A 90-es évek magyar irodalomtörténetírásában és elméleti diszkurzusaiban szinte közhelynek számítanak azok az állítások, amelyek a szövegszerű eljárások elsődlegességét állítják a 70-es évek végétől formálódó magyar prózanyelv kapcsán. Ezek az állítások nemcsak arra figyelmeztetnek, hogy „bármely szövegnek csak más szövegekhez képest lehet értelme, hanem arra is, hogy itt sohasem a világ nyelvi rekonstrukciójával van dolgunk”, hogy „a nyelven kívül nincs eszközünk a világ megértésére és rögzítésére”, hogy „a szöveg olyan önállósult jelek láncolatává válik, amelyben a szónak nem a világ-, hanem a már elhangzott/leírt szavak általi megelőzöttsége lesz a meghatározó” (1).
Az irodalom ekként történő felfogása minimum két kétellyel szembesít. Egyrészt utópisztikusnak tűnik ez a felfogás, afféle purista álláspontnak, hiszen olyan fejlődési modellbe állítja az irodalom létét, amelynek a tetőpontján az önmaga szövegiségéhez visszatalált szöveg képe áll, az abszolút szövegé, amely kizárólag önmagából eredeztethető. Eszerint a felfogás szerint tehát mindazon szépirodalmi művek, amelyek hangsúlyozottan kortársi környezetbe ágyazódnak, afféle szennyezett szövegek, amelyek visszalépésként foghatók fel. Kérdéssé az válik ezután, merre nyithat vajon „új” utakat az irodalom, miután elérte a „tiszta szöveg” fokozatát.
Másodszor azért kétségesek a szöveget önállósult jelek láncolatává szűkítő magyarázatok, mert az olvasás folyamatába már előre beleviszik az értelmezés egy lehetséges, de kizárólagosnak állított módját. Az olvasás jogainak védelmében könnyen bizonyítani lehetne, hogy ami az egyik lehetséges olvasó számára tiszta nyelvjáték, az egy másik lehetséges olvasónak egzisztenciálisan megélt, referenciális jelentést hordozó szöveg. Benyovszky Krisztián (2) Lotman olvasása kapcsán jelenti ki, hogy vannak kultúrák és kulturális kor(szak)ok, amelyeknek művészetére a külvilágtól elhatárolódó, maximálisan autonóm, önmagukba zárt szemiotikai világokként megjelenő szövegek jellemzőek, amelyek egymáshoz való viszonyukban nyerik el jelentésüket, a modellek és klasszifikációk játékának tág terét nyitva meg ezzel. Ezzel ellentétes tendencia érvényesül akkor, ha a szövegek a külső valóságra orientáltak, hangsúlyozódik ábrázoló jellegük, a szemiózis folyamatában pedig a kulturális emlékezetben elraktározott szemiotikai modellek tartalmi interpretációja válik hangsúlyossá. „Az egyik a szélsőséges deszemantizáció és a jelek szabad játéka felé irányul, a másik pedig a hasonlóan szélsőséges szemantizáció és a külvilággal való szoros kapcsolat” – állítja Lotman (3).
Mivel a szövegek mindkét lehetőség kiaknázására módot adnak, s a szöveg referenciális és poétikai változóinak rögzíthetetlen és folyton felülírt áramlása valójában el is mossa a mesterséges, különbségtevő felfogásoknak ezt a mindenek fölött kinyilvánított érvényességét, kívánatosabb lehet nem elválasztottságukban szemlélni e két elméleti megoldás modusait.
Jelen tanulmány számára megfelelő kiindulópontnak látszanak Hilary Putnam azon kijelentései, amelyek a referencia kontextusba ágyazottságát állítják: „A reprezentáció általunk ismert egyetlen módszerének sincs meg az a tulajdonsága, hogy a reprezentációk inherensen referálnak valamire, akármire is referálnak. Minden általunk ismert reprezentáció esetleges kapcsolatban van azzal, amit jelöl, s ez a kultúra vagy a világ változásával megváltozhat.” (4) Azaz a referencia társadalmi jelenség, amely szoros összefüggésben áll a társadalomba ágyazott egyéni tapasztalat megvalósulási formáival. Putnam nagyon egyszerű példával illusztrálja annak lehetetlenségét, hogy ad abszurdum vitt absztrakt, referencialitásától megfosztott szövegről beszélhessünk: „Fogalmaink olyan módon függnak fizikai és társadalmi környezetünktől, amelyet az evolúció (…) nem láthatott előre. Ahhoz, hogy olyan velünk született fogalokészlettel rendelkezzünk, amely magában foglalja a karburátor, bürokrata, kvantumpotenciál stb. fogalmakat (…), képesnek kellett volna lennie arra, hogy előre lássa jövőbeli fizikai és kulturális környezetünknek összes véletlenszerű vonását. Ezt nyilvánvalóan nem látta, és nem is láthatta előre.” (5) Azaz a nyelv történetisége figyelmeztett bennünket annak a szociokulturális térnek a jelenlétére is, amelyben egyáltalán elgondolható a nyelvünk és identitásunk.
