Ó, igen, ha Ausztriát borászok irányítanák, egészen más Ausztria-kép élne a köztudatban. Európában senkinek nem kellene olyan plakátokat terveznie, ahol két síző SS-jelvényt formázó nyomot hagy a hóban, hogy ezzel visszatartsa a turistákat Ausztriától, ahol Jörg Haider pártja kormányzati szerephez jutott. Hisztérikus és nevetséges reakció volt ez a belgák részéről, akik a plakátot jegyezték, hiszen az ő Flamand Blokkjuk szintén szélsőségesen jobboldali képződmény, amely a legaljasabb indulatokra apellál. A belgák, noha nem szívesen emlékeznek vissza rá, önként és nagy számban léptek be az SS-be, a vezérük, Léon Degrelle, aki a háború után Francónál talált menedéket, mindvégig a Führer bátorságát és bölcsességét hirdette, pedig 1994-ig élt. Belgium szétesőben van, mert a sör, a kagylók, a sült krumpli és a Monarchia szeretete már nem képes összekovácsolni a vallonokat a flamandokkal. A Habsburgok birodalma régen szétesett, és az első világháborút megnyerő antant nem kérdezte meg a lakosait, hogy a Monarchia iránti érzéseik a fennmaradása mellett szóló érvek-e.
Olykor feltették a kérdést, hogyan lehet nemzetállamokra darabolni a birodalom testét, és olyan válaszokat kaptak, mint a stíriai és karintiai népszavazáskor, ahol a szlovének kinyilvánították, hogy Ausztriához akarnak tartozni, mert a szerbek, horvátok és szlovének születőben levő új állama az ő szemükben a Fekete Kéz terroristáit, a rossz szagú, bekecses surmókat jelentette, akik frissen nyúzott bárányt sütnek nyárson, kólót táncolnak és rakiját vedelnek, miközben az ő hazaképükben fontosabb szerepet kapott a kapucíner, az almás rétes, a kávéház és a keringő, a politikai viták megoldását pedig a parlamenttől, nem pedig pisztolylövésektől várták. A szlovénok döntő többsége a délszláv államban maradt, de hosszú évek múltán is hasonló elképzeléseik lehettek, mert Jugoszlávia szétesése után számos Szlovéniába települt szerbtől, bosnyáktól, horváttól és macedóntól tagadták meg a szlovén állampolgárságot, így kihullottak az állami ellátási rendszerből. Ez akkor keltett nagy feltűnést, amikor egy évek óta Szlovéniában élő és dolgozó horvát nem kapott orvosi ellátást, noha rákos volt, és mindenféle nemzetközi bíróságoknak kellett közbenjárniuk, hogy ingyenes terápiában részesítsék a szerencsétlent egy állami kórházban.
Egyvalami azonban biztos volt és állandó – a Landhaus Bacherben minden vendéget, tekintet nélkül nemzetiségére és autómárkájára, minimum főhercegnek kijáró tisztelettel fogadtak. Ez az étterméről és hihetetlen vinotékájáról ismert vidéki panzió volt Wojtekkel közös utunk következő állomása, konyhája évek óta a legjobbak közé tartozott az ausztriai vendéglátóhelyek rangsorában. Csak a reggelire tartottunk igényt, hiába kérdezték, hogy foglalunk-e asztalt vacsorára, mert kimentettük magunkat, nem tudhattuk, ki állná a számlát, a bécsi kerékbilincs pedig forrásaink javát elvitte. A kertben felszolgált reggelik egészen kitűnőek voltak, maga a házi lekvárok választéka is mély depresszióba taszíthatta volna csemegeüzleteink árubeszerzőit, a többi felszolgált élelmiszer-ipari termék kínálata pedig a biztos öngyilkossággal fenyegette volna őket. Közös szobában laktunk, és nem volt külön ágyunk. Az első éjszaka után Wojtek megrágalmazott azzal, hogy rettentően horkolok, és kitartva sértő megállapítása mellett, következetesen a nagy fürdőkádban ágyazott meg magának. Reggel kicsit késve keltünk, és anélkül járultunk a reggelihez, hogy eltüntettük volna a kádból az ágyneműt (a rosszhiszemű megjegyzéseket elkerülendő megjegyzem, hogy a hatalmas fürdőszobában a kád mellett zuhanykabin is volt), a szobába visszatérve azt tapasztaltuk, hogy az ágyat és a kádat újravetették, és a kis csokoládét, amelyet általában a vendég ágya mellé készítenek, én az éjjeliszekrényen találtam, Wojtek pedig a szappantartóban. Tovább él hát a kiszolgálás régi hagyománya, senki sem akad fenn semmin, mert mi kivetnivaló lehet abban, ha Ottó főherceg kardot köt, és anyaszült meztelenül flangál a Sacher Szállóban, a montenegrói trónörökös meg pucéran fejest ugrik egy aranyhalas medencébe a Práterban. Igen, a gigászok kora volt ez. Ferenc József testvére, Miksa, a trieszti Miramare palota ura, hagyta, hogy a franciák rábeszéljék a mexikói kalandra, ahol császár lett belőle, sok mai történész szerint afféle operett-uralkodó, de ez az ember a kivégzőosztag előtt állva valamennyi, az ő megölésére odavezényelt katonának adott egy aranyat, és előre megbocsátott nekik, csak azt kérte, hogy ne a fejére célozzanak.
