Reggel felébredtem és rájöttem: elvesztegettem az időt, nincs hova visszakozni. Képtelenségnek látszott egyszerűen kilépni a napfénybe, amely magabiztosan elárasztotta a szobát, és elhagyni a környéket. Éjszaka még megtehettem volna, de most már nem. Mindjárt egyszerűbb lett gondolkodni; felkeltem és öltözködni kezdtem, igyekezve nem felébreszteni Kocsát. Felvettem a harckocsizó gatyámat, találtam az ágy alatt egy nehéz katonai bakancsot, kicsit viseltes volt, de még egész használható. Gondoltam, jobb, ha ma ezt veszem fel, amennyiben véres összetűzésre kerülne sor.
Felhúztam a trikómat, és kimentem. A fémhulladék közt találtam egy alkalmas betonvasat. Méricskéltem a tenyeremben. Ez jó lesz, gondoltam magamban, és mentem az ismeretlen elébe.Az ismeretlen azonban sehogy se jött. Kétórás napozás után az ülésen álmos és éhes voltam, de beláttam, egy ilyen katonai akció előtt jobb nem gondolni az evésre. És nagyjából ilyen hangulatban édes reggeli álomba zuhantam.Egyszer csak alig pár lépésnyire mellettem megnyílt a levegő, és rejtélyes huzat támadt. Forró szél és nehéz, mélyről jövő hőség áradt onnan. A hőség beszivárgott az álmomba, hogy egyszer csak úgy rémlett: mégis megszöktem, összeszedtem minden erőmet, és visszaugrottam a megszokott életembe. Még amikor felébredtem, akkor is éreztem egy ideig, hogy tart az utazásnak ez a napsütéses-unalmas érzése, ott ég előttem a tűz és hamu, amitől édes nyugtalanság fog el. Ki se kellett nyitnom a szemem, hogy rájöjjek, miről van szó, mi is áll előttem, pokoli hőséget lehelve. Egy Ikarus – ott állt az ülés mellett, súlyosan és forrón, mint az augusztusi levegő. Semmivel sem összetéveszthető szag: a halottaknak van ilyen szaguk a feltámadás után. Állt kikapcsolt motorral és sötét ablakokkal, hogy nem is látszott, mi van bent, bár kétségkívül volt valami, fojtott hangokat és óvatos lélegzést hallottam, úgyhogy felpattantam és próbáltam bekémlelni. Egyszerre kinyílt az ajtó. Sérült állt a lépcsőn. Az argentin válogatott kék-fehér trikóját viselte, és csodálkozva nézte a katonabakancsomat.
– Mi az – kérdezte –, így jössz?
– Ja – feleltem a hátam mögé dugva a betonvasat.
– És a vas mire kell? – csodálkozott tovább Sérült. – A kutyákat akarod elkergetni vele?
– Hát, csak úgy – zavarodtam össze, és eldobtam a bokorba fegyvert.
– Egy-kettő. – Ennyit mondott csak Sérült, aztán félreállt és biccentett: nyomás, szállj fel!
Beléptem. Köszöntem a sofőrnek, az válaszul egykedvűen biccentett, egy lépcsőfokkal feljebb léptem, és körülnéztem a buszban. Félhomály – először nem is láttam, kik ülnek bent. Egy helyben toporogtam, visszanéztem Sérültre, majd megint a busz félhomályát fürkésztem, s tétován integettem, köszönve az élettelen közlekedési eszköz utasainak. Ez volt a jel. A busz rögtön felrobbant, vidám füttyögés és hangzavar söpört végig az utastéren, valaki elkiáltotta magát:
– Helló, Hjerics, helló, öregfiú!
– Helló – kapcsolódtak be rögtön erős torkok –, helló, öregfiú!
Válaszul óvatosan, de a biztonság kedvéért barátságosan elmosolyodtam, nem igazán értettem, mi ez az egész. Mígnem Sérült finoman meglökte a vállam, és azonmód baráti karokba zuhantam: csak most ismertem fel az arcokat.tt voltak mind – Piton Szása a fél szemével, Michael Jackson Andrjuha mellén kék hagymakupolákkal, Fekete Fasz Szemen a leharapott fülével és jobb keze visszavarrt ujjaival, Kalauz Gyimics a szemhéjtetkójával, a Balalajesnyikov testvérek – hárman egy mobillal, Másfél Láb Kolja, a fehérre festett tar koponyájával és Hitler-bajuszával, Takarmány Ivan Petrovics, repedésektől szögletes fejjel, Sarokcsiszolós Karpo – kezében sarokcsiszolóval, Keményfejű Vászja a befáslizott öklével; hátrébb ült Harmonikás Hjesa, Erőszakolós Szirjozsa, Tökfej Zsora és Pravoszláv Hohi – egyszóval a Talajjavító 91 arany tizenegye, az álomcsapat, amely ripityára verte az összes sportklubot innen a Donyec-medencéig, sőt a megyei kupát is elhozta; a sport érdemes mesterei egy külön életet élő napfényes völgyben. Itt ültek előttem mind, vidáman csapkodták a hátam, barátian borzolgatták a hajam, és boldogan nevettek a busz homályából összes arany és fém koronájukkal.
– Mit csináltok itt? – kérdeztem, mikor az öröm első hulláma elült.
Egy pillanatra csend támadt. Mígnem hirtelen hangos bömbölés söpört végig fölöttem – a haverok zavart arcom láttán vidáman összenevettek és őszintén örültek.
– Hjerics – kiáltotta Pravoszláv Hohi. – Öregem! Hát ez jó!
– Hát ez jó, Hjera! – kontráztak a Balalajesnyikov testvérek, az imbolygó üléseken dülöngélve. – Nagyon jó, haver!