Ezek a belátások logikus módon átvihetők az irodalomtudomány területére is. Azaz olyan elméleti tér felvázolása és működtetése válhat célunkká, amely a textuális elemzés mellett és azon túl foglalkozik a szövegbe írt történelmi-társadalmi konstrukciókkal, a szövegek tapasztalati és referenciális jellegével. Hasonló indíttatásúnak tartható az összefoglalóan latin-amerikai irodalomelméletként aposztrofált irányzat, amelyről – pontosabban annak két irányáról – így ír Raúl Bueno: „mindkettő a latin-amerikai valóság megismerésére törekszik, olyan elméleti ismeretek – vagy az ezekhez szükséges alapok – kialakításával, amelyek a latin-amerikai irodalmak szignikus sajátosságait kiemelő kritikai és történelmi magyarázatokat tesznek lehetővé; más szóval tehát mindkét csoport elfogadja ezeknek az irodalmaknak a referenciális jellegét és a latin-amerikai valóságnak – valamilyen módon – ábrázolt képét. (…) Olyan tendencia ez, amely nem kizárólag a szöveg immanenciájával foglalkozik, vagy más esztetizáló jellegű és elefántcsont-toronyba húzódó elméleti és kritikai különállást hangsúlyoz, hanem szoros kapcsolatban áll a szöveggel, a kontextualitással, az irodalommal és az azt létrehozó, illetve abban megjelenő valósággal.” (6) A latin-amerikai irodalmak mélyén meghúzódó közös szociokulturális jellemzők analógiájára lehet értelme a (kelet-) közép-európai irodalmak közös tapasztalatáról, tapasztalatairól való beszédnek is, amelynek a több mint negyven évig tartó diktatúra, 1989, illetve az azt követő posztkommunista időszak lehetnek a tényezői. A cseh irodalomban ennek az irányultságnak már észlelhetőek bizonyos jelei: „A fordulat után már különböző tendenciák mutatkoznak az egykori disszidens irodalomban. Rengeteg memoár (Vaculík, Diviš, Zábrana) jelenik meg, amelyek az életet próbálják magyarázni – a nyugat-európai civilizációhoz való visszatérést mint olyan civilizációs stratégiát értelmezik, amelyért küzdöttek, és rémülettel gondolnak arra, hogyan távolodtak el egykor tőle, hogyan merültek el egy monopolizált, deformált közösségi formációban.” (7)
Tanulmányunk akár variációként is felfogható Kulcsár-Szabó Ernő egy megjegyzésére, illetve megpróbálja azt egyrészt tágabb kontextusba helyezve, másrészt leszűkítve kifejteni. A megjegyzés így hangzik: „Nem arról van szó tehát, hogy – mint azt oly gyakran rótták föl az új prózaírásnak –, a valóságtól való meghátrálás epikája született volna meg a nyolcvanas évek magyar irodalmában. Sokkal inkább olyan elbeszéléskultúra ígérete ez, amely a kortudat szintjén felismert feltételezettsége birtokában keresi a világról való beszéd érvényes formáit.” (8) Ezek a kijelentések – ismereteim szerint – nem szólították meg a tárgyalt korszak magyar értelmezőit, s így a nyolcvanas évek világa mint szépirodalmi szöveg nem kapott megfelelő feldolgozást. A problematikát némileg áthelyezve én az 1989 utáni időszak prózáját fogom vizsgálni, pontosabban az 1989-es fordulat, illetve az azt közvetlenül megelőző és követő időszak prózába írását járom körül. Mivel kiindulópontnak a tapasztalat meghatározó szerepét tartom, ráadásul a kelet-közép-európai tér tapasztalatának közös aspektusai állnak vizsgálódásom homlokterében, némileg ellentétben állna ezzel az elvvel, ha kizárólag magyar nyelvű irodalmi szövegek vizsgálatát végezném el. Ezért aztán olyan szövegekkel kísérletezem, amelyek a cseh, szlovák, magyar (és „szlovákiai magyar“) irodalom részei: Jáchym Topol: Anděl (Angyal) (1995), Eman Erdélyi – Marek Vadas: Univerzita (Egyetem) (1996), Oliver Bakoš: Katedra paupológie (Paupológia tanszék) (2001), Győry Attila: Kitörés (1993), Térey János: Termann hagyományai (1997) és Hazai Attila: Szex a nappaliban (2000) című köteteit. A névsorból is látható, megpróbáltam életrajzi vonatkozásokat is figyelembe venni – a szinkronicitás elvét követve –, azaz fiatal cseh, szlovák és magyar szerzők szövegeit elemezni. Ráadásul olyan szerzőket igyekeztem bevonni vizsgálódásaimba, akik az egyes irodalmak kontextusain belül a kánon középpontjában vagy legalábbis közelében helyezkednek el (így próbálom kikerülni azt a veszélyt, hogy esetleg magam kreálta, ismeretlen szerzők ismeretlen szövegeiből szemezgetem ki a tárgynak megfelelő anyagot).
