Jefim Berezinko
A háborúval véget ért a civilizáció, és az emberek elfelejtették a régi ösztönöket és a régi bölcsességet. Ozeróba is különféle hírek érkeztek. A varsói gettóban állítólag két férfi lépett az esküvői baldachin alá. A sátán megszületett Auschwitzban, és füsttel borította be az egész földet. Az ozeróiak gyakran aggódva álltak ki a kunyhóik elé, és az eget kémlelték, nem hoz-e füstfelhőt feléjük a szél. A háború után Ukrajnában és egész Oroszországban rettenően elszaporodtak a patkányok, még a legöregebb aggastyánok sem emlékeztek ilyen áradatra.
A patkányok, úgy látszik, veszteségek nélkül vészelték át a háborút, természetes ellenségük, az ember, milliószámra gyilkolta egymást, de ők a különféle fajok közti háborújukban nem használtak bombákat, atombombákat, golyókat és tüzet, így hát tovább szaporodtak.Aztán a patkányok kivárták, hogy az emberiség legyengüljön, és támadásba lendültek. Annyian voltak, hogy odébb tolták a sírköveket, amelyek alatt emberi csontok porladtak, megrogyasztották a városokban a házak alapjait, a vályogviskókat félrevitték szürke hátukon. Éhínséget és betegségeket hoztak. A dögvésztől való félelem összekapcsolta az élőket a régen megholtakkal.Ekkor az emberek visszaemlékeztek a patkányfogók rég elfeledett mesterségére, és újból titokzatos férfiak, komor boszorkák kezdtek sípjukkal városról városra, faluról falura járni.Jefim Berezinko már hét keresztet hordott a hátán, de még mindig egészséges és erős férfi volt. A háború elvette mindegyik fiát, némelyik sírja fölött ontott könnyeket, az elveszetteknek a templomban gyújtott gyertyát. Ozeróból hiányoztak a fiatal férfiak, ezért ő lett a polgármester és a kolhozelnök, továbbra is jó barátja volt a pópa, és fiatal nőkkel élt együtt. Tudta, hogy bűnös.Egy napon magához vett egy gazdasszonyt, a fiatal Nasztyát, akinek a férje nem tért vissza a háborúból. Gondot viselt a háztartásról, és jólesett beszélgetni vele. Szerette a mosolyát és a fiatalságát.De éppen ővele nem tudott férfias lenni. Vacogott a foga, ha csak férfiként akart hozzá közelíteni, szánalmasan várt, hogy a lány igent mondjon, pedig korábban sosem várt semmilyen szóra, hiszen a testből olyan könnyű olvasni.A környező kunyhókban Jefim már bebizonyította, hogy nem impotens, de Nasztyával szűziesen tartózkodó volt. Szerette őt. Győzködte magát, hogy a férje már nem tér haza, ő pedig a pópa elé viszi, és feleségül veszi. Őrá gondolt szántás közben, aratáskor és a gabona őrlésekor is. Új fiúkat és új lányokat akart tőle. Nem gondolt a halálra, nem tartott attól, hogy nem látja majd a gyerekeit felnőni és családot alapítani. Dalokat dúdolt a szerelméről:
Ej, behívtak katonának
katonának megyek én
szép Nasztyáért örömmel
halok én…
Ej, ha szólít a kedvesem
ne essél el csatában
jöjj, ha fáj a vérző sebed
pihenj meg a karomban.
Ej, felkeltem, élő halott
szerelmünk mint vízesés
zúgjon akár bármily mélybe
akkor is az égbe ér
mindig újra égbe ér.
Egy szép júliusi vasárnapon, éppen amikor az ozeróiak hazatértek a templomból, elődöcögött a nyomorék Jevgenyij, a hátracsavarodott lábú ember, kommunista és annak az Úrnak ellensége, aki születésekor ilyen gonoszan megbélyegezte, és így kiáltott: – Elvtársak és elvtársnők, a határban egy csuklyás embert láttam, a patkányfogó elvtárs érkezik, a mi várva várt megmentőnk.Az ozeróiak felujjongtak, és a patkányfogó elé siettek. Az imaoszlopig mentek, majd álltak, és nézték az egyenes tartású férfit, aki kimért léptekkel közelített feléjük. Minél közelebb ért hozzájuk, a patkányfogó annál furcsábbnak látszott.
– Ez nem patkányfogó, emberek! – kiáltott fel Jekatyerina, a kocsmárosné.
A nők, öregek és aggastyánok felmorajlottak.
– Hát akkor meg kicsoda? – kérdezte Jevgenyij nyersen.