A többiek is mind hangosan hahotáztak, a hátamat csapkodva, Piton Szása majd’ megfulladt a Cameljétől, Erőszakolós Szirjozsa sírt a nevetéstől, nekiütődve Keményfejű Vászja mellének, akinek azonban ez nem igazán tetszett. Tökfej Zsora is rám mutatott és nevetett, Sarokcsiszolós Karpo is nevetett és a sarokcsiszolóval hadonászott, mutatva, milyen harci tűz lobog benne. Mígnem Sérült előrejött, és nyugodtan a vállamra tette a kezét. Mindenki elhallgatott.
– Milyen nap van ma, Herman? – kérdezte. Valakiből kibukott a nevetés, de tarkón vágták, és rögtön elhallgatott.
– Vasárnap – feleltem; nem értettem, hova akar kilyukadni.
– Pontosan, Herman – mondta Sérült –, pontosan. Vagyis mi van ma? – kérdezte, és körbenézett a haverokon.
– MECCS! – vágták rá azonnal, és vidáman bömbölni kezdtek újra.
– Érted? – kérdezte Sérült.
– Értem. – Nem értettem. – Azt hittem, már rég nem szoktatok játszani.
– Általában nem is – mondta Sérült –, de a mai, Herman, kivételes alkalom. Ma JÁTSZUNK. Ráadásul nem mással, mint a GÁZOSOKKAL!
Mire az egész társaság lelkesen bömbölt vissza.
– Úgyhogy ülj a helyedre, öreg – lökött oldalba Sura. – Kelleni fogsz ma.
Végigmentem a buszon, találtam egy üres ülést, leültem és körbenéztem. A busz közben elindult, a sofőr megfordult a töredezett aszfalton, a kátyúkat kerülgetve, végül kidöcögött az országútra, és lassított.
– Hé, bátya – kiáltott a sofőrnek Keményfejű Vászja. – Tegyél be valami zenét!
– Rajta, bátya! – ismételték vidáman a Balalajesnyikovok. – Zenét!
– Rajta, öreg! – rikkantotta Hohi is. – Zenét!
Azzal a focicsapat többi tagja is lármázni kezdett, követelve a zenét, amikor pedig a sofőr dühösen hátrafordult, megdobálták régi, szakadt trikókkal és izzadságtól recsegő lábszárvédőkkel; végül a sofőr nem bírta tovább, felnyomott fullra valamilyen özönvíz előtti rémséget, nyolcvanegyes AC/DC-t, vissza a feketeségbe, vissza a semmibe, a halálon át a születésbe, közelebb istenhez és ördöghöz, akik a felforrósodott busz hátsó ülésein ültek, és a többiekkel együtt énekeltek. Az Ikarus megugrott, a játékosok az ülésre estek, miközben jókedvűen igyekeztek túlkiabálni az erősítőket, húzták le magukról a matróztrikót és a pulóvert, vették elő a nagy sporttáskákból a mezt, hátán a sablonnal rányomott számmal, keresték a csomagban a fekete rövidgatyát, a kötést, a lábszárvédőt, az egész felszerelést, és átöltöztek a homályban, fejüket beverve és az ülésre zuhanva, valahányszor kátyúba zökkent a busz.
– Hé, és mi lesz Hjericcsel? – rikkantotta hirtelen az egyik Balalajesnyikov, a legfiatalabb, Ravzan.
– Tényleg, mi lesz Hericcsel? – jutottam eszébe mindenkinek, és ismét kotorászni kezdtek a táskákban.
Mire Tökfej Zsora odadobott egy mezt: nyirkos volt, mint egy hálókocsi-lepedő. Michael Jackson Andrjuha lehúzta a rövidgatyáját, ami alatt volt egy másik ugyanolyan, és átnyújtotta, mint legféltettebb kincsét. Piton Szása, fél szemével villogva, egy vadiúj lábszárvédőt vett elő, azt is odadobta. Gyerünk, Hjerics, kiabált mindenki, öltözz, ma elverjük a gázosokat, mint a szart! Levettem a harckocsizó páncélt, és felvettem a szerelést. A trikó túl nagy volt, a gatyában úgy néztem ki, mint kiskatona a kiképzésen, de ezek apróságok voltak. Valami hiányzott. Éreztem, nem állok készen a játékra, hiába néztem be az ülések alá és próbáltam ott választ találni minden kérdésemre.
– Srácok! – kiáltott fel újra Ravzan. – De hát mezítláb van!
– Hú, bazeg! – bólogattak a srácok. – Tényleg! Adjatok neki egy csukát! Valaki adjon már neki egy csukát! – könyörögtek egymásnak.
De senkinek se akadt felesleges csukája – se Piton Szásának, se Fekete Fasz Szemennek, de még Michael Jackson Andrjuhának se, aki lehúzott magáról még egy fekete gatyát, és odaadta a legidősebb Balalajesnyikovnak. Csalódottan néztünk, az egész akció egyszeriben elvesztette minden értelmét, hisz mire mennek velem, ha nincs csukám? Mégse mehetek ki játszani surranóban. Sérültre néztem, és széttártam a kezem, mintegy elnézést kérve, hogy nem gondoltam erre. A többi csapattag is Sérültre nézett, mintha csodát várnának tőle, mintha arra számítanának, hogy mindjárt jóllakat valamennyiünket öt kenyérrel, és varázscsukát húz a kezdő tizenegyre, ami diadalmas győzelemre vezeti csapatunkat. Sérült is érezte a feszültséget, érzékelte a pillanat jelentőségét, amely könnyen hatással lehet a csapatszellemre és győzni akarásra, lehajolt, valahonnan az ülés alól kihúzta az elnyűtt diplomatatáskáját, amivel a nyolcvanas években úttörők, mérnökök és honvédelmi oktatók jártak, a térdére fektette, fél lábon egyensúlyozva az ülések között, komótosan kinyitotta, és egy könnyed mozdulattal kivette belőle saját régi tartalék Adidasát, amiben tizenöt éve játszott utoljára. A csapat megbabonázva nézte az Adidast. Hiszen ez Sérült aranycsukája! Itt-ott erős fonállal megvarrva, a talpáról hiányzik két stopli, a színe alig látszik, a lukasra kopott bőrbe örökre beivódott a gyepszag. Sérült odanyújtotta:
– Tessék, Hjerics, ezt direkt neked hoztam.
