Jézus
Nevem Jézus. Jézus Krisztus, álnevem Ichthys. Nagyon népszerű vagyok, kétezer éve a topon. Főleg a Bibliában szerepelek, amely a Hair mellett minden idők legnagyobb musicalje.
Isten vagyok, az egyetlen isten. Kapu és út. Fény és megváltás. Pásztor. Frankón.
Egyetlen Isten vagyok a Háromságban. Ez azt jelenti, hogy Atyám és a Szentlélek is egyetlen isten. Egység vagyunk, bár különállóak is. Egész jó ötlet, kicsit bonyolult. Rögtön mondtam Atyámnak és a Galambnak, hogy az emberek ezt nem fogják vágni. Kifinomult és jóltáplált elmék persze értik, a többi ostoba és alultáplált viszont összezavarodik, hogy ki kicsoda. Azt mondtam, várjunk ezzel a Háromsággal az egységben és vice versa, amíg az emberek fel nem fedezik, hogy a világ háromnál több dimenziós, és a kvantumfizika csak a kezdete a világ megértéséhez vezető útnak. De azt mondták, nem. Nem, mert az egység Hármasságának és a Háromság egységének eltitkolása hazugság, és hazugságra építeni egy vallást hosszabb távon kockázatos, csomó példa van erre korábbi korokból. Nem, mert a megváltás egyetlen útja az igazságon keresztül vezet. Az igazság mellesleg én vagyok.
Persze igazam volt. Mondhatnám, mindentudó vagyok. Nem mintha örülnék, hogy igazam volt. Egyszerűen csak minden istennek alkalmazkodnia kell (potenciális) hívei szintjéhez, a történelmi pillanathoz. Nem hirdethetem a kőkorszakban, hogy mindenkinek joga van a spamhez és az állandó internetkapcsolathoz. Már a tízparancsolat szerkesztésekor feszültségek voltak. Én kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy a tízparancsolat nem elég dinamikus és túl hosszú: nem mindenkinek jó a memóriája. De azt mondták, nem. Hogy tíz pont kell. Ha tíz pont van, nem lehet elvárni, hogy a szöveg koherens vagy hatékony legyen. Először is, lehet, hogy valaki betartja a parancsolatokat, mégis rossz ember. Másodszor, a tízparancsolat túlságosan is a családhoz köti az erkölcsöt és a jogot, az ember meg, mint tudjuk, csak a fényképen mutat jól a családdal, azonkívül a család történeti fogalom, alá van rendelve az időnek, ki van téve a változásnak.
A következő probléma a nyelv. Azt mondtam kétharmadmagamnak: figyeljetek, ne héberül vagy arámiul csináljuk, ezek a nyelvek kihalnak, nézzétek meg a prognózisokat és szimulációkat, várjunk – mondtam – pár évszázadot. A szeretet istene vagyok, az én kiáltványomnak a szeretet nyelvén kellene szólnia, leginkább franciául. De ők (vagyis én) azt mondták, nem. Nem várunk. Akkor nem lehetne legalább angolul? Megspórolhatók lennének a fordítási problémák. Mire én (vagyis ők) megint, hogy nem.
A következő probléma, nem is kicsi, a felépítésemből fakad: isten és ember vagyok. Két külön természet, bár egy testben – így határozott a khalkédóni zsinat, alárendeltem magam a döntésnek: pont halálom után nagyjából négyszáz évvel jutott el hozzám, munkásságom tiszteletére. A kettős természet ötlete nem rossz, a megvalósítás sem, de megint csak nem az én elképzeléseim szerint alakultak a dolgok. Szerintem a feltámadás kardinális hiba volt. Le kellett volna mondani erről a terhes egyiptomi örökségről. Ahhoz, hogy az emberek jókká váljanak, be kell látniuk, hogy a halál után nem várja őket semmi, nincs mennyország, nincs ítélet. Ha bejut is valaki a mennyországba, az bónusz, jutalom azoknak, akik nem vártak semmit.
Csak hát én mondtam a magamét, a kétharmadom meg a magáét. Hogy menny és pokol nélkül az emberek nem lesznek jók, nem lesz megváltás: totál csőd és dögunalom. De megint nekem lett igazam. Isten vagyok, és ha a kétharmadom vitatkozik is velem, pontosan tudom, mi lesz a világ vége.
Így hát alá akarok szállni és meghalni. Semmi látványosság. Semmi kereszt, kínszenvedés. Nem vált be. Korai volt a keresztrefeszítés. A szürkehályogot, reumát és időskori végelgyengülést választom. Alá akarok szállni Nikével, szívem királynőjével, le akarok mondani mindenhatóságomról, vásárolni akarok, megfázni. Kisebb jó cselekedeteket végezni. Csodák kizárva. Bérleti díjat akarok fizetni, és napi nyolc órát a munkahelyemen tölteni.