***
Az 1989 utáni prózát nemcsak a magyar(országi) irodalomkritika illeti a szövegirodalom terminusnak többé-kevésbé megfelelő jelzővel. A szlovák irodalomkritikában a 89 utáni fiatal nemzedékre a genitalista jelző használatos. A genitalista írók szövegeiben a posztstrukturalista irodalomelmélet hatása a legfeltűnőbb. Tudatosan építenek szövegeibe olyan intertextusokat, amelyek a posztkommunista országokban 1989 után megjelenő elméleti szövegekre játszanak rá. A 90-es évek elméleti bummja olyan közös tapasztalat a magyar és a szlovák irodalomelméletben, amelynek hatása a szépirodalomban, magukban a szépirodalmi szövegekben is érezhető. Az irodalomelméleti terminusok dömpingje, az egymás ellenében megfogalmazódó nyugati elméleti iskolák eredményeinek kritikátlan használata, mixelése annak érdekében, hogy a szöveg minél szakszerűbbnak tűnjön… – nos, a fiatal szlovák írók egy része tudatosan épít szövegeibe olyan megoldásokat, amelyekből talán túlságosan könnyen juthatunk el Bahtyin vagy Barthes, Eco vagy Lacan, Wittgenstein vagy Foucault, Heidegger vagy Deleuze, Borges vagy Derrida elméleti szövegeihez. A szépirodalmi szövegeknek az elmélettel való feltöltése azonban mégsem jelenti azt, amit Tim Beasley-Murray állít, hogy a szlovák genitalisták valójában impotensek, illetve hogy az ördöggel kötöttek szerződést, mert szövegeik a túlságosan is szürke elmélet foglyai, vagy a Szlovák írók szótárának megfogalmazása szerint: „A kikényszerített sterilitást, valamint a hivatalos irodalom és élet nem létező eredetiségét, amely ellen a nyolcvanas évek prózájának releváns része szembehelyezkedett, a következő évtizedben az önként vállalt sterilitás váltja fel, a valóság minimuma és a szerzői eredetiség hiánya (a szerző halála).” (9) Az értelmezők vaksága nagyon is szembetűnő és árulkodó, sommás megállapításaik pedig egyáltalán nem arról árulkodnak, hogy a világról való beszéd egy másfajta feltételezettsége kizárná a korszak tapasztalatának szövegbe írását: a fiatal szlovák irodalomban a valóságról való szólam, a szövegek referenciális feltételezettsége legalább olyan erős, mint az elméleti háttér – amely, mellesleg, éppen nagyon is sokat árul el a posztkommunista országok irodalmának helyzettudatáról. Arról a folyamatról, amelynek eredményeképpen a posztkommunista országok irodalomelméletei (az irodalomról való gondolkodás) megpróbálják behozni lemaradásukat a nyugati elméleti iskolákkal szemben. Természetesen mindazon változások, amelyek nyugaton a kuhni paradigmaváltások logikája szerint mentek végbe, Kelet-Közép-Európában más logikát követtek. Azt mondhatjuk, hogy a 90-es években egy antikuhniánus paradigmaváltás történt, paradigmák együttes, differenciálatlan jelenléte árasztotta el az irodalomelmélet piacát. Míg a magyar irodalomelméletben a hermeneutikai alapozottságú recepcióesztétika és a dekonstrukció sajátos, könnyed, anarchista változata vált dominánssá, addig Csehországban és Szlovákiában a „francia elmélet” egyes elemei lettek meghatározóvá a 89 előtti időszakban legerősebb formalista irányzatok mellett. Míg Magyarországon a strukturalizmusnak a kilencvenes évekre nem nagyon maradtak jelentős követői, addig a cseh és szlovák (neo)strukturalista és narratológiai iskolák másodvirágzásukat élik. Tény azonban, hogy a sokak által megdöbbenéssel szemlélt „elméleti bumm” vagy „elméleti karnevál” a szépirodalomba is beszűrődött, a szépirodalmi szövegek is reagáltak az előállt helyzetre, amely jellegzetesen kelet-(közép-)európai kondíciónak tűnik.
A szlovák irodalomban a kilencvenes években jelentkezett érdekes alműfaj az ún. egyetemi regény, amelynek egyik fontos jelentéshordozó eleme az elmélet jelenléte. A Vadas-Erdélyi duó Egyetem című regénye éppúgy ide sorolható, mint Oliver Bakoš Paupológia tanszéke, de Tom von Kamin Filozofická fakulta (Bölcsészkar) vagy Tomáš Horváth Univerzita (Egyetem) című szövegei is az egyetemi regény lehetőségeivel játszanak el. Eman Erdélyi és Marek Vadas regényének egyik emlékezetes jelenete éppen az 1989-es fordulat individuális-teoretikus textualizálása: „A drága Teodora Kugelková asszony fáradtan vitette magát bérháza liftjében. Ahogy lecsukódtak szemei, a tizedik emeleten egy szép gondolat jutott az eszébe. Miért kellene élete végéig marxistának maradnia, miért ne próbálhatna ki valami mást? Mi lenne, ha mától fogva fenomenologista lenne? Arca a professzori mosoly következtében felderült, majd később elégedetten feküdt ágyába, hogy jól kibaszott a marxizmussal és mindenkivel.
Másnap egy teljesen új nő ment ki a városba. Az egyetemre menet kalapot és kozmetikumokat vásárolt.” (10) Oliver Bakoš regénye is átváltozási jelenettel indul. Az addig hithű marxista, Béžová, aki szintén egyetemi tanár, az 1989-es események hatására elhatározza, hogy hinni fog Istenben. Még az Isten is meglepődik az addig ortodox kommunista előadó döntésén. Béžová pedig azon lepődik meg, milyen zökkenőmentesen, kedvesen fogadják őt a katolikus körök, s ennek hatására az első pillanatokban maga is hinni kezdi, hogy hisz. Elhatározza, hogy egy új elméleti irányzatot hoz létre, a paupológiát, az elszegényedő rétegekkel foglalkozó tudományt, s újult energiával veti bele magát a könyvekbe. Minden filozófust, akit csak olvasott, a paupológia előfutárává tett, s ha valakinél végképp nem talált semmilyen utalást a témára, akkor hallgatását minősítette súlyosnak, s szövegeiket implicit jegyeiknél fogva sorolta be a paupológia alapvető szakirodalmába.