A csapat baráti üdvrivalgással és őszinte testvériességgel támogatta kapitányát. Én felhúztam a csukát, és a helyemre ültem.Közben robogtunk az úton, az éles, szúrós napsugarak behatoltak a buszba, amitől a haverok szeme ragadozómód villogott, bőrük pedig kékes színben játszott, akár a vízbefúltaké. Előttem öltözködtek a Balalajesnyikov testvérek. A legfiatalabb, Ravzan bal vállára macskafej volt tetoválva, jobb combján egy nő égett a máglyán, a balon valamilyen éles késsel kettévágott ördög. A macska, akinek elvileg nyilván vadnak és függetlennek kellett volna lennie, elég háziasan nézett ki, talán mert Ravzan a rajz tetoválása óta erősen elhízott, s a macska is szétterült az alkarján. A nő a máglyán hasonlított a kémiatanárnőnkre. A középső Balalajesnyikov, Samil mellére, a bal bimbó alá néhány csillag volt karcolva, mint a konyakosüvegen. A csillagok alatt gót betűkkel fel volt írva: „Nincs más Isten, csak Allah.” A legidősebb testvér, Baruh bőre is tele volt szórva csillagokkal, keresztekkel, feszületekkel, gyomortájon pedig egy sas volt látható, csőrében bőrönddel, ami elvileg azt jelképezte, hogy Baruh hajlamos megszökni a szabadságkorlátozó intézményekből. A bőrönd emlékeztetett a diplomatatáskára, amivel Sérült járt. A többi régi havert nézve, csomó hasonló rajzot fedeztem fel élettől és ellenfelektől megvert testükön; halványan sötétlettek a szikrázó napfényben. Hátukon és derekukon, mellükön és lapockájukon koponyák és sarlók, női arcok és rejtélyes számkombinációk, csontvázak és Szűzmária-képek, komor esküvések és méltóságteljes formulák. A legaszketikusabban Fekete Fasz Szemen nézett ki, akinek a mellén a következőt lehetett olvasni: „Istenem – Adolf Hitler”, a hátán pedig ennek megfelelően: „Glavnij v zonye – vor v zakonye”.[1]
Lassan elcsendesedett a csapat, mindnyájan mintegy megérezték a nagy csata közeledtét, és gondolatban feltették maguknak a kérdést: képesek-e még egyszer megcsinálni – átlépni az árnyékukat, beleadni apait-anyait, nem ismerni lehetetlent, és elverni a gázosokat, mint a szart. A sofőr közben lassított, s a műútról letérve ráfordult egy rossz aszfaltútra, amely balra elkanyarodott, és eltűnt a közeli dombok mögött. Néztem ki az ablakon, próbáltam felismerni az ismerős helyeket. Mikor jártam itt utoljára? Tizenöt éve, tavasszal; ugyanezzel a csapattal utaztunk, csak a haverok még nem néztek ki zombinak a telefirkált végtagjaikkal, mindenki fiatalabb volt, ha nem is jobb. Hányszor tettük meg ezt az utat és kanyarogtunk a dombok közt, míg igyekeztünk eljutni a gázosok által lakott, átkozott és elveszett helyekre? Hány évig dekkoltak itt a gázosok, mint sarkkutatók a jégtáblán?
