BEVEZETÉS HELYETT
Olyan könyv lebegett a szemem előtt, amely rögeszmék nélkül beszél kedvenc országomról. Nem tükröz, nem tárgyiasít, nem szintetizál kényszeresen.
Trehány csehbarát vagyok, könyvem nem vezet végig mindentudó útikalauzként sem a cseh kultúrán, sem Csehországon.
Nem objektív.
Nem tart igényt semmire.
Csak az van benne, ami az utóbbi tíz évben megragadott, azóta, hogy először jártam ebben az országban. Az olvasmányaim alapján készített feljegyzéseimet tartalmazza, beszámol arról, hogyan zajlottak a találkozások olyan emberekkel, akiket ott látni akartam. Némelyik írás eredetileg a Gazeta Wyborczá-ban jelent meg, de átdolgoztam és új anyagokkal bővítettem a könyv számára.
Röviden – arról szól ez a könyv, hogy egy ország képviselője rokonszenvet érez egy másik ország iránt.
Lehet, hogy szól még valami másról is, de azt már Önökre bízom.
COMING OUT
Hosszú évekig úgy volt, hogy ha elmentem valamilyen összejövetelre, tudtam, ha meg is jelennek, akkor sem bukkannak fel mindjárt az elején. Órákig nézelődhettem, nem érzékelte őket a radarom. Hiába várakoztam, sehol semmi. Sosem adtak jelet magukról a közelemben.
Amióta viszont coming outoltam a nyilvánosság előtt, sokan már kézfogás közben közlik, hogy ők is azok.
Most már a bejáratnál körülvesz egy kisebb csoport, és: „Én is!, „Én is!”, „Meg én is!” – hallom tőlük. Nem számolom, hány e-mailt kaptam az elmúlt években ilyen stílusú vallomásokkal: „Örülök, hogy legalább írhatok Neked. Karol”.
Ha már lelepleztük magunkat, örömmel tapasztaljuk, hogy rögtön javul a közérzetünk is, ellazulnak az arcizmaink. Még az idegen és ismeretlen környezetben is – egymásra vágyunk.
Ha néhány percig már élveztük a kölcsönös örömszerzést, rögtön kiderül, mit jelentenek nekünk, a csehek barátainak a csehek.
Olyanok, mint a desszert, mint a tejszínhab, mint a csokoládéöntet, amelynek nem lehet ellenállni.
Olyanok, mint a nő a drag queen szemében.
Személyiségünknek azt a része, amely nincs meg bennünk.
Hiányzik. Keressük, de Lengyelországban nem találjuk, ennek több oka is van.
Mindenkinek rögtön eszébe jut egy cseh vicc, egy jelenet valamelyik filmből, vagy olyan viselkedés, amellyel azt szokás bizonygatni, mennyire különböznek tőlünk a csehek.
Egy kollégám (Piotr Lipiński riporter) őriz egy kedves emléket: egy kocsmában (Prágában, a Na Skalce, a Na Veselí és a 5. května utca sarkán) látott egy férfit, aki a kutyájával üldögélt sör mellett. A férfi a széken, a kutya a padlón. A szakállas úr habot vett a mutatóujjára a korsóból, és óvatosan odaadta a kutyának, az pedig örömmel fogadta.
Egy ismerősöm (Józef Lorski informatikus) egy morvaországi jelenet kedves emlékét őrzi: „Pékség, ahol péksüteményt, édességet, szendvicset, sőt krumplilángost is árulnak. Egyetlen eladó van a boltban, egy fiatal lány, hangosan beszél a mobilján. Nevetgél, elmesél egy történetet, amely előző nap esett meg vele, ezalatt egyre nagyobbra nő a sor. Eltelik öt perc, tíz, figyelem és várom, hogy valaki fölcsattanjon. Az emberek türelmesen állnak, még mosolyognak is. Végül az eladólány befejezi a beszélgetést, és magyarázatként elárulja, hogy fontos ügyről volt szó. Erre a vevő mosolyogva: »Legalább kétszáz koronát elcsevegett.« És senkinek sem volt kifogása ellene.”
A Gazeta.pl portál Csehország című fórumán van egy ismerősöm, Mirka Hanczakowska, ő Olomoucból őriz egy kedves emléket. Már a terhessége végén járt, amikor egy este sétálni indult. Észrevette, hogy a kis utca végén fiatalemberek csépelik egymást. Lengyelországban – mondja – visszafordult volna, de Csehországban eszébe sem jutott, gondolkodás nélkül ment egyenesen a verekedők felé. Azok pedig, amikor meglátták, abbahagyták az ütlegelést, utat nyitottak neki, aztán folytatták a verekedést.
Én egy piszoárból őrzök kedves emléket (Prágából, a Köztársaság téri metróállomásról). Amikor a falra emeltem a pillantásom, egy kifakult, világoskék papírfecnin, amelyet még a múlt században ragaszthattak ide, a következő feliratot láttam: ÁPOLJÁTOK AZ ESETLEGES GYÖNGÉDSÉGET ÉS A SZÉP, ÉRTELMETLEN TETTEKET.
Léteznek-e bárhol a világon olyan külföldiek, akik ilyen finom árnyalatokat őrizgetnek Lengyelországról?
Hogy mégse engedjünk a mitologizáló és ideologizáló hajlamnak (pedig az nálam könnyen megy), most Oscar Wilde véleményét idézem, mely szerint azokat az embereket szeretjük a legkevésbé, akiknek ugyanolyan hibáik vannak, mint nekünk.
Szóval ezért imádjuk a cseheket.
Mert ez olyan nemzet, amelynek egészen más hibái vannak.
Fordította: Mihályi Zsuzsa
A könyv az Európa kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
Mariusz Szczygieł(1966) lengyel újságíró, szellemi hazája azonban Prága. A mű címe Karel Gott Prága környéki múzeumára utal, de a bejárat fölött olvasható Gottland felirat egy olyan kísérteties tartomány metaforája lesz, amelyet a cseh kultúra ikonjai népesítenek be, akik megpróbálják túlélni az elmúlt hetven–nyolcvan év cseh történelmét. Feltűnik a cipőgyáros, aki az egész országot Patagóniába akarta telepíteni a nácizmus elől, Lída Baarová, a nagy színésznő, az UFA, a náci Hollywood egykori sztárja, megismerhetjük a prágai Sztálin-szobor és az alkotó történetét, aki a világ legnagyobb Sztálin-emlékművét tervezte, de öngyilkos lett, mielőtt leleplezték a művét. A bukott forradalmak, szabadságharcok örökösei azt látják, hogy a csehek kevéssé romantikus, de a folytonosság fenntartását jobban szolgáló túlélési stratégiát dolgoztak ki. E mű mindkét sztereotípiát lerombolja: cseh idill helyett cseh horrort kapunk, és arra is rá kell döbbennünk, hogy a Monarchia végóráiban bevált švejki magatartás nem nyújt semmiféle védelmet a nácizmus és a kommunizmus ellen. A Gottland bővelkedik a rendíthetetlen szellemi ellenállás és az árulás példáiban. Ahhoz a nem túl szívderítő tanulsághoz vezet, hogy igazából a csehek sem úsztak meg semmit.
Mariusz Szczygieł magyarul megjelent könyvei:
Gottland, Európa Kiadó, 2009., fordította: Mihályi Zsuzsa
Teremts magadnak édenkertet!, Európa Kiadó, 2012., fordította: Mihályi Zsuzsa
Forrás: Európa Könyvkiadó, Lengyel Intézet