Nem vártunk hasonló nemeslelkűséget a vámosoktól, akik a Schengen előtti időben minden utazó rémei voltak, ha történetesen tíz-egynéhány üveg borral akart hazatérni. Mi pedig elég komoly készletekkel rendelkeztünk, mert az osztrák borászok bőkezűsége nem merült ki a helyben kínálásban. Szerencsefiai vagytok mind, kik Bacchusszal való kalandozásotokat az után kezdtétek meg, hogy cseh, lengyel, szlovák vagy magyar hazátok csatlakozott Európa történetének e legnagyszerűbb egyezményéhez. Teljesen legálisan vihettek haza kilencven liter bort és tíz liter töményet, átugorhattok Tokajba vagy Alsó-Ausztriába, hogy komoly tartalékot szerezzetek be házi pincétek számára, és ha hitvesetekkel vagy kollégátokkal keltek útra, akkor száznyolcvan liter bor és húsz liter tömény ital lehet osztályrészetek. Milyen szépek ezek a számok, jóllehet meglehetősen nagy kiadásról van szó egyszerre, még én is, aki hülye vagyok a matematikához, jól tudom, mennyit lehet így megtakarítani, mivel importőreink pénzéhsége következtében egy üveg ára nemritkán megduplázódik, mire honi boltjaink polcára kerül. Ha hasonló feladványokkal traktálnak annak idején a számtanórákon, ahelyett hogy a különböző sebességgel közlekedő vonatokkal és ellenvonatokkal, valamint különböző űrtartalmú medencéket megtöltő vízcsapokkal kínoztak volna, ki tudja, miért, talán a tudományok királynője iránti averzióm is kisebb lenne.
A vámosok kiválóan tudtak számolni. Különösen a csehek hagytak bennünk mély nyomokat. A mikulovi határátkelőnél távcsővel kémlelték a senki földjén álló vámmentes boltot, vagy csak feltették a kérdést, betért-e az utas oda, és meg sem várva a választ, máris szétkapták a csomagtartót. Emlékszem, mikor Ausztriából próbáltam ritka gyümölcspárlatokat behozni. Kinyittatták a csomagtartót, és asztalkát állítottak fel a csempészárunak, oda pakolták az üvegeket.
– Ja sem novinar labužník… – írtam körül az újságírást a torkoskodással ötvöző foglalkozásomat, kizárólag szakmai indíttatású mohósággal mentegetve a csempészetet. És amikor már az összes üveget kipakoltuk, majdnem beborítva az asztalt, az egész váltás odagyűlt. Magyarázatot követeltek, úgyhogy egymás után magasba emeltem az üvegeket és beszéltem róluk.