*
Valamikor a nyolcvanas évek végén jelentek meg. Kiderült: a legsivatagosabb területen, a folyóközben, ahol megszakadt az aszfaltút és nem volt szovjethatalom, a szikkadt feketeföldön gázlelőhelyek találhatók. Valahonnan a Kárpátokból egész telepre való gázost küldtek ide azzal, hogy vessék meg a lábukat, s immár a helyszínen termeljenek ki gázt a haza javára. Hosszú karavánban jöttek, mint a cigányok, északnyugatról, miután Kremencsuk környékén átszelték a Dnyepert. Ipari lakókocsiban laktak, amiket nehéz, sárszínű katonai vontatókkal szállítottak. Külön hozták a tábori konyhát. Mikor a gázosok megérkeztek a végtelen szántóföld közepébe, meglepte őket a temérdek feketeföld, és hogy mindenhol van növényzet. A Kárpátokban nem ehhez szoktak. Itt maradtak – az országnak szüksége volt gázra. A gáz azonban bujkált előlük, akár egy mudzsahid osztag, egyre beljebb csalta őket az édes kék sztyeppén, incselkedett velük, de nem adta meg magát. A kilencvenes évek elején egy időre felfüggesztették a kutatást, de az új hatalom gyorsan átvette az egész iparágat, s a telep ily módon megmenekült. A helyiek kezdetben óvatosan viszonyultak a gázosokhoz; mikor vontatóikon a városba jöttek, hogy kenyeret vegyenek vagy megnézzék a mozit, csapdákat és kelepcéket állítottak nekik, alaposan elverték őket, és kidobták a táncparkettről. Meg kell hagyni, a gázosok gyorsan hozzászoktak az új életkörülményekhez: kizárólag csoportosan jártak a városba, és időnként ők maguk rendeztek csetepatét a helyi lakossággal. Maffiózóink többször is elhatározták, hogy felgyújtják a lakókocsijaikat a gáztornyokkal együtt, de a rendőrök azt tanácsolták, ne kössünk beléjük, mert a gázosok közvetlenül a minisztérium alá tartoznak, vagyis egyenesen Kijevből irányítják őket.Ezenkívül rögtön focicsapatot alakítottak. A gáztornyok között, a napfényben izzó szántóföld közepén pályát építettek, és játszottak mindenkivel, aki odakeveredett hozzájuk. Durván és szenvedélyesen fociztak, mindenki fülét-farkát behúzta velük szemben. Csak mi nem. Mi ugyanolyan jók voltunk, mint ők, és ha náluk kikaptunk, hazai pályán feltétlenül visszavágtunk. Az egész túlmutatott a sporton, sokkal fontosabb dologról volt szó. A gázosok sáros vontatóval jártak a városba, mint egy büntetőzászlóalj, azzal a céllal, hogy eltapossanak mindent, ami a lábuk elé kerül, s miután méltó ellenfélre találtak a pályán, gyorsan eltakarodtak a stadionból, és felszívódtak a kísértetekkel és földgázzal teli sztyeppék azúrkék délibábjában. Néha verekedni kezdtek a pályán. Ilyenkor Kijevből letelefonáltak a minisztérium képviselői a kerületi vezetőinknek, és kiverték a balhét. A gázosok lassan elvadultak, ritkán jöttek ki a műútra; először mozit vittek hozzájuk időnként és könyvtári könyveket, amikből cigarettapapírt sodortak; később, a tulajdonosváltás után helikopterről konzerveket és bulvárlapokat dobtak le, hogy valahogy táplálják bennük a termelés iránti lelkesedést. Többségük megszokta a magányt és a táj monotóniáját, visszatérniük lényegében nem volt hova – hova lehet visszatérni a nirvánából? Gőzöm se volt, hogy néznek ki mindennapjaik az utóbbi években. Furcsa: minden mintegy ismétlődött, visszatért – vissza a semmibe, vissza az ürességbe.
*
A nagy sárga-vörös nap elúszott felettünk, a tetőt súrolva, a szomszéd domb mögé bukott, s lassan nyugat felé szállt, maga után húzva sugarait, mint hínárokat a nyílt tengerre. Már három felé járt az idő, lassan araszoltunk a földutakon, a zöld szántóföldeken kanyarogva és a gáztornyokat kémlelve a látóhatáron. A sofőr állítólag ismerte az utat; amúgy mind jól ismertük a környéket, úgyhogy jó ideje egyikünk se figyelte, hol vagyunk és hova igyekszünk eljutni. A sofőr kezdetben magabiztosan kergette fel forró buszát az újabb és újabb emelkedőkre, hajtott be a sűrű, friss fű közé, kerülgette a kökénybokrokat és tankcsapdákat; egyre fokozódott a hőség, a por belepte az ablakokat és megült az utasok lenyírt fején, a sofőr dühös volt és ideges, hajtotta a buszt a smaragdzöld utakon, bolyongott és tévelygett ebben az egész végtelenségben, ami kibomlott előttünk, és semmi jót nem ígért. A nap vakított, a madarak az Ikarus tetejére telepedtek, valahányszor megállt egy újabb keresztútnál, de a tornyok nem voltak sehol. Egy idő múlva Sérült a sofőr mellé állt, és irányítani kezdte, idegesen tekingetve ki az oldalsó ablakon. De ez se segített – mintegy perspektíva nélküli tájon mozogtunk: sehol egy koordináta, csak fű és kukorica, por és gáz, az a bizonyos gáz, ami után oly makacsul kutattak mai ellenfeleink. Ahogy ültem az Ikarusban, az álmos haverok között, a halotti csöndben, éreztem körös-körül a gáz jelenlétét valahol a talajvíz szintjén, elképzeltem, ahogy minden űrt és hézagot kitölt, ahogy áramlik a föld alatti medrekben, ahogy éjfélkor felszínre tör és lángra lobban, kiégetve az égboltot, ahogy a vodka a torkot. A gáz nem engedi, hogy elburjánozzon az üresség, segít megőrizni a körülöttünk lévő törékeny egyensúlyt, gondoltam magamban a hőségben, olyan, mint a forrásvíz, kiutat keres, régi kutakon és rókalyukakon keresztül törve át a talajon.
*
A sofőr estefelé megállt a lapos völgy közepén, és nem volt hajlandó továbbmenni. Sérült nem kapacitálta, muszáj volt körülnézni. A csapat lustán és fásultan kikászálódott az Ikarus izzó mikrohullámú sütőjéből. A Balalajesnyikov testvérek tisztaszeszt vettek elő kétliteres Pepsis üvegben. Sérültre néztem: most tényleg inni fognak? mi lesz a meccsel? gondoltam magamban, de Sérült szigorú pillantást vetett rám, és elsőnek ivott az üvegből. A haverok ledőltek a fűbe, még beszélgetni se volt kedvük. A sofőr nem szállt ki a buszból, nyilván sárosnak érezte magát. Csend volt és meleg, bár lassan enyhült a hőség. Egyre messzebb gurult a Nap, amitől hosszú és szomorú lett az árnyékunk. A fű fölött fecskék röpködtek. A Balalajesnyikovok újabb üveg tisztaszeszt húztak elő. Odamentem Sérülthöz.
– Sur – mondtam neki –, tegyél fel.
