A KEZDETEK. AZ OLVASÓ CSAK ÚGY SÓVÁROG A KEZDETEK UTÁN. A TÖBBI NEM SZÁMÍT. VÉGZETES KEZDETEK, KEZDETEK, KEZDETEK. ‒ A NAP JÓL KEZDŐDÖTT. 7:12. INSPIRÁLÓAN. A MADARAK MÁR VAGY MÁSFÉL ÓRÁVAL EZELŐTT RÁZENDÍTETTEK, TALÁN MÉG ÁLMOMBAN. A KEZDETEK. A KEZDETEK SZAKADÉKA. A SZERZŐ ÉS A PLURALIS MODESTIAE. JÁRJUNK AZ OLVASÓ KEDVÉBEN!
Campos Eliseos ‒ a legszegényebb favela a Nossa Senhora do Pilar plébánia területén, amely a legszegényebb plébánia a Duque de Caxios püspökségben, amely a legszegényebb püspökség Rio de Janeiro körzetében ‒ a nyári záporok sártengerébe süllyed. Tucatnyi nyomorúságos kalyiba gubbaszt a ködös reggeli félhomályban. A homályból keskeny fapallók vezetnek az egyetlen kiépített út felé, amely tekergőzve szeli át a falut. Az egyiken lépdel João António. Mint minden férfi a faluban, ő is korán kel. Minden reggel négy órakor egy rozoga vonat ‒ amelyet még 1937-ben vásárolt az állam használtan a németektől ‒ munkába viszi őket Rióba, nyolcvan kilométerre a falutól.
A kávéraktárban dolgozni egyenlő a halállal. A bér nevetségesen alacsony. Az idő múlásával kiderült, hogy ezt a munkát kizárólag az o povo de Deus hajlandó elvégezni ‒ sötétbőrű népség, szemükben megkövült dühvel. Nap mint nap özönlenek a nagyvárosba, majd eltűnnek annak fullasztó elővárosaiban. Egyesek szemérmetlen irónia nélkül desaparecidosnak nevezik őket, és ez nem is áll távol a valóságtól.
João António forgolódó targoncák között, görnyedten cipeli, majd fa raklapokra pakolja a zsákokat. Kilenckor már kétszer olyan nehéznek tűnnek: mintha minden egyes izzadságcsepp, amelyet a durva vászon magába szív, ólommá változna a zsák belsejében. A napsütésben jókora betűk csillognak a zsákok oldalán: CAFÉ DO BRASIL.
A TÖBBI NEM SZÁMÍT... egy megvadult targonca sötét, torz hústömeggé változtatja João Antóniót: a véres zsákot hajóra pakolják. Útközben elpattan egy acél sodronykötél, és lekaszabolja a hajó egyik raktárosát, Olafot, aki ‒ mintha csodálkozva kémlelné az ég egy szeletét, amely az alsó fedélzetről látszik ‒ holtan terül el az immár másodjára összevérzett CAFÉ DO BRASIL feliratos zsákon. Marseilles-ben a vörös foltos zsákot átpakolják egy hosszú, súlyos teherautó gyomrába, amelynek fényes, vicsorgó pofáján az M A C K betűk díszelegnek. Később az autópályán ugyanez a teherautó egy tömegbalesetben a felismerhetetlenségig összezúz egy halványlila Dianát és annak fiatal sofőrjét, Josainette-t, aki élete utolsó éjszakáján először szeretkezett széparcú osztálytársával, Jacques-kal. Az árut ennek ellenére kiszállítják a milánói pörkölő üzembe ‒ a CAFÉ DO BRASIL feliratos véres zsák egyszer csak túl nehézzé válik az előmunkás Luciano számára, aki így az egyre erősebben illatozó kávészemekkel együtt maga is kénytelen megpörkölődni. A kávé egykilós, CAFÉ DO BRASIL feliratos tasakokba kerül. A megrendelt mennyiséget signor Arnaldo Conti goricai üzletébe szállítják. A tulajdonos elbűvölő leánya, Adelina ‒ egyébként egy piros Vespa energikus sofőrje ‒ besegít a boltban. Miközben a magas polcokon rendezgeti az árut, szerencsétlen módon elveszíti az egyensúlyát és a földre zuhan: koponyaalapi törés, törött medence és egy kettétört élet. Keze görcsösen szorongat egy CAFÉ DO BRASIL feliratos tasakot.
7:12. A CAFÉ DO BRASIL FELIRATOS TASAKBÓL A DARÁLÓBA SZÓRTAM ÉS LEDARÁLTAM KÖRÜLBELÜL KÉTSZÁZÖTVEN SÖTÉT KÁVÉSZEMET, AMI ELÉG LESZ ÚGY HÁROM-NÉGY CSÉSZÉHEZ. MIELŐTT MÉG A KANNÁBAN FELFORRT VOLNA A VÍZ, ÁTSUHANT AZ AGYAMON AZ ILLATOZÓ KIS SZKARABEUSZOK VÉRÁZTATTA UTAZÁSA. MOST, HOGY A CSÉSZE MÁMORÍTÓ TARTALMÁVAL ‒ AMELYHEZ EGY KEVÉSKE TEJET IS ÖNTÖTTEM ‒ 7:15-KOR AZ ÍRÓASZTALOMON ÁLL, TANÁCSTALANUL AZON TŰNŐDÖM, VAJON MINDEZEK ELLENÉRE KÖZÖMBÖSEN MEGIGYAM-E A KÁVÉT ‒ HISZEN A TÖBBI ÚGYSEM SZÁMÍT ‒, ÉS KEZDJEM-E A NAPOT SZÉP KIS RÖVID TÖRTÉNETEK ÍRÁSÁVAL.
Fordította: Várkonyi Alma
A fordítás eredetileg a következő kötetben jelent meg: Pofon. Műfordítás antológia. ELTE BTK Műfordítói Műhely, Dolce Filologia IX. Budapest, 2012.