Az elmélet új, meghatározó kelet-közép-európai státusza mint alapvető tapasztalat ironikus formában Hazai Attila novelláiban is felbukkan. Szex a nappaliban című kötetének egy jól elhatárolható részét azok az írások jelentik, amelyek mintha egy egyetemi előadás vagy szakdolgozat hangját imitálnák. A mosoly felosztása, A logika felosztása, Az élet felosztása valamint a Zebrák és éttermek, a Stílus és a Gondolatok olyan stílusréteget tesz jelentéstelivé, amely a tudományos stílus paródiájává minősül. A(z irodalom)tudomány és nyelvének profanizálása, a hibás analógiák és nevetséges kategorizálások algoritmusainak végtelen sorozatait nyújtják Hazai felosztásai: „Van többféle ferde mosoly, amelyek kiegészítik a szabályos és ünnepélyes hangulatokat. A mosolyok másik nagy csoportja az úszkáló, a hegyvidéki és a szellős mosoly, melyek néhány éve egy csoportba tartoznak, és célszerű velük egyszerre foglalkozni.” (11) Másrészt a jelentéskioltás műveleteit hajtja végre a szöveg azzal, hogy olyan szimulált környezetet állít elő, amely önnön lehetetlenségének kiterjesztését beszéli el. A jelentés értelmességének lehetetlensége afféle „posztbeszéddé” alakul, túlhalad a metafizikai, értelmesnek tételezett textuson. A jelenlét nyilvánítja ki akaratát, végtelen szövegeléssé nyújtva az időt: „Önnek van kedve végigolvasni egy olyan jellegű írást, ami azzal kezdődik, hogy az élet értelmetlen? Mit vár tőlem, mit vár el önmaga önmagamtól? Vajon hol húzódik közöttünk a határ vagy közöttem van-e határ?
Én elképzelem Önt, elképzellek téged, és ebben én is benne vagyok. Talán olyan mértékben benne vagyok, hogy nem tudlak elképzelni, esetleg nem érzem Ön, te, én közöt a vonalakat.” (12) A nyugati, francia, barthes-i, foucault-i stb. szubjektumelméletekre rájátszó textus jellemzői erős rokonságot mutatnak a szlovák genitalisták szövegeivel. Eman Erdélyi és Marek Vadas egyenesen egyetemi előadások szövegeit építik bele regényükbe: a legolvashatatlanabb, csak a beavatottak számára olvasható „nehéz” gondolatfutamokat keverik az előadó saját, személyes életére vonatkozó kiszólásaival, érdektelen információkkal, pletykákkal vagy éppen az előadó szellemi korlátoltságát bizonyító parodisztikus elmefuttatásokkal. Erdélyi és Vadas regényében azonban nem a narrátor hangját, monológját halljuk, mint Hazai szövegeinek esetében, hanem mindig a konkrét, gyakran megnevezett előadó szerepel: „Szívesen adnék elő maguknak ma a jelenkori művészetről, hogy ezáltal közelebb hozzam önökhöz. Gondolkodom, hogy melyik példát válasszam, hogy világosan lássuk, hogyan befolyásolja a szubjektum az objektumot, vagy csak röviden felvillantsuk, hogy mi tipikus a mai művészetre. Mivelhogy saját egyéni koncepcióm még nincs, mégis minden azt mutatja, hogy a művészet ma a konzumálással egyenlő.” (13)
Az (irodalom)elmélet szerepének tapasztalata tehát bizonyos szövegek esetében döntő szövegkonstráló erővé léphet elő. A 89 utáni kelet-közép-európai próza másik nagy élménye az utazás. Az úton levés toposza alapvetőnek tűnik az európai regényben, s legyakrabban a főszereplő fejlődésének stációi kötődnek a megtett út szakaszaihoz. Győry Attila Kitörés című regénye a folytonos úton levés filozófiáját fogalmazza meg: „Valami csodálatos érzés van abban, mikor egy böhöm nagy állat lefékez mögöttünk, futtunkban megnézzük a kan rendszámát, hogy majd tudjuk, milyen nyelven lökjük neki, hogy hová támadunk; a baró érzést, mikor megugrik a kocsi és a többi. Mi kell még? Gyönyörű, imádnivaló, szivárványos országút – ha felbődül a motor, és elindulunk a cél felé, de soha nem megérkezni…” (14) Győry regényének punk csavargói a határokon való áthatolással, a folyton úton levéssel mintha revansot vennének a negyvenéves diktatúrán, annak vasfüggönyein, az elzárt szocialista rendszeren. Az országhatár a diktatúrában többet jelentett az egyszerű határnál: nemcsak két országot, hanem két világot választott el. Ráadásul a szocialista tömbön belül sem volt problémamentes átjutni országhatáron. Győry csavargóinak leesik az álluk, mikor ellenőrzés nélkül viharzanak át a német-holland határon: „Átviharzunk a határon. Csak úgy, sehol semmi!
- Ez meg mi volt, figyelted ezt, Zsani? – karolom át, elájulva az élménytől. – Baszd meg, Zsani, ezek csak úgy leírtak minket, érted? Meg sem álltunk! Hollandiában vagyunk, öregem! – püfölöm boldogan a Zsanit, aki felveszi ilyenkor a szokásos pózát és velem örül. Nem semmi!
A kis csaj hátrafordul, mitől lett itt akkora mozgás, nem érti, hogy mitől kalapáljuk egymást.
