Hatodik fejezet
A szolgálat az szolgálat. Az orosz nők szerelmi szokásai. Von Dorn hadnagy Diszpozíciót készít. Az angyal jelenése
– Má’ meg hova mensz, tökfej? Aszondi: „Halt!” Első tiszet links! Második tiszet rechts! Harmadik links! Negyedik rechts! Ötödik links! Hatodik rechts! Hetedik links! Nyócadik rechts! Dobos – i-i-i: tra-ta-ta-ta, tra-ta-ta-ta!
Cornelius elvette a dobostól az ütőket, megmutatta a helyes ritmust, és megborzolta a fiúcska üstökét: ne félj, megtanulod. Ügyes kölök amúgy, gyorsan tanul.
A század a Szűz-mezőn menetelt – a távolabbi placcon, ami a Precsisztyenka-kapu meg a zubovkai sztrelectelep között van.
A katonák buzgón verték csizmájukkal az amúgy is keményre döngölt földet, fürgén forgolódtak, vitézül düllesztették a szemüket. Von Dorn kiabált velük, de inkább csak a tisztesség kedvéért – különben elégedett volt. A századot elnézve el se hitte volna az ember, hogy alig fél évvel ezelőtt a katonák többsége azt se tudta, merre van a balra meg a jobbra: a balkezesek azt hitték, balra van jobbra, mert hogy az a jobbik kezük, és mivel öten is voltak ilyen suták a században, folyton összekutyulódott az alakzat. Hogy ne keveredjenek össze, új szavakat kellett kitalálni a katonáknak: így lett az az oldal, ahol a szív dobog, links, a másik pedig rechts. Szépen hozzá is szoktak. A csimpász majmot is meg lehet tanítani tapsikolni meg polkát táncolni.
A katonáknak jó, ők fölmelegedtek a meneteléstől, veres a képük, csillog rajt a verejték, de a hadnagy úr igencsak átfagyott az álldigálásban. Október végére olyan lett az idő Moszkvában, amilyen Württembergben télen, ráadásul reggel óta szitál az apró szemű, dermesztő eső. Persze, húzhatna köpenyt, de miféle parancsnok az, amelyik úgy néz ki, mint a borzas tollú varnyú? Így hát Cornelius csak állt derekasan, dideregve mundérjában, és csak lábával verte a ritmus: etty-ké, i-i-i etty-ké, i-i-i etty-ké.
A placc szélén szokás szerint bámészkodók tömege. A hideg esőre a moszkvaiak rá se hederítenek. Az orosz ember, ha elázik, csak megrázza magát, mint a kutya, és megy tovább.
A bámészkodókat Cornelius már megszokta. Jórészt alja nép leste a katonák gyakorlatozását, de gyakran előfordult, hogy valami bojár is ott meresztette a szemét a cselédeivel. Most is ott meredezett a tömeg fölött egy magas nemesi süveg. Fontos ember ült arabs lován – magas, csontos, hosszú, ősz szakállal. Körötte kisnemesek vagy tízen, meg kengyelfutók egyforma málnaszínű kaftánban. Hadd bámuljanak! Moszkva városában kevés a mulatság, itt meg dübög a dob, szépen masíroznak a katonák. Próbálta von Dorn, hogy flótára masírozzanak – de rögtön panaszt tettek a Novogyevicsi-kolostor szerzetesei. A flóta az tilos, az kísértés.
Egy szó, mint száz, a becsapott von Dorn hadnagy, ha keservesen is, de csak hozzáízeledett a moszkvai börtönélethez. Pedig hát úgy kezdődött a szolgálata, hogy rosszabbul nem is kezdődhetett volna.
Letelepedési járandóságot egyáltalán nem kapott – se pénzt, se posztót, meg persze cobolyprémet se. Azt mindet elsinkófálta Fegyka alminiszter, cserébe nem kötötte az ebet a karóhoz a becsületsértés ügyében, de még így is sokáig kutyálkodott a beste lélek, Libenau ezredes alig győzte csitítani.