Sérült először nem értette, de aztán leesett neki. Az Ikarushoz lépett, és két karjával nekitámaszkodott. Én a hátára ugrottam, és a tükörben kapaszkodva, szilárdan felálltam a vállán.
– Óvatosan, baszki – kérte Sérült, de teljesen békésen.
Mivel alacsony volt, kénytelen voltam ugrani. A tükörnek vetettem a lábam, karral felhúzódzkodtam, és felmásztam a tetőre. Egy hal érezheti így magát, amit az izzó serpenyőbe dobtak – az eufória gyorsan átadja helyét némi diszkomfort érzésnek. A tető forró volt, és vastag porréteg borította. Felálltam.
– Hé, Hjerics – kiáltott lentről Ravzan. – Várj, megyek én is.
– Á, én is – csatlakozott Samil.
– Én is, én is – jött tűzbe Baruh.
Gyorsan felkeltek a meleg fűből, és fürgén, mint a gyík, felkúsztak a tetőre. Rövidesen már négyen álltunk fent, és meresztettük a szemünket, valami utat keresve.Nyugat felől hosszú, meleg fénypászmák hullottak rézsútosan, felgyújtva a füvet és a kukoricaszárakat. Árnyékaink szétkúsztak az esti napsütésben – zsírfoltok a csomagolópapíron. Az égbolt alulról volt megvilágítva, mint az akváriumban a víz. A látóhatáron délibáb lebegett, mintha láthatatlan víztárolókból párologna és szállna fel a víz. Alig lehetett bármit is kivenni, a napsugarak áttörtek a villódzó levegőn, végképp elmosva a képet. Lassan azonban hozzászokott a szemünk, s a nap ragyogása mögül előtűnt a mélykék háttér, melyet mindinkább átitatott az esti sötétség. Messziről olyan volt az egész, mint rengeteg fény, materializálódva és egy kupacban; gyűlt és növekedett ez a fény, különös dúcoktól alátámasztva, melyek függőlegesen átdöfték a levegőt.
– Mik azok? – kérdezte Samil, az alig látható dúcokra mutatva.
– Gáztornyok – mondtam.
– Ja, gáztornyok – helyeselt Baruh, és boldogan nevetett.
*
Mikor végre megérkeztünk, csendes, nyugodt este volt, a nap lebukott a kukoricaföld mögött, lassan szállt fel a meleg levegő. A gázosok, akik nem vártak meg minket, és technikai vereségnek könyvelték el távolmaradásunkat, tábortüzet raktak a focipálya közepén, s a tűz mellé telepedve valamilyen löttyöt kotyvasztottak nagy kondérokban. Hátuk mögött gáztornyok magasodtak, a pálya alapvonalán kívül koszos vontatók és lakókocsik álltak. Körös-körül juhászkutyák és birkák grasszáltak, a tűzhöz jöttek, és kivették az ételt a gázosok kezéből. Még világos volt, úgyhogy teljesen láthatatlanul égett a tűz a lenyugvó napsugarakban. A gázosok ültek a kitaposott gyepen, s főzték a báránylevesüket. Mongol-tatárokra emlékeztettek, akik megpihennek a Kijevi Rusz gáztornyai elleni sikeres támadást követően. Mikor meglátták a buszt, amely megállt a vontatók között és elhallgatott, megfeszültek, felkapták mongol-tatár ülepüket a földről, és némán várták, mi lesz. Szinte mind alacsony növésű, szinte mindegyik haja kurtára nyírva; többnyire melegítőgatyában jártak, meztelen felsőtesttel. Sokuk szájában aranyfog csillogott, egyikük-másikuk nyakában kis kereszt lógott, tetoválva egyik se volt. Ellenségesen és gyanakvóan néztek minket.
– Na, megjöttünk – mondta Sérült, és elsőnek szállt le a buszról, kezében a diplomatatáskával.
Mi is kitódultunk a nyomában. Baktattunk át a pályán, szorosan egymás mellett. A gázosok elindultak felénk. Lassan közeledtünk egymáshoz. A gázosok a homlokukat ráncolták és köpködtek a fűbe. A mieink ökölbe szorították a kezüket, hogy ropogtak az ujjaik. A kutyák távolabb álltak, és eszelősen ugattak. Végül a gázosok brigádvezetője – karikalábú, aranyfogú tag fehér trikóban és kék melegítőnadrágban – nem bírta tovább:
– Eredjetek innen! – kiáltott oda a kutyáknak, mire azok kelletlenül elügettek a vontatók mögé. Csend lett.
– Hellósztok, gázosak – mondta Sérült.
– Gázosok – javította ki sértetten a brigádvezető.
– Tökmindegy – felelt neki Michael Jackson Andrjuha, s a mieink barátian bólogattak: tényleg tökmindegy.
– Elkéstetek – közölte kissé éles hangon a brigádvezető.
– És? – kérdezte Sérült értetlenül.
– Technikai vereségnek számítjuk! – magyarázta egy szemüveges tag, nyilván könyvelő, a hasán forradással.
– Ki számítja annak? – szakította félbe Sura.
– A szövetség – jelentette ki provokatívan a könyvelő.
– Miféle szövetség? – nézett rá Sura. – A gázosaké?
– Gázosoké – helyesbített a brigádvezető.
Csapatunkból kitört a kényszeredett, de baráti röhögés. Mikor elült, ismét a brigádvezető szólalt meg.
– Sura – mondta neki –, ne pattogj, tényleg elkéstetek.
– És akkor most mi van, nem játszotok velünk? – Sérült megingathatatlan volt.
– Technikai vereségnek számítjuk – ismételte kevésbé magabiztosan a brigádvezető.
– Na szóval – szorongatta Sura –, játszotok, vagy sem? Féltek?