- Na nézd már, ezeknek milyen útlevelük van, figyeled, mint egy diákigazolvány? – hüledezem, de ők is röhögnek a miénken. Csodálkozunk kölcsönösen, és észre sem vesszük, hogy leszarunk mindent, amit negyven évig sulykoltak belénk.” (15) A kultúrák találkozása ebben az esetben kölcsönös csodálkozásba torkollik, de dialógusra nem kerül sor. Győry regényének szereplői általában saját világukon belül maradnak, onnét figyelik az idegent, a külsőt, amely a társadalommal azonosítható. Idegenként tűnik fel a szövegben a keleti, szocialista társadalom a maga életidegen ideológiájával, de a nyugati, ismeretlen társadalom is, amelynek erőszakszervezeteivel többször szembekerülnek az alkalmi lopásokból, ingyenes kifőzdékből élő, tiltott határátlépést elkövető szereplők, akik megjárják a párizsi Palais de Justice celláit is. Kelet és nyugat összeütközésére kerül sor Topol Angyal című regényében is, Győry regényéhez hasonlatosan itt is a francia rendőrség veszi üldözőbe a drogkereskedésből élő Jateket és Věrát. A két regény közös tapasztalata, hogy a keletről érkező csak úgy tudja fenntartani magát hosszabb ideig a nyugati társadalomban mint nyomorgó pária vagy mint visszaeső bűnöző. Ez a kép még Térey János novelláskötetében sem módosul, pedig a Termann hagyományai főszereplői nem drogdílerek, mint Jatek vagy Věra Topolnál, sem nem csavargó punkok, mint a Döce vagy Zsani Győrynél: „A dallamos fiatalság. Az olasz Adria-part bizonnyal legjelentéktelenebb üdülőtelepe, Lignano várt ránk. Miért is lett volna csatlakozás Latisanában. Miért ne éjszakázzon váróteremben az ember olykor. Brémai enyves kézzel matatott a szupermarketek polcain. Egyszer motozták meg, véletlenül tényleg üresek voltak a zsebei.” (16) Úgy tűnik, a kelet-európai alapvető tapasztalata és cselekvésmintája, ha nyugatra kerül, a lopás. Nemcsak valami tudatalatti bosszú ez a jóléti nyugati társadalmakon, hanem létszükséglet is: a nyomor leküzdésének, a túlélésnek az egyetlen lehetősége (mint láttuk ezt Győry hősei esetében). Ez a folytonos, megszakítatlan, dühödt lopás szintén alapvető kelet-európai tapasztalatnak tűnik az 1989 utáni prózában, afféle variációs elemként tér vissza, a referencia azonosításának lehetőségeként.
A nyugat-európai kultúra a keleti ember számára több, fétisként tisztelt tárgyat rejt magában. Ezek a tárgyak a kilencvenes évek folyamán beépültek a posztkommunista társadalmak hétköznapjaiba. Ennek a beépülésnek a folyamataival, egyes állomásaival gyakran találkozhatunk az elemzett szövegekben. Ilyen, fétisként tisztelt tárgy Győry regényében a narrátor, azaz Süne és Zsani számára a Martens bakancs: „- Martens bakancs – susogja ájultan, de már én is ott vagyok, aztán ő is, és nyüzsgünk, tapogatjuk a Martensokat, rendesen a kezünkba vesszük őket, így bagzunk velük. Kéjelgünk, elfolyunk, ááájj… A bakancsok meg vigyorognak, hangos OI-okat küldenek felénk, tudják a szemetek, értő markokba kerültek.” (17) Hazai Attila novelláiban már egy olyan, újgazdag környezet lép be a szövegekbe, amely a tárgyszenvedély nyugati civilizációra jellemző módozatait parodizálja. A Ricsi bácsi a Kanári-szigeteken című opuszban a Ricsi bácsi által nagylelkűen odaajándékozott sárga helikopter válik a hűség és a tolerancia zálogává. Jáchym Topol Angyal című regénye pedig már a piacgazdaság szakrális helyszínét, az üzlethelyiséget is bemutatja. Persze csak afféle kelet-európai üzlethelyiséget, magánlakás szobájából átalakítva, a szabadkapitalizmus kezdeti időszakának bájával: „Ezer „Alaszka” márkájú hófehér gyertyát egyelőre a kádban tárolt. A szekrényeken festékesdobozok sorakoztak. A nappaliban nyolc „Superbus” típusú montenbájk váza ragyogott. Machata ágya körül szépen szépen elrendezve fűszereszacskók, knédliporok és szardíniásdobozok álltak. Az üveges kredenc hatszáz „Nyami” miniketchupnak nyújtott menedéket. És így tovább.” (18) Az Angyal nagyszerűen szembesíti a két állapotot: Jatek pszichiátriai kezelése alatt (miközben kiesett a történő időből) döntő változáson megy át a társadalom: a szocializmus szürke, arctalan, homályos világa után az intézetből kilépő Jatekkal együtt csodálkozhatunk rá a magánszektor terjeszkedésére, a McDonald’s-ok világára. Süne és Zsani a Kitörésben az amszterdami piac forgatagában szembesülnek először a fogyasztói társadalom multikulturalitásával: az afrikai, távol-keleti, holland, francia, belga árusok repetíciója a felcserélhetőség és az autentikusság különös keveredésének élményével ajándékozzák meg hőseinket.
Ennek a szakrális helynek a valószerűtlenné, tökéletessé fokozott idolja, ahol a tárgyak képessé válnak arra, hogy teljes meztelenségükben „a társadalmi jelentés rendőri fennhatóságát gyakorolják”, ahol „az általuk kiválasztott jelentések ellenőrzés alatt állnak”, s „egyszerre önkényes és koherens elburjánzásuk egy hasonlóképpen önkényes és koherens társadalmi rend legtisztábbkifejeződése, amely sikeresen testesül meg bennük a bőség jegyében” (19): a szupermarket, szintén ott áll a kelet-közép-európai ember vágyainak centrumában. Olyan oltár, ahol a posztkommunista ember a nyugati civilizációnak mutathat be áldozatot, azt az áldozatot, amelyre már évtizedek óta várt. A Paupológia tanszék alkoholista tanárnője, Sečková a villamoson lógva az egyetem felé azon gondolkodik, hogy mai előadása a szupermarketekről fog szólni. Tárgyát azonban képtelen megközelíteni, minduntalan nevetséges közhelyek jutnak eszébe, míg végül arra a megállapításra jut, hogy a szupermarket: „Egyszerűen költészet!…” (20)
Az 1989 utáni próza referenciális jelöltjei között előkelő helyet foglal el a drog. A 89 utáni folklór részévé vált, a vasfüggöny mögött ébredező társadalmak, főleg a fiatal generációk számára a szabadsággal, pontosabban annak anarchisztikus felfogásával azonosítódik. A „tiltott gyümölcs” szerepét veszi át, s a vizsgált regényekben olyan természetesen van jelen, mintha hétköznapi konzumcikkről volna szó. Győry Attila Kitörésében a drog meghatározó szerepet játszik a cselekmény azonosításában. Már a csavargó főszereplők célpontjává is azért válik Hollandia, mert ott a legliberálisabb a társadalom hozzáállása a drogokhoz. Süne, Zsani és Döce egy „Koffe Shop”-ban jut hozzá először az anyaghoz. Az amszterdami csatornák partján, parkokban és hidak alatt tucatjával hevernek a hozzájuk hasonló fiatalok. Másodszor akkor lép be a drog a textus alakításába, amikor a Párizs felé tartó vonaton a francia rendőrség elfogja potyautasainkat, s a motozás során előkerül a határon átcsempészett hasisrúd. Míg a kábítószer Győrynél a lázadás allegóriájaként vonul végig a szövegen, s a hatalommal való összeütközés jeleneteit involválja, addig Hazai Attilánál a drog szinte az élelmiszer szinonimájává válik, hétköznapi élvezeti cikké. Hazai novelláinak szereplői rutinmozdulatokkal sodorják a jointot, reggeli vagy vacsora mellé, helyett. A rózsaszín por című novellában a szereplők párbeszédét a drog száraz logikája irányítja: „A fiú rágyújtott egy cigarettára, és kicsit hangosabban beszélt.