Olyan katonákat, amilyenek a századában voltak, Cornelius még soha életében nem látott, meg el se képzelte volna, hogy ilyen korcsokat katonának lehet nevezni egyáltalán. Na de hogy piszkosak, rongyosak, az még hagyján. De hogy az egész században ne legyen egyetlen valamirevaló muskéta, de még egy élesre fent szablya se, a golyókról, puskaporról nem is beszélve! Nesze neked, muskétásszázad!
Mindebben persze a parancsnokuk volt a hibás, Ovszej Tvorogov. Nem elég, hogy minden áldott nap már reggeltől részeg, és káromkodik, mint a záporeső, de amellett párját ritkítóan szégyentelen tolvaj. A muníciót és a felszerelést eladja, a katonáinak meg ahelyett, hogy a katonamesterséget gyakorolnák, napszámban kell dolgozniuk, a fizetséget meg persze ő vágja zsebre. Próbálta Ovszej az új porucsikot is beidomítani a saját üzletére: hogy megdézsmálhatnák a gabonabódékat a Szretyenszkaja-telepen, de Corneliusban emberére akadt.
Elment Cornelius panaszkodni az ezredeshez, de ugyan mi értelme? Libenau von Lilienklau idős ember, belefáradt az orosz életbe, és közömbös immár a szolgálat iránt. Csak jó tanácsot adott a hadnagynak: laissez-faire, barátom, fa niente, más szóval, fütyüljön rá, nem mindegy az kendnek? A muszkák becsapták kendet, most csapja be kend őket. Maga még fiatal ember, én meg csak egy vén hadastyán vagyok. Ha háború lesz a polákokkal, vagy akár a törökökkel – az első adandó alkalommal fogassa el magát, csak úgy szabadulhat a moszkvai rabságból.
Von Dorn azonban nem szokott hozzá, hogy ingyért kapja a zsoldját, még ha csak fél zsoldot is. De a legfőbb, hogy lassacskán kidolgozott magában egy tervet, amit Diszpozíciónak nevezett el, és e terv szerint a harmadik század hadnagyának a legkiválóbb szolgálati jellemzőkkel kellett bírnia.
A legfontosabbal kezdte: először is ráncba kellett szednie a kapitányt, mert ilyen parancsnokkal sehogy sem lehetett rendet teremteni a századában. Első moszkvai napjának leckéjét Cornelius jól megtanulta: ebben az országban bármit megtehetsz, csak tanúk ne legyenek. Hát jó, akkor nem lesznek tanúk.
Így hát meglepte Ovszej Tvorogovot egyik reggel, jó korán, amikor még nem részegedett le, és alaposan eltángálta. Szívvel-lélekkel, de okosan. Hogy ne maradjanak kék foltok és horzsolások, nedves homokkal megtöltött harisnyával verte. Figyelmeztette, hogy ne kiabáljon, mert megöli, és Ovszej nem is kiabált, tűrte. Arról is gondoskodott, hogy eszébe ne jusson aztán panaszkodni. Mutogatva elmagyarázta neki (oroszul akkor még egyáltalán nem tudott), hogy ha csak megnyikkan aztán, bármelyik katona puszta kézzel megfojtja egy fél rubelért, amilyen tolvaj gazember.
Tvorogov részeges volt, de nem hülye, megértette. Attól kezdve csendes és békés lett, nem káromkodott, nem piszkoskodott a katonákkal. Már kora reggel úgy berúgott, hogy aztán csak hevert egész nap, mint a tuskó.
Cornelius odaállított mellé egy külön szolgát, egy csöndes finnt, aki megvetette az italt, és gondoskodott róla, hogy Tvorogov nehogy belefulladjon a saját okádékába, és ne akarjon kitámolyogni az utcára. Amikor a kapitány mocorogni és pislogni kezdett, a finn beletöltött egy pohárkával, és Ovszej újra elcsendesedett. Neki is jó, a katonáknak is jó.
A századot meg attól kezdve von Dorn vezényelte.