– Nem félünk! – csattant fel a brigádvezető. Úgy látszik, Sura ismerte az érzékeny pontját.
– Igen, nem félünk! – csatlakozott hozzá a könyvelő.
– Hát akkor játsszatok – mondta erre Sura.
A brigádvezető visszament az övéihez. Körbe álltak, s kurtára nyírt fejüket összedugva, halkan sugdolózni kezdtek. Végül a brigádvezető visszajött.
– Oké – mondta. – Játszunk veletek. Nem félünk. De akkor is elkéstetek!
– Akkor folyamodj panasszal a szövetséghez – felelte Sura.
Ennyiben maradtak.
A gázosok eloltották a tábortüzeket, összeszedték a kondérokat a báránylevessel, és csatarendbe álltak. A sofőrünk vállalta a bíráskodást. A gázosok összvissz tizenketten voltak, a könyvelőt is beleszámítva. Akár az apostolok. Mondhatni, végzetesen kurta volt a cserepadjuk, ugyanis csupán a könyvelő ült rajta, akit nem engedtek a pályára, mivel rövidlátó volt. A gázosok, miután a könyvelőt a cserepadon hagyták, szétszóródtak a pályán. Hasonlítottak egymásra, nehéz volt megkülönböztetni őket. A brigádvezető felhúzott egy női bőrkesztyűt, és beállt a kapuba. Sérült összegyűjtött minket, és a lába elé rakta a diplomatatáskát.
– Na, ide figyeljetek – mondta –, mindent bele, világos?
– Világos, Sura – felelte mindenki nevében Keményfejű Vászja.
– Világos – erősítették meg a Balalajesnyikov testvérek.
– Világos – tettem hozzá én is.
A mi kapunkba Sérült Fekete Fasz Szement állította, aki hosszú és vékony volt. Szemen futott is azonnal a kapuba, felugrott, és csimpaszkodni kezdett a keresztrúdon. A Balalajesnyikovok lettek a védők. A többi játékos is elfoglalta a szokott posztját. Nekem Sérült szólt, hogy játsszak vele elöl. Sarokcsiszolós Karpo és Keményfejű Vászja, akiknek nem maradt hely a kezdő tizenegyben, csalódottan baktattak a kapu mögé, ahol a többi cserejátékos várta őket. Karpo fenyegetően lengette a sarokcsiszolót, Vászja pedig elheveredett a meleg fűben, feje alá rakta Sérült diplomatatáskáját, és édesded álomba merült. A két kapitány szembetalálkozott a kezdőkörben, mellettük ott keringett a sofőr, kezében tartva a régi fajta, fűzős, nehéz bőrlabdát.
– Na, ide figyelj, Sura – kezdte tárgyilagosan a brigádvezető. – Csak semmi pofozkodás a pályán.
– Persze, semmi – bólogatott Sérült.
A nap már kihunyóban volt, muszáj volt elkezdeni. Elkezdtük.
*
Nem mindjárt rázódtunk bele a játékba. A gázosok, talán a bárányleves miatt, nehézkesen futottak, és nem próbáltak támadni. Nálunk viszont valamiért idegeskedni kezdtek a Balalajesnyikovok – nem érték el a labdákat, zavarták egymást, vitatkoztak a játékvezetővel. Az ötödik percben aztán Ravzan újból mellétrafált, és nyomban kapott Samiltól egy nyaklevest. A bíró megállította a játékot, és jobb híján szabadrúgást ítélt ellenünk. Ki is akarta állítani Samilt sportszerűtlen viselkedésért, de maga a sértett állt ki mellette, mondván, ez az ő családi belviszályuk, és a játékvezető ne ártsa bele magát. Az egyik gázos lőtt egyet, inkább csak vaktában, a labda elsuhant a sűrű fűben, és Szemenről a kapunkba szállt. A gázosok üdvrivalgásban törtek ki, ettől ismét megszólaltak a kutyák, és bégetni kezdtek a birkák. De rövidesen elcsendesedtek – támadni kezdtünk, Sértett egyedül rohant át a térfélen, és begurította a labdát a brigádvezető kapujába, aki elvetődött, de valahogy nem időben és elég ügyetlenül, s végül még bele is gabalyodott a hálóba, mint egy nagy harcsa, hogy a két csapat húzta ki. Megint döntetlenre álltunk. A gázosok makacsul hátul maradtak, a mieink pedig a pozícióharcra helyezték a hangsúlyt; amint megkapta a labdát az ellenfél valamelyik játékosa, rögtön lerúgták, és szaladtak vitatkozni a bíróhoz. A bírónk is kicsit vaksinak bizonyult, egyáltalán nem látta a labdát a szürkületben, úgyhogy bemondásra elhitt mindent. Nem sokkal később Sérült újból rálőtte. Elég váratlanul történt: az egyik gázos a csapattársának hitte a sötétben, eladta a labdát, és Sura becsületbeli ügynek tekintette húsz méterről rálőni. Mi vezettünk. Mígnem a gázosok végre összekapták magukat, és megindultak előre, hátrahagyva a magányos brigádvezetőt, akinek kapuja körül rettenetesen bégettek az éhes birkák. A harmadik gólt Sérült egy hirtelen ellentámadásból lőtte; egyszerűen visszament a kapunkhoz, megszerezte a gázosoktól a labdát, végigvezette a pályán, lendületből kicselezte a brigádvezetőt, és meg sem állva a birkák közé futott. Rögtön ezután azonban a Balalajesnyikovok mindjárt három gázost rúgtak fel a tizenhatoson belül – egyet Ravzan, kettőt Samil –, és a játékvezető tizenegyest ítélt ellenünk. A gázosok berúgták. Sérült állati pipa lett, de nem akarta lecserélni a Balalajesnyikovokat. Az az igazság, hogy mind csak zavartuk. A félidő végéig még kétszer volt eredményes a brigádvezetővel szemben, de Szemen is bekapott két gólt. A futballkommentátorok ilyenkor azt szokták mondani: a lényeg, hogy a közönség élvezze a játékot. Most ez volt a helyzet – a közönséget az egy szem könyvelő alkotta, és neki határozottan tetszett az egész. A szünetben a házigazdák közelebb terelték a vontatókat a pályához, bekapcsolták a motort, és felgyújtották a fényszórót. Hatalmas színházi reflektorok világították be a pályát, a sötétben égett a birkák szeme és a könyvelő szemüveglencséje. Sérült maga köré gyűjtött minket, leguggolt, és maga elé rakta a diplomatatáskát. Elővett egy üveg tisztaszeszt, körbeküldte. Mindenki tisztelettel nézett a kapitányra.