- Elhiszed, hogy azért nyomtuk a jó adagot, mert nem volt több, és azért nem jöttünk rá előbb, mert ezt nem lehet abbahagyni?
- De ma hasist is szívtunk előtte, és már be voltunk tépve – szólt a lány.
- Tényleg.
- És arra szívtunk rá – mondta a lány a fürdőszobából.
- Igen, de szerintem annak nincs köze ehhez. Amikor ez kezd kimenni, akkor az ember azt érzi, hogy muszáj lenne még rányomni, nem?
- De.
- És a hasissal nem ez van. Az egy sokkal emberibb és barátságosabb anyag.” (21)
A drog által felállított rendben Hazai és Győry szereplői a passzív, elfogadó, élvező szerepeket variálják. Jáchym Topol regényében azonban Jatek és Věra kreatív, aktív minőségeket szabadítanak fel droghoz való viszonyukban. Párizsi életüket úgy tartják fenn, hogy jól beetetik a kuncsftokat, akik aztán az ő készítményeiktől válnak teljesen függővé. Egy verekedés során új anyag születik, különös keveréke a poroknak: „Aznap este Hassan meghajolt Jatek előtt, és barlangkutya módjára falta fel a kristályt Věra tenyeréből. Attól a pillanattól kezdve tiszteletteljes három lépés távolságot tartott a sápadt papnőtől. A többi látogató is extázisban volt. Ez a drog, ez az új készítmény mindenkit rabjává tett.
A fehér hajú libanoni három napig maradt náluk, és utána a Férfiak Hét Gyönyör Tornya Istennőjének szólította Věrát. Jateknak a Belek Gyönyörének Áldását osztotta.” (22)
A drog által uralt világ reflektorává Jatek válik az Angyalban. Olyan világ tárul az olvasó elé Jatek pillantása nyomán, amely már megtört a drogkristályok rácsain. Fehér hályogon keresztül spriccelő vörös erecske festi be az Angyal exit metróállomást, az alacsonyan szálló piszkosszürke felhőkből is vér spriccel. A gyógyult Jatekra azonban újabb megpróbáltatások várnak. Věra és Pernica kiderítik, hogy a csodálatos anyaghoz, amelyet Párizsban véletlenül állítottak elő, Jatek vére is szükséges. A függőség narrációja ezután szadista történetbe illő fordulatokat vesz: Pernica és Věra még attól sem riadnak vissza, hogy Ljuba és Jatek születendő, de elvetélt gyermekéből vegyenek vért az áhított anyaghoz.
Ennél a pontnál érkezünk el a vizsgált prózai szövegek kapcsán a szadista narráció lehetőségéhez, amelyet a referencialitás szövegbe írt, irányító jegyeként is értelmezheünk. A szövegek által felállított világok a durvaság által értelmeződnek: a durvaság által előírt egyes szerepek, helyzetek és motívumok szinte láncszerűen követik egymást. Térey János szövegeinek intonációját, alaphangját az a gengszterpoétika teremti meg, amelyet kötetének első novellája, A Kopter méltatása hivatott megteremteni. Kopter, Brémai és a narrátor, azaz Termann az agresszió bajnokaiként törnek, zúznak és gyújtogatnak: „Rutinmegmozdulások következtek: yachtokat oldoztunk el a kikötőbaktól, targoncákat, napozószékeket, hajóhidakat hajigáltunk a tóba a néptelen mólóról, D felségjelű Trabantokat fosztottunk meg dühösködve mozdítható „extráiktól” stb. A sétány szemeteskosarai zsinórban gyulladtak ki a Parti Őrség székházának környékén. Brémai, az agyafúrt piromán megpörkölt pingponglabdákkal dolgozott. „Ez jó mulatság, férfimunka volt”, dörzsölgette tenyerét hazamenet.” (23) Termann ezt követő kalandjai csak tovább árnyalják a durvaság poétikáját. Minduntalan az erőszak képeivel szembesülünk: képzeletében a románok megszállták szülőföldjét, nagybátyja veréssel fenyegetve kergeti meg, a pesti albérletben szobatársaival állandó feszültségek, veszekedések közepette kénytelen együttélni, baráti társaságának alapélményei az első novellából megismert különféle heccek, az „aszfalthímek”, csehók, fílinges bulik világa. A főhős kiüresedett, egzisztencialista életérzést implikáló világa csak erősíti a magány és a durvaság kölcsönös feltételezettségét: az emberi kapcsolatok egy posztkommunista ország kezdődő vadkapitalizmusának analógiájára épülnek fel.