– Uraim, íme, ez az ital enciángyökérből készült, ez az Alpokban honos ritkaság, állítólag kiváló potencianövelő. Lám itt a pisco, egy dél-amerikai specialitás, évek óta vita tárgyát képezi Chile és Peru közt, mivel mindkét ország magának tartaná fenn a kizárólagos névhasználatot, szőlőből és mustból készült párlat, amely lehűtve tisztán a legfinomabb, esetleg a pisco sauer nevű koktél alkotórészeként. Nézzék meg alaposan ezt az üveget, uraim, ez ugyanis meggypálinka, de nem afféle közönséges meggypálinka, hanem vadmeggyből készült, amit a magyarok cigánymeggynek neveznek, és ha netán olyasvalamire kíváncsiak, mint a borovicska, akkor ezt a tiroli jegenyefenyő-tobozból készült italt ajánlanám, a zirbensnapsot, igen, a fiatal, zöld tobozoknak magas a cukortartalma, cefrét készítenek belőlük, lepárolják, gyantás, borókás aromája havasi legelőket idéz.
Így beszéltem egy ideig, mikor is a váltás parancsnoka megköszönte, és bejelentette:
– Pokuta.
Szóval csak megbírságol. Megmenekültem, nem kobozzák el, hanem százdolláros bírságot rónak ki rám (de mit számít száz dollár, ha az ember enciángyökér-pálinkát visz), és adnak egy papírt, amellyel a cseh vámterületen továbbszállíthatom az alkoholt. Drága cseh vámosok. Valamilyen szankciót ki kellett vetniük, mert a határátkelő teljes állománya tanúja volt a jelenetnek, jó néhány várakozó autó és busz utasaival egyetemben. Végtére is egy vámosnak vigyáznia kell a tekintélyére, de nem akartak ártani nekem, mert még a vámos sem akar ártani, ha igaz érzéssel szembesül.
Ebben bíztunk, mikor Wojtekkel hazaindultunk. A csehek ezúttal egyetlen csomagot sem nyittattak ki. A lengyeleknek, még mielőtt bármit kérdezhettek volna, a következő kétségbeesett bejelentésemmel vettem el a kedvét:
– Jó sok ritka bor van nálunk, de magunknak visszük, nem eladásra, ha az urak elkobozzák, én itt helyben végzek magammal.
– Menjenek csak, nincs szükségünk mártírhalált halt csempészekre. – Még a csomagtartóba sem kukkantottak be.
Így ért véget ausztriai odüsszeiánk, több cikkben is beszámoltam róla, de a kereskedelmi kirendeltség munkatársa megállapította, hogy az én utazásomnak nem volt kellő hozadéka. Most törlesztem régi adósságomat, talán ezúttal a hozadék is nagyobb lesz.
Fordította: Kertész Noémi
A könyv az Európa kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
Robert Makłowicz A történész, író, újságíró, gasztrokritikus és utazó Robert Makłowicz nagy népszerűségnek örvend hazájában. A lengyel, örmény, magyar, ukrán és osztrák felmenőkre visszatekintő, 1963-as születésű Makłowicz televíziós kulináris barangolásainak köszönhetően vált egy csapásra ismertté Lengyelországban. Nemcsak az európai konyha nagy rajongója és ismerője ő, de igazi életművész, kinek tarsolyában ott lapul ezernyi kedélyes adoma, békebeli anekdota. Ezeket fűzte szép csokorba Café Museum című könyvében. Ha Makłowicz főz a fogások mellé mindig bőséges narratív körítés jár, s miközben az első fagyok után szüretelt szőlőből készült zamatos eiswein finoman csiklandozza szájpadlásunk, és elkészül a Herr Opitz-féle szaftos marhapörkölt számtalan kultúrtörténeti érdekességgel fűszerezett traktátus kerekedik. Kíváncsisága és tudásvágya űzi-hajtja Közép-Európán keresztül-kasul, kakasherepörkölttől az isztriai sonkáig, idriai krumplis derelyéig, köményes disznósülttől, a székelygulyáson át a brujetig. Mindeközben pedig, mint megannyi villanás a múltból tűnnek fel olyan történelmi alakok, mint Kuzmanek Hermann, Redl ezredes, Ferenc Ferdinánd, Rudolf főherceg vagy épp a cigarettafüstbe burkolózó Kurt Schuschnigg, akik az író fiktív útitársaiként masíroznak át a lapról-lapra változó tájakon és vidékeken.
Forrás: Lengyel Intézet