– Hajtsuk meg, gyerekek – ismételgette Sérült –, hajtsuk meg.
Mindenki ivott, és egyetértőleg bólogatott. A Balalajesnyikovok félrehúzódtak, és váltottak pár nem túl kedves szót, hogy pontosan miről, nem lehetett hallani.A második félidő nem sokat változtatott a játék képén. Erőszakolós Szirjozsa, aki Piton helyett állt be csereként, igyekezett megnyugtatni a Balalajesnyikovokat, kiabált velük, előreküldte őket, kérte, hogy jobban figyeljenek, a posztjukon játszott, s folyton a lábuk alatt sertepertélt. Az egésznek az lett a vége, hogy egy szerencsétlen rúgással a saját kapujába küldte a labdát. Utána ő maga kéredzkedett le a pályáról. Helyette Sarokcsiszolós Karpo jött be, de különösebb hasznát nem vette a csapat. A meccs a végéhez közeledett, a gázosok visszavonultak, láthatóan teljesen megfelelt nekik a döntetlen, a mi csapatunknak meg nem volt ereje fordítani. Sérült minden erejével próbált áttörni az ellenfél védelmén, de sok lúd disznót győz – akárhogy küzdött, nem sikerült hatodjára is egymaga boldogulnia tizenegy elkeseredett gázossal. Már le kellett volna fújni a meccset, de a vaksin hunyorgó bíró sehogy se látta, hogy állunk az idővel, ezért jó öt perccel tovább játszottunk. Már fél szemmel mindenki a busz felé pislogott, amely a távolban sötétlett, latolgatva, vajon sikerül-e épségben és sértetlenül kikeverednünk innen. Mintha még Sérült is beletörődött volna az eredménybe. Szemen utoljára kirúgta a labdát az ellenfél térfelére, Michael Jackson Andrjuha levette, ellőtte két gázos mellett, és rohant utána. Már majdnem szembekerült egy az egyben a brigádvezetővel, de az egyik gázos az utolsó pillanatban szögletre rúgta a labdát. Mindkét csapat a brigádvezető kapujához gyűlt. Még Szemen is odafutott, ledobva a kapuskesztyűt. Sérült ment beadni. Az ügyetlenebb bal lábával rúgott, s a labda valamilyen fantasztikus röppályán becsavarodott a gázosok tizenhatosára. Az egyik gázosról odapattant egy másikhoz, az visszapasszolta a brigádvezetőnek, a brigádvezető kétségbeesetten belerúgott, a labda, akár egy lövedék, eltalálta a fejemet, s beröppent a kapuba. Nem is láttam, hogy történt, mert háttal álltam a kapunak. Megnyertük a meccset. A legyőzött gázosok erőtlenül zuhantak a fűbe, a brigádvezető törölgette az izzadságot és a könnyeket, a mieink a vállukra vettek, és a pályán át a cserepadhoz szaladtak. A bíró futott elöl, óvakodva a gázosok haragjától. Utolsónak, elégedett mosollyal, Sérült sántikált. Mögöttünk szaladtak a juhászkutyák, rettenetesen vonyítottak a sötét égre, melyet még a vontatók fényszórói sem világítottak meg.Boldogság töltötte el szívünket, úgy éreztük, van igazság, hiszen minden úgy történt, ahogy kellett, ki is kételkedhetett a végső győzelemben, ennek az utazásnak diadalmasan kellett végződnie, így hát nem is lepett meg senkit. Szorongattam a haverok jobbját, örültem ennek az egész kalandnak, amely ilyen jól végződött, láttam, hiába telt el annyi év, minden visszakerült a helyére, minden olyan, mint régen, működik a maga törvényei szerint. Egyszerre volt megnyugtató és megindító, hisz lám csak: a ráismerés öröme és a visszatérés öröme, ami az utóbbi években úgy hiányzott, lényegében az utolsó meccs óta. Míg ez járt a fejemben, fél szemmel láttam, hogy a gázosok közben felocsúdtak a vereségből, felálltak, s most lassan, de határozottan megindultak felénk. Láthatóan nem szándékoztak csak úgy elengedni minket. Valaki közülünk elkapta a tekintetemet; ő is észrevette a közeledtüket. Az üdvrivalgások elhalkultak. A mieink is elindultak velük szemben. Közeledett egymáshoz a két csapat. Végül is, gondoltam, ez a méltó befejezés. Most még a könyvelő is jött ellenünk, de szemüveg nélkül, nyilván, hogy össze ne törjük, ezért olyan volt, mintha vaktában tapogatózna. A gázosok megálltak, lihegtek. A mieink is megálltak. A fényszórók egyenesen a szemünkbe világítottak, áttetszőek, szinte láthatatlanok lettünk tőlük, mintha kísértetek gyűltek volna össze, hogy tisztázzák a viszonyukat más kísértetekkel. A reflektorfényben néha felizzottak az arany koronák és nyakláncon lógó keresztek. A brigádvezető ment elöl.
