Ukrajna, a kétezres évek eleje. Zsadan hőse, a bölcsész diplomával rendelkező, harmincas éveit taposó Hjera (tisztességes nevén Herman), egy nagyvárosban tengeti napjait, ahol haverjaival különböző bizniszekben utazva igyekszik fenntartani magát. Ez az életforma kiválóan meg is felel neki, ám egy nap telefonhívást kap isten háta mögötti szülőfalujából. Megtudja, hogy a bátyja se szó, se beszéd elutazott valahova (talán Amszterdamba?), így most a kisöccsön a sor, hogy tovább vigye az üzletet, amiről egyébként nem teljesen világos, hogy mit is takar. Hősünk neki is vág a nagy útnak, sőt, az eredeti terv szerint haverjait is viszi magával, akik közül az egyik ráadásul Hjera „munkaadója”, de ők menetközben föladják. Így aztán Herman egyedül érkezik meg szülőfalujába, ahol kiderül, hogy nem elég, hogy eltűnt a bátyja, még a helyi maffia is fenyegeti a benzinkutat; az tehát a nagy kérdés, hogy behódoljon-e nekik, vagy ne.
Herman utazása azonban nem csak a térben zajlik, nem csak térbeli távolságát tekintve hosszadalmas. Valahol időutazás is ez, hiszen a főhős már több mint egy évtizede elhagyta a falut, és egy nagyvárosban él. Most viszont hirtelen vissza kell térnie gyökereihez, oda, ahonnan egykor ő is indult, és ahol, mint ez szépen lassan kiderül, semmi sem változott azóta. A férfi tehát, ha úgy tetszik, saját múltjába megy vissza, ahol eleinte ugyan elég bizalmatlanul fogadják, de aztán mégis sikerül be- vagy visszailleszkednie. Szépen lassan felidézi – nem mindig túl kellemes – emlékeit, a városka legendás focicsapatát (amelynek később még szerepe lesz a regényben), régi szerelmeket, vagy azt, amikor a haverjaival egész éjjel a folyóba ugráltak a hídról; egyszóval azokat az időket, amikor még mindannyian pilóták akartak lenni, de a legtöbbükből végül lúzer lett.
Zsadan nagy hangsúlyt fektet az emberi kapcsolatokra is, ehhez a kisvárosi, vagy falusi környezet kiváló alapot is biztosít. Hiszen egy ilyen kicsi közösségben mindenki ismer mindenkit, mindenki tudja mindenkiről, hogy mivel foglalkozik, vagy hogy milyen piszkos ügyei vannak, mindenki lefeküdt már mindenkivel; időnként már annyira szövevényes is ez a kapcsolati háló, hogy nehéz átlátni, hogy ki kinek a kije, kinek a kije volt azelőtt, és azokat milyen kapcsolat fűzi egymáshoz. Sőt, még a benzinkutat elvenni – vagy egyes szereplők némiképp sötétebb víziója szerint egyenesen felrobbantani – akaró maffiózók is mintha régi jó ismerősök lennének. Hjerának ezért is nehéz a visszatalálás, mert a nagyvárosban már megszokta a személytelen életet. Egyrészt az otthon maradottak is furcsán néznek rá, mint a népmesékben a hazatérő, világot járt királyfira, vagy, mint a tékozló fiúra, másrészt viszont neki is szokatlan a régi-új környezet, az emberek, eleinte mintha kissé lekicsinyelné, vagy hülyének is nézné őket. Aztán lassacskán visszaszokik a régi kerékvágásba, újra felfedezi szülőfaluját, és rájön, hogy nem is olyan rossz hely, mint ahogy ő emlékezett, sőt, olyannyira megszereti, és visszailleszkedik, hogy végül ott is ragad. Pedig eleinte nagy száj húzogatva indult útnak, épp’ csak annyi időre, amíg a benzinkút ügyét lerendezi, aztán folyamatosan hívogatja nagyvárosi haverjait, hogy még egy kicsit marad. Persze a benzinkút dolga sem olyan egyszerű, mint azt Hjera gondolta, hiszen hiába az övé, meg kell érte küzdenie a helyi alvilággal, akikkel viszont – mivel jó ideje nem él itt – nem tudja, hogyan kell bánni, így aztán rá is szorul a helybéliek segítségére. Mindamellett az is kérdés, hogy lesz-e elég kitartó és makacs ahhoz, hogy ne adja el a kutat.
Erről az alapvető problematikáról azonban szépen lassan elterelődik a téma, és mindenféle egészen különleges, furcsa, már-már szürreális dolog történik a városkában, illetve hősünkkel. Herman egyszer például, amikor éppen menekülnie kell, egy olyan vonatra száll föl, amely a semmibe futó síneken közlekedik. Vagy elkeveredik a határra, ahol szemtanúja lesz annak, hogyan dolgoznak a csempészek, majd egy tatár katonai táborba kerül, ahol egy igen érdekes hölggyel ismerkedik meg (furcsa nőkből amúgy is kijut az egész regényben). Ezen kívül még a faluban megismerkedik egy helybéli fiúval, aki rendkívüli érdeklődést mutat a történelem iránt (Herman is történelem szakon végzett), és éppen egy tankot próbál kiásni.
Ha akarjuk egyfajta fejlődésregénynek is tekinthetjük a Vorosilovgrádot, bár néha az az érzése támad az embernek, hogy ez a fejlődés is – akárcsak a főhős vonatának sínjei – a semmiből tartanak a semmibe. Valamiféle fejlődés azonban mégiscsak megfigyelhető, bár sokak szemében lehet, hogy ez inkább visszafejlődés. A már nagyvárosivá lett Hjera, miután visszatér szülőhelyére, gyermekkora helyszínére, kezdeti ellenállása után újra felfedezi és megtanulja értékelni az itteni életet, az emberi kapcsolatok fontosságát.
Zsadan mindezt rendkívül érzékletesen és élvezetesen írja le. Iróniából, és az előző, Depeche Mode (Európa kiadó, 2010.) című regényéből jól ismert fekete humorból itt sincs hiány. Azonban ebben a regényben már sokkal költőibb, legyen szó az emberi jellemek kimunkálásról, a tájak lefestéséről, vagy akárcsak egy ukrán buszbelsőről, pedig, ahogy maga a főhős is mondja „nem sok minden változott itt az elmúlt húsz évben”.
Németh Orsolya
Szerhij Zsadan: Vorosilovgrád, ford.: Körner Gábor
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012., 397 oldal, 3200 Ft
A regény egy részletét Szépirodalom rovatunkban olvashatják.