– Etyes-kettes, etyes-kettes! – A hadnagy a sétapálcájával verte a ritmust a számoláshoz. – Etyes-kettes, etyes-kettes! Etyesek szám egy lépés előre! Kehrt!¹ Páncélt földre!
Elindult az egymással szemközt álló két sor között, hogy párt válasszon magának, akin bemutatja a közelharc fortélyait. Jepiska Szmurovot választotta, egy nagydarab, lomha legényt, hogy minél szemléletesebb legyen az okos taktika előnye.
– Katonák, fityelni nagyon! Egyszer mutatom. Jepiska, üss nekem pofa!
A parancs az parancs. Jepiska feltűrte az inge ujját, sietség nélkül lendített, és oldalról beirányzott egy nagy maflást a hadnagy úr ábrázatjára.
Cornelius fürgén lehajolt, hogy fölötte zúgjon el a félelmetes füles, és amikor a katona a lendülettől oldalvást kajlán előrelódult az ökle után, könnyedén meglökte Jepiska jobb vállát, és közben beakasztotta a lábát.
A böhömönc bamba arccal a földre zuhant, a hadnagy pedig a hátára ült, és megmarkolta az üstökét. A tömeg boldogan fölzúgott – a pofozkodós egzecíziókat különösen szerették a nézők.
¹ Hátra arc! (német)
Fordította: M. Nagy Miklós
A könyv az Európa kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
europakiado.hu
Borisz Akunyin (Grigorij Salvovics Cshartisvili, 1956-)
Grúz származású orosz író, japanista, irodalomtudós, fordító. Borisz Akunyin, Anna Boriszovna illetve Anatolij Brusznyikin álneveken publikál.
1973-ban fejezte be a középiskolát, ahol intenzív angol nyelvi képzést kapott. 1978-ban az Ázsiai és Afrikai Országok Főiskoláján (Moszkvai Állami Egyetem) szerzett diplomát japanisztikából.
Japán, angol és amerikai szépirodalmat fordít. 1994-től az Inosztrannaja Lityeratura című folyóirat főszerkesztő helyettese. A húsz kötetes orosz nyelvű A japán irodalom antológiája című gyűjtemény főszerkesztője.
1998-tól B. Akunyin álnéven jelenteti meg műveit, melyet később Borisz Akunyinra egészít ki. Publicisztikai írásai, fordításai, kritikái és dokumentarista művei és néhány szépirodalmi alkotása eredeti nevén jelenik meg.
Az ismertséget az Eraszt Fandorin kalandjai című regényekből és elbeszélésekből álló krimi-ciklusa hozta meg számára. Több sorozatot is írt, így például a Vidéki detektív – Pelagija nővér kalandjai című trilógiát, A Mester kalandjait, stb.
2000-ben A koronázás című művét Booker-díjra, őt magát pedig az Év Orosz Írója címre jelölték. Több kitüntetést kapott a japán kultúra oroszországi népszerűsítéséért.
Oroszországban a Fandorin-történetek közül néhányat megfilmesítettek (pl. Török csel, Az államtanácsos).
Irodalmi tevékenységén túl a közéleti szereplést is fontosnak tartja.
Műveiben a krimi műfaja, a keleti filozófia és az orosz klasszikus irodalmi hagyomány jól megférnek egymás mellett. Akunyin oly módon ötvözi e szerteágazó kulturális kódokat, hogy olvasója mindig minőségi szórakozásra számíthat, ha kezébe veszi műveit.
Borisz Akunyin (Grigorij Salvovics Cshartisvili) magyarul megjelent könyvei:
Azazel, Európa, 2002
Török csel, Európa, 2003
Leviathan, Európa, 2004
Akhilleusz halála, Európa, 2007
Különleges megbízatások: két kisregény, Európa, 2008
Az államtanácsos, Európa, 2008
Temetői történetek, Európa, 2008
A koronázás, Európa, 2009
A halál szerelmese, Európa, 2009
Halál szeretője, Európa, 2010
A gyémántszekér, Európa, 2011
A cár könyvtára, Európa, 2012