– Sura – fordult Sérülthöz. – Az a helyzet, hogy az utolsó gól nem számít.
– Már mi a faszért nem? – kérdezte tőle megfontoltan Sérült.
– Les volt – magyarázta a könyvelő.
– Te madár – mondta erre neki Michael Jackson Andrjuha –, mindjárt felzabáltatlak a birkákkal.
– Ne pattogj, öreg – szólalt meg komor hangon a brigádvezető. – Les volt.
– Les? – kérdezett vissza Sérült.
– Les – ismételgették dühösen, de konokul a gázosok.
– Hát aztán – mondta erre Sérült, és honnan, honnan nem, előkapott egy boxert.
Azzal a mieink mind boxert, nuncsakut és baseballütőt vettek elő. A gázosok meg kerítéslécet, ólombetétes katonai övet és féltéglát kaptak elő a hátuk mögül. Valamiféle rájátszás kezdődött.gyszer csak előlépett két Balalajesnyikov testvér – Ravzan és Samil.
– Mi ez a baromság? – fortyant fel Ravzan. – Miféle les? A les még az első félidőben volt.
– Az első félidőben nem volt lesünk – javította ki váratlanul Samil.
– Hogyhogy nem? – csodálkozott Ravzan. – Volt. Tuti les.
– A szart – mondta a magáét Samil.
– Bratyó – lett ideges Ravzan –, mit hadoválsz? Ott se voltál. Én láttam – tuti les.
– Nem – ismételte szilárdan Samil.
– Hallgass, bratyó, jó?
– Nem volt les – ütötte a vasat Samil.
– Ez az, mit hadoválsz itt összevissza? – fordult feléje Ravzan. – He, mit hadoválsz?
A két csapat meg se mert mukkanni.
– Hogyhogy mit? – vette fel a kesztyűt Samil.
– Há’ mit? – fortyant fel Ravzan.
– Azt! – fortyant fel Samil is.
– Lófaszt! – felelte Ravzan, és hirtelen állcsúcson vágta Samilt.
Samil a fűbe hemperedett, de gyorsan talpra pattant, kikapott valakinek a kezéből egy baseballütőt, és a bátyja felé hajította. Az elhajolt, az ütés a füle fölött zúgott el. Ravzan felkiáltott, és ellenfelének ugrott. Újból földhöz vágta és püfölni kezdte, de Samil gyorsan kifordult és fölébe kerekedett, és most már ő püfölte Ravzant. Váratlanul a csoportosulásból kirontott Baruh, a lábuknál fogva szétdobta öccseit, megragadta a vállukat, összefejeltette őket, majd a fűbe döntötte és püfölni kezdte mindkettőt. Samil és Ravzan, akik ilyesmire nem számítottak, egy ideig védekeztek, de aztán hamar összekapták magukat, és a lábánál elkapva a gyepre döntötték Baruhot. Ráültek, és ketten csépelni kezdték. Nemsokára azonban Baruhnak, aki nehéz testük alól kitekergőzött, sikerült maga alá gyűrnie mindkettőjüket, és teljes súlyával rájuk nehezedett, mint a krumplis zsákokra. Öt perc múlva mindhárman kimerülten hemperedtek a fűbe, levegő után kapkodtak, és véreset köpködtek a gyepre. A gázosok döbbenten figyelték a jelenetet. Némán álltak, moccanni se mertek. A brigádvezető végül óvatosan odaszólt Sérültnek.
– Figyelj, Sura – száraz és ijedt volt a hangja –, le vagytok ti szarva. Menjetek a fenébe!
– És mi van a lessel? – kérdezte a biztonság kedvéért Sérült.
– Nem volt les – oszlatta el kétségeit a brigádvezető. – Nem volt.
*Sötétben kanyarodtunk ki az országútra. Elénk gurult a hold, és sárga fénnyel világította meg a busz belsejét. Sugarai a haverok arcán pihentek, akik többnyire aludtak. Szemük a félhomályban beesett, alattuk árnyékok jelentek meg, járomcsontjuk élesebben rajzolódott ki; fejük engedelmesen csüngött a vállukról. A benzinkút mellett lefékezett a sofőr. Intettem nekik, de aludt mindenki, úgyhogy nem is volt kitől elbúcsúzni. Egyedül Sérült jött oda, és szorította meg a kezem. De ő se szólt semmit. Leugrottam a földre. Az ajtó becsukódott. A busz lassan elindult, és eltűnt a fák mögött.
Körner Gábor fordítása
[1] Kb. „A zónában a profi bűnöző a góré.” (orosz)
A könyv az Európa kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
Az 1974-es születésű Szerhij Zsadan generációja legelismertebb és legnépszerűbb költőjeként indult Ukrajnában; csak az ezredforduló után kezdett prózát írni. 2004-ben megjelent első regényét – s azóta Zsadan újabb műveit is – számos nyelvre lefordították; Oroszországban komoly díjakat kapott a szerző (a 2008-as Moszkvai Nemzetközi Könyvvásáron az Év Könyvének választották Anarchy in the UKR című regényét), s a Depeche Mode-ból készült darabot nagy sikerrel adták elő Németországban.
Magyarul megjelent regényei:
Depeche Mode, Európa kiadó, 2010.
Vorosilovgrád, Európa kiadó, 2012.
A könyv az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
A regényről szóló írást Kritikák, esszék, tanulmányok rovatunkban olvashatják.