Antropofil vagyok. Szeretem az embereket. Talán mert van humorérzékem. Humorérzék nélkül nincs szeretet. Javasoltam, hogy valamelyik parancsolatot cseréljük ki a következőre: „Nevessél azért mindennap, ünnepnapokon pedig annál is többet. A nevetés a jó kapuja, tapasz a szívre, és a megváltás szeme.” Nem ment át.
A megváltás az összes dimenzió azon pontja, ahová el akarom vezetni az embereket. Anyagi pont, mivel az anyagon kívül a maga mindenféle síkjában nincs semmi – csak a végső dimenzió. Hiszek az apokatasztázisban: az általános megváltásban. Pokol, szakadék, mindent elnyelő torok nélkül. E hitemben kisebbségben vagyok. Kétharmadmagam követeli az Utolsó Ítéletet. Azzal szoktam érvelni, hogy a Teremtés jó, tehát minden létezőn, a leghitványabbon is ott a jó pecsétje. Nehéz beszélni a többséggel, pláne az egységben.
Bevallom, az utóbbi évszázadokban kételkedni kezdtem az apokatasztázisban, és egyáltalán, önmagamban, pontosabban harmadmagamban. A Vörös-tengerben rendezett buli után teljesen összezuhantam. Niké beszélt nekem Zeusz tervéről. Nem igazán tetszett. Aztán, amikor Niké elment, és ott ültem lehajtott fejjel, kétségbeesve és vívódva, megvilágosodásom támadt. Az olümposziak terve nem mond ellent az enyémnek, ellenkezőleg. Értsétek meg, sosem voltam híve a gondolatnak, hogy egy az isten: leszavaztak, ami önmagában paradoxon. Mindig úgy véltem, jobb együttműködni a többi istennel, mint harcolni. Azt hiszem, a görög terv ad még egy esélyt mindannyiunknak. Nem fogok még egyszer a régi hibákba esni: a feltámadás, mint mondtam, sztornó; a pokol, a menny, a purgatórium sztornó; a tízparancsolat felfüggesztve. Valami egyszerűbb kell nekem. Elég egyetlen pont, esetleg jegyzetekkel kiegészítve, például: mindenkinek joga van a boldogsághoz. A nevetéshez. A hibázáshoz. A szerelemhez. Ki is sorsolhatjuk.
Ezúttal sikerrel fogok járni. Pantokrátor vagyok, alfa és ómega, mindenható és örök fényesség. Kapu és templom. Tudom, nem kell úgy bezsongani, de néha azért érdemes felidézni, kik vagyunk.
Belém költözött a remény. Az a hülye helyzet, hogy a remény az egyetlen csapás, amely nem szabadult ki Pandora szelencéjéből. Valójában hordójából. Csak úgy zárójelben.
Frissítő fürdőt vettem, átöltöztem, és rohantam Nikéhez. Elmondtam neki az egészet, ez alkalomból megismerkedtem Aphroditével. Még szebb, mint ahogy beszélik. Niké szerelmet vallott nekem. Együtt szállunk alá. Rögtön Athéné és Ozirisz ünnepsége után.
Ozirisz régi cimborám, még a keresztrefeszítés előtti időkből. Ő volt az első isten, aki feltámadt halottaiból. Mellesleg a Golgotától nem messze, repülővel egy óra, angyalszárnyakon kicsit rövidebb.
Alászállunk. Utoljára fog megnyílni az égbolt fátyla. Felgördül a függöny. Alleluja.
Rohanok az ékszerészhez, meg akarom kérni Niké kezét. Kell egy gyűrű; esetleg adamantból?
Fordította: Körner Gábor
A regény a Typotex kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
Ignacy Karpowicz 1976-ban született a Białystokhoz közeli Słuszankában. Angol, spanyol és amhara nyelvekből fordít. Rendszeresen utazik Közép-Amerikába és Kelet-Afrikába. Első regénye 2006-ban jelent meg Lengyelországban Niehalo (Szívás) címen, ezzel a könyvvel még ugyanabban az évben a budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében rendezett Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja lengyel vendége volt. Ezért a regényért a fiatal tehetségeknek, igen jelentős lengyel díjra, a Paszport Politykira is jelölték. Egy évre rá, 2007-ben, két könyve is napvilágot látott, a Cud (Csoda) és a Nowy Kwiat Cesarza (A császár új virága). A 2009-es, Gesty (Gesztusok) című regényét a legrangosabb lengyel díjra, a Nikére is jelölték. A magyarul most megjelent Égiek és földiek (Balladyny is romanse) 2010-ben meghozta Karpowicznak a Paszport Polityki díjat, illetve 2011-ben ezt a művét is jelölték a Nikére.
Forrás:
http://www.wydawnictwoliterackie.pl