– A mieink közül tér vissza valaki a frontról! – felelte Jekatyerina, és összefonta a kezét.
Jefimet elöntötte a forróság, és Nasztyára nézett. Ő is elvörösödött, és alig hallhatóan valami imafélét mormolt. Jefim az ajkába harapott. Érezte, ahogy a szakállán vér csordogál lefelé.A férfialak egyre csak közeledett. Botra támaszkodott, és a falusiak találgatni kezdték, ki lehet az.
– Szerintem Kosztyej az, Nasztya férje – röhögött Jevgenyij szemtelenül Jefim arcába. Jefim előtt elsötétült a világ.
– Dehogy – szólalt meg Kazimír pópa nyugodtan, és most mindenki tisztelettel nézett rá –, nem Kosztyej az, megismerem őt.
A síri csöndben a pópa Jefimhez fordult, és szinte suttogva jelentette ki: – A fiad, Borisz az!Borisz? Az öreg Jefim utolsó előtti fia? A falusiak összesúgtak. Jefimre néztek, és várták, mi lesz. Jefim némán állt, és a közeledő férfit nézte, az arcán egyetlen izom sem rezdült.
– Emberek, ennek nincs arca! – kiáltott fel Jevgenyij, és az ismeretlenre mutatott. A többiek is észrevették, hogy a feléjük tartó férfinak a fején fekete csuklya van, a száj és a szemek számára hagyott nyílás nélkül. A babonás asszonyok visítottak, a gyerekek sírni kezdtek. Ebben a pillanatban a vándor az ozeróiakhoz ért. A „hé, ki vagy?” kiáltásra nem reagált, és mezítláb tovább lépdelt a földúton.
Az emberek félreálltak, és a férfi elhaladt köztük, nem hallotta a kiáltásukat, nem vett tudomást róluk.
– A te fiad az, a te fiad az – rikácsolták az ozeróiak Jefimnek, ő pedig odaugrott a férfihoz, és megragadta a karját. Az megállt. Máskülönben nem csinált semmit. Jefim nyugodtan, de mégis szilárdan tartotta bal kezével a férfi karját, a jobbjával pedig leemelte csuklyát.
– Istenem! – kiáltották a férfiak. Némelyik nő a földre rogyott, a gyerekek hazaszaladtak.
Jefim nézte a szem, orr és fül nélküli elszenesedett arcot, a száj helyén levő lyukat, amelyben nem volt sem porc sem nyelv. A férfi nem reagált semmire, csak az érintésre. Jefim gyorsan eltakarta az arcát, és a pópához fordult.
– Azt mondtad, az én fiam?
A pópa elsápadt, és megvonta a vállát: – Nem tudom.
– Felismeri valaki? – kérdezte Jefim az ozeróiaktól.
Senki nem szólt.
Csak Nasztya lépett a férfihoz, és megragadta a karját. Az életvonalat nézte a tenyerén. Jefim nyelt egyet, és az asszonyra nézett. – A te férjed?Nasztya megcsóválta a fejét. Jefimnek hatalmas kő esett le a szívéről. Alig észrevehetően elmosolyodott. A pópához fordult.
– Az én fiam. Borisz. Magad mondtad.
Aztán Nasztyával karon ragadták Boriszt, és hazavitték magukhoz.
Fordította: Beke Márton
A könyv az Európa kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
Pavel Brycz 1968-ban született Roudnice nad Labemben. A J.E. Purkyně Egyetem Pedagógia karán majd a prágai AMU színházszakán tanult dramaturgnak. Bár bemutatkozó műve, Hlava Upanišády c.-el idén (2013) ünnepli megjelenésének huszadik születésnapját, Brycz a fiatal cseh írók táborát szaporítja, és cseh kritikai berkekben nagy elismertségnek örvend. Az idén húsz éves, egyelőre lezáratlan életmű műfajilag egyáltalán nem homogén, Brycz nevéhez köthető egy Jiří Orten Díjas verseskötet, Jsem město címmel, de írt rádiójátékokat és gyerekmeséket is. Amivel azonban a legnagyobb vihart kavarta mind az olvasók, mind a kritikusok között, az a 2003-ban Csehországban kiadott A pátriárkák letűnt dicsősége(Patriarchátu dávno zašlá sláva), amiért 2004-ben a Cseh állam Állami Irodalmi Díjjal jutalmazta, mi magyarok pedig azzal, hogy tavaly magyarul is megjelentettük.
A könyvről szóló recenziót a Kritikák, esszék, tanulmányok rovatban találnak, a bemutatóval kapcsolatos információkat pedig az aktualitások között.