Oliver Bakoš Paupológia tanszék című regényében az elméletek, professzorok, docensek durva, övön aluli ütéseket sem mellőző harca figyelhető meg. Maga az új irányzat, a paupológia is ennek köszönheti létét: a marxizmus ellehetetlenülésével szükségessé vált egy új elmélet annak érdekében, hogy a tanszék női munkaerői bebetonozhassák magukat az egyetemen. Butaságuk, műveletlenségük elrejtésének legjobb eszköze az „új” aurájának megteremtése. Törekésük azonban cseppet sem a tudomány, a művészet vagy az irodalom új céljaival, hanem leginkább saját karrierizmusukkal egyeztethető, mint azt a regény elején megtudhatjuk a már docensi rangban levő hölgy, Ondoláková elrejtett feljegyzéséből:
„1. Létrehozni a tárgyat = paupológia!
2. Vezetői állás = elfoglalni!
3. Kit a vez. állásba = Blatenská”
A tervet azonban rövid gondolkodás után így módosítja és írja át:
„P A U P O L Ó G I A
1. Vezetői állás = elfoglalni!
2. Kit a vez. állásba = ÉN!” (24)
Eman Erdélyi és Marek Vadas Egyetemében a végeérhetetlen italozások végződnek rosszul: szoft változatban eszméletvesztés, lehányt könyvek és szőnyegek szegélyezik, középső erősségű fokozatban ficammal, erősebb változatban infarktussal végződnek. Győry Attila Kitörés című regényében a durvaság nemcsak a túlélés biztosítéka (lásd lopás, csövezés és börtön), hanem paradox módon a barátságé, a bajtársiasságé is. A banda tagjai – Süne, Zsani és Döce – minduntalan jókora nyakasokat osztanak egymásnak: akkor is, ha valamit elszúrnak, és akkor is, ha sikeresen végrehajtottak egy akciót. A regény végén a Párizsból hazafelé induló narrátor kétségbeesetten próbál stoppolni. Sikertelenségét és kétségbeesését a seregben elsajátított durvaság felidézésével próbálja meg leküzdeni úgy, hogy felveszi a militáris pózt: „Hát akkor lépjünk. Bal-jobb-bal-bal. Egy-kettő-egy-kettő, tempózok, itt fogok kinyúlni a kurva életbe! – Ááááá – tör fel belőlem az üvöltés, de rá se tojnak, csak néhány szöcske ugrik egyet, de ők is tehetnek valamit. Énekelem a „cez páleniště, cez krvavé řeky” idióta nótát, a seregben tanultam, erre masíroztunk kajára. Hogy is van ez? »Směr Praha! Armádou sovjetů, dojdem do Prahy, a proto paže, vedle paže…« Tökhülyeség, nagyokat röhögök, de menetelek rá, rovom a kilométereket, öt kilót óránként.” (25)
A tárgyalt szövegek közül talán Hazai Attila A dorogi vadászat című novellája és Topol Angyala aknázza ki a legerőteljesebben a brutalitás poétikáját. Hazainál egy nyeremény viszi a szereplőket az emberalatti szenvedélyek útvesztőjébe. A testvérek veszekedése gyilkosságba torkollik, kiirtják egymást, hazaérkező szüleik pedig öngyilkosok lesznek a látvány hatására. Topolnál a narráció szálai – az alvilági elemek által birtokolni vágyott új drogkülönlegesség utáni hajsza, a meggazdagodásnak mindent alárendelő Machata, a főszereplő Jatek és Ljuba rendezetlen szerelmi élete, gyermekük elvetélése, Machata feleségének belépése az Élő Eljövetelhez Hűségesek szektájába, a félig elmebeteg, félig bűnöző szektatagok munkálkodása – a regény végén egymásba, a borzalom és iszonyat jeleneteibe futnak, a könyv féltucat megkínzott „bűnös” ember halálával végződik. A posztkommunista társadalmak karneválja egymásba fonódó halott, összeégett testek táncából teremt új minőséget: „Vörös volt az ég, tele vérrel, és lángolt a régi utcák fölött, kiégette belőlük a dohot és a koszt, az ég vére felitta a fájdalmat, aztán visszaköpte. Jatekot ez nem töltötte el rettegéssel. Megmozdult benne valami, valamiféle szeretet, ilyesmi. Olyan volt, mint az örvénylés. Odanyúlt, megtapintotta, megmarkolta és megrántotta. Erősen érezte. Új idő volt ez, olyan volt, mint a mindenség elején, az első nap volt ez. Tudta, hogy ez lesz az, amit érezni fog. Ez iránt az utca iránt, ez iránt a város iránt, ezek iránt az emberek iránt. Ennek az egésznek az ellenére. És ezzel az egésszel együtt. Aztán megmozdult, már megy, idő van…megmozdult, meghajolt, megérintette az aszfaltot.” (26)
A szöveg referenciális injektorai és implikátorai a szövegbe írt referencialitás nyomai, amelyek a „világ” felépítésében és azonosításában érdekeltek. Az 1989 utáni kelet-közép-európai próza egyes alkotásai kimondottan törekednek arra, hogy a szöveg és a világ azonosítása ne esetleges, hanem lényegi jelentéseket hordozzon a szöveg, a társadalom és a kultúra értelmezhetősége tekintetében. Ezzel magyarázható talán az is, hogy a tárgyalt prózai alkotások majd mindegyike konkrét hely- és idővonzatokkal operál. Térey János novelláiban minduntalan azonosítódik a hely és az idő: Debrecen, Budapest, a Bazilika előtt, 1989. szeptember 14-én, Párizs, 1991 szeptembere stb. Topol regénye egyúttal Prága regénye is, pontosabban a rendszerváltozást átélő és megszenvedő Prága regénye, noha a történet egy része Párizsban játszódik. Győry Attila szintén konkrét helyvonatkozásokkal hitelesíti történetét. Ennek egyik legszebb (és egyúttal legreferenciálisabb jelenete) jelenete az, amikor Jim Morrison sírjához zarándokolnak, s a történet hitelesítéséhez a szerző a referencialitás végső jelentését, az egyszerű tautológiát használja fel: „Hát való igaz, oltári nagy balhé van mindenütt, de hát ő biztos komálná a dolgokat – ha élne. Hátramegyünk egy elhagyott kriptába, egy maréknyi üres helyet kihasználva mi is bejegyezzük magunkat. Bárki meggyőződhet róla, ott áll a névjegyünk a dátummal.” (megj. – N. Z.) (27) Oliver Bakoš Paupológia tanszéke éppúgy Pozsonyban játszódik, mint Eman Erdélyi és Marek Vadas Egyetem című regénye, ráadásul mindkettő a Comenius Egyetem bölcsészkarán. Erdélyi és Bakoš hasonló trükkel élnek, mint Győry, azzal a különbséggel, hogy míg a Kitörésben a textuális tautológia szólt ki a szövegből, addig az Egyetem ennek vizuális változatával él. A regénynek ugyanis egy olyan, kézzel rajzolt térkép is a része, amely nyilakkal tünteti fel a regény leggyakoribb helyszíneit, ráadásul feltünteti azok rendszerváltozás előtti és utáni neveit is.
