi. És ha folyton az irodalom körül forgolódsz, mindig ugyanazokba az emberekbe botlasz.
A költők köre, gondolom, még szűkebb.
A cseh költészetben borzasztóan kevés olyan ember van, akik valamilyen irányba el tudnák mozdítani, kevés az igazán nagy személyiség. A Fra Könyvkiadó például arról ismert, hogy lírát publikál, de mégis, hány olyan szerzőjük van, aki igazán befutott? Valószínűleg hasonló cipőben járnak, mint a Psí víno: ontják magukból a szerzőket, egyesek valameddig eljutnak közülük, kidolgozzák a saját stílusukat, de ez még mindig nem elég ahhoz, hogy kimagasló költőszemélyiségek váljanak belőlük, sajnos.
És eszembe jut egy elég szomorú eset, amikor Viola Fischerová felolvasóestjén voltam, és csak olyan emberek ültek ott a hallgatók soraiban, akik a Irodalmi Szalon folyóiratban publikálnak, vagyis az est szervezőgárdája.
A Rák című kötetben szerepel a gyermek mint az élet vasmacskája metafora. Ezt vegyük kritikának? Számodra mi jelenti a lehorgonyozást az életben?
Hát ebben a versben éppen ironikusan értelmezhető ez a metafora, mert aztán később azt írom, hogy a két gyerek, olyan, mint két zsák kő. De ... tulajdonképpen úgy gondolom, hogy valóban lehet vasmacska szerepük. Amíg az embernek nincsenek kötöttségei, azt csinál, amit akar. Amint gyereked születik, az aztán szörnyű nagy kötöttség.
Nekem még szobanövényeim sincsenek, amikről gondoskodnom kellene. Nincsenek gyerekeim, így az sem érdekel, ha épp nincs munkám. De amint gyerekeid vannak, 100 százalékon kell teljesítened. Ugyanakkor többé nem kell olyan baromságokon gondolkodnod, mint például, hogy mi az élet értelme. Két gyerek, basszus, az már aztán tényleg az élet értelme. Az én falumban, Krucemburkban a húszéves lányoknak is van gyerekük, nekem ez mondjuk öngyilkosságnak tűnik. Erről szól ez a vers. Ugyanakkor szeretem hangoztatni: mindenki éljen úgy, ahogy neki tetszik. A család fontos dolog, és szerintem (legalábbis azt remélem) engem sem kerül el majd ez a sors.
Prágában egész más a helyzet, itt szinte kizárt, hogy húszéves lányokat láss babakocsival.
Igen, és ez zavarba is hoz. Falun egy csomó fiatal lányt láthatsz gyerekkel, Prágában viszont ignorálják a családi életet. Szerintem ez nincs rendjén. Néhány harmincas barátomnak még állandó partnere sincs, sőt még a terveikben sem szerepel, nemhogy családban gondolkodnának. Ez főleg a lányok számára jelent problémát. Negyvenen felül már általában letesznek az anyaságról, vesznek maguknak egy kutyát, és fura kapcsolatokba keverednek.
Te sem vagy egy előre tervezős típus, ugye?
Az előre tervezéssel kisebb gondjaim vannak. Sosem gondoltam volna, hogy húsz éves koromnál tovább fogok élni. És ha így állsz neki a dolgoknak, nem tervezel el semmit. Most már szeretnék élni, szeretnék tervezgetni, de ahhoz meg valamiféle egzisztenciára van szükség, állásra, amelyből félre tudsz tenni, és törleszteni tudod a hitelt. Nekem egyelőre még az albérlet fizetése is gondot okoz.
Szükséged van társra?
Szerintem társra mindenkinek szüksége van, kevesen képesek magányosan élni. Ha csinálsz valamit, szeretnéd megosztani másokkal is. A bizniszhez elég vagy egyedül is, de barátokra és családra akkor is szükség van. Jobb, mintha egyedül gubbasztasz otthon, és piálsz.
Kevéssel karácsony előtt hunyt el Václav Havel. Hogyan érintett téged a halálhíre?
Nagyon szíven ütött a hír – habár természetesen sok rosszat is hallottam Havelről (Csehországban már csak így járja, ha valaki elér valamit, rögtön rágalmak kereszttüzébe kerül) –, mert mindig is nagyon tiszteltem. Szerintem az, amit Csehországért tett, nagy bátorságra vall.
És íróként is nagyra tartom, valamint tisztelem a Flóra 2000-ben betöltött szerepéért. Václav Havel talán nem mondott ki hangosan olyan dolgokat, amelyekről tudott, és amelyek sok politikust kellemetlen helyzetbe hozhattak volna, de a nyilatkozataiban olvasni lehetett a sorok között is, és szerintem minden vájt fülű olvasója értette, hogy Havel sem a politikai élettel, sem az állam reprezentációjával nincs jobban megelégedve, mint az átlag szavazópolgár. Számomra ez mindig nagyon szimpatikusnak tűnt. Úgy hiszem, hogy Havelt továbbra is szeretni és tisztelni fogják az emberek. Én legalábbis igen.
CSOMA BORBÁLA FORDÍTÁSA