A szövegek rejtett referenciális implikátorainak felfejtéséhez azonban gyakran olyan olvasó kell, aki maga is a szöveg által felállított világ tulajdonosa, részese. Ilyen apró jegyek, amelyek által a vizsgált évszám, 1989 írja bele magát a szövegekbe például Erdélyi és Vadas regényében Tornaľa említése (28) vagy a dévényi (Devín) jelenetbe elrejtett cseh-szlovák ellentét, amely a beavatatlan olvasó számára valószínűleg nehezen értelmezhető. Éppígy külön tanulmány tárgya lehetne az „ujo Sörös” fogalom kifejtése (amely Soros György nevét „rejti”) egy nem szlovák(iai) kontextusban élő olvasó számára, vagy a Hazai Attila által szövegbe vitt Sárkányfű magazin, Alföld vagy Nemzeti Kulturális Alap kifejezések egy olyan olvasó számára, aki csak egyszeri kifejezésként szembesül ezekkel a szavakkal.
Az 1989 utáni kelet-közép-európai próza vizsgálata azzal a tapasztalattal ajándékozza meg olvasóját, hogy az olvasás során nemcsak szövegek olvasnak szövegeket, hanem a kulturális kontextusok és a test is. Az olvasás során saját identitásunk alapjaival és tapasztalataival vagyunk kénytelenek szembesülni, hiszen minden szövegben végtelen számú lehetséges olvasó található, de csak az az egy vagyunk mi, aki éppen olvas.
Jegyzetek:
1. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Argumentum, Budapest, 1994. 170.
2. Benyovszky Krisztián: A referencia mint egzisztencia – három példázat. (jelenleg kézirat, megjelenés előtt a Tiszatáj 2002/1. számában)
3. Jurij M. Lotman: Asymetria a dialóg. Uő: Text a kultúra. Archa, Bratislava, 1994. 34.
4. Hilary Putnam: Reprezentáció és valóság. Osiris, Budapest, 2000. 51.
5. Uo. 41.
6. Raúl Bueno: A latin-amerikai irodalmak elméletének célja és követelményei. In: Helikon 1999/3. 418.
7. Kulcsár Szabó, i. m. 170.
8. Balduin Winter: Lélekszakadva. Szőrös Kő 200/1. 56.
9. Tim Beasley-Murray: Súčasná slovenská literatúra, diabolská zmluva s teóriou a genitalisti. Rak 2000/3. 16.
10. Eman Erdélyi & Marek Vadas: Univerzita. L.C.A., Levice, 1996. 15.
11. Hazai Attila: Szex a nappaliban. Balassi, Budapest, 2000. 83.
12. Uo. 105.
13. Erdélyi & Vadas, i. m. 95.
14. Győry Attila: Kitörés. Kalligram, Pozsony, 1993. 17.
15. Uo. 29.
16. Térey János: Termann hagyományai. Seneca, Budapest, 1997. 53.
17. Győry, i. m. 77.
18. Jáchym Topol: Angyal. Kalligram, Pozsony, 2000. 44-45. Az idézetek estében Koloszár Péter fordítását használtam fel. Az eredeti változat: Jáchym Topol: Anděl. Hynek, Praha, 1997. (2. kiadás)
19. Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere. Gondolat, Budapest, 1987. 225.
20. Oliver Bakoš: Katedra paupológie. L.C.A., Levice, 2001, 48.
21. Hazai, i. m. 159-160.
22. Topol, i. m. 59-60.
23. Térey, i. m. 11.
24. Bakoš, i. m. 13-14.
25. Győry, i. m. 210.
26. Topol, i. m. 158.
27. Győry, i. m. 189.
28. Ez a városka – magyar nevén Tornalja – az első települések közé tartozott, amelyek megváltoztathatták nevüket 1989 után Csehszlovákiában (a szocializmus alatt a Šafárikovo nevet viselte).
Forrás:
Németh Zoltán: A széttartás alakzatai. Bevezetés a „fiatal irodalom” olvasásába. Kalligram, Pozsony, 2004. 9-26.
