Merjünk nagyot álmodni – szokás mondani. A Cseh Centrum igazgatója, Lucie Orbók, aki egyébként „civilben” színházi rendező és dramaturg és férje, Orbók Áron, aki szintén rendez és játszik is, mertek nagyot álmodni. Legalábbis szerintem. Ugyanis elég nagy elszántság, és még annál is több bátorság kellett ahhoz, hogy a Zsámbéki Medencében, a volt rakéta (most színházi) bázison alternatív cseh-magyar színházi-zenei fesztivált rendezzenek. Ez volt a Y.EAST. Őrületes reklámok nélkül – bár lehet, hogy csak én maradtam le róluk. Ráadásul jó fesztivált. Persze, öt kilométerre lakván a helyszíntől, könnyen beszélek, és így nyilván az sem volt kérdés, hogy legalább egy napra átmenjünk. És milyen jól tettük
Fotó: Nógrádi Tímea
Be kell valljam, még ezt a kis távot is inkább autóval tettük meg, nem pedig bringával, pedig aki úgy ment, annak nem csak gyönyörű tájban volt része, hanem meglepetésben is. A fentebb említett okból erről azonban nem tudok bővebbet. Azt viszont tudom, hogy már a maga a bázis is megér egy misét, van valami kísértetiesen hátborzongató, de ugyanakkor vad romantikus abban, amikor az ember belép egy volt szovjet katonai területre az erdő mélyén, ahol Isten tudja, mit műveltek annak idején.
A két fesztiváligazgató. Fotó: Nógrádi Tímea
Egyébként, szégyen ide, vagy oda, be kell valljam, hogy fesztivál nélkül itt lakásunk egy éve alatt sem sikerült eljutni oda. Úgyhogy már ezért is megérte. A java pedig csak ezután következett. Remekül és jó humorral lettek kitalálva a különböző helyszínnevek, hogy csak a MIR nevű kocsmát vagy a GALILEO nevű csillagfényes kertmozit említsem. Az is tetszett, hogy a festipay kártyák világában itt bizony csak a klasszikus módon, értsd készpénzzel lehetett fizetni – és azt is kell megjegyeznem, hogy nagyon jutányos áron lehetett sörhöz-borhoz-pálinkához-töki pomposhoz jutni. Tehát még egy pluszpont.
Útjelzők. Fotó: Nógrádi Tímea
Na, de térjünk a lényegre, elvégre színházat nézni és zenét hallgatni jöttünk. Azok után, hogy többször is láttam cseh színházat még a Katonában, afelől nem volt kétségem, hogy nagyon rendben lesz, amit kapni fogunk. A színházazás egyébként két helyszínen zajlott (nem egy időpontban, szerencsére) a Black Hole nevű nagyszínpadon és a Red Dwarf nevű kicsin. Ezek valójában szovjet katonai létesítmények, fura, nagy, vasajtós épületek, amelyekről nem nagyon jöttünk rá, mik lehetettek anno, talán raktár, garázs, hangár, ilyesmi
Közönség. Fotó: Nógrádi Tímea
Az előadásoknak mindenesetre már ez is adott egy alaphangulatot. Azon szombati napon először a Galaxis útikalauz stopposoknak volt műsoron, a budapesti RAGNAR előadásában, a szereplők és egyben rendezők pedig Orbók Áron és Vass Csaba. A darab rendhagyósága azon túl, hogy milyen helyszínen, milyen díszletben és csak két szereplővel játszódott, abban állt, hogy az említett úriemberek nem féltek aktualizálni a történetet.
Galaxis útikalauz. Fotó: Egry Dóra
Talán nem sokan tudják, hogy Zsámbékon és környékén az utóbbi időben éles vita zajlik a várost elkerülő út nyomvonaláról, mivel az a legújabb tervek szerint pár száz méterre menne a lakóházaktól, amit a helyiek nyilván nem szeretnének, más, magasabb pozíciót betöltőknek viszont javuk származna belőle. A színész-rendező duó mindenesetre ebből indult ki, és gyakorlatilag az út építése, a házak lerombolása, és a nyugalmas Zsámbék eltűnése elől menekültek a galaxisba. Tekintve, hogy nem vagyok sem színházszakértő, sem kritikus, nem is szeretnék ebben a szerepben tetszelegni, de az biztos, hogy még az izzasztó meleg épület ellenére is remekül szórakoztunk.
És a közönség. Fotó: Egry Dóra
Kis szünet és Mirben való felfrissülés után cseh színház következett. Ennek megtekintése egyébként sokaknak már nagy dilemmát okozott, mivel egyszerre kezdődött a német-olasz elődöntővel, amelyet szintén volt lehetőség nézni. De azért így is megtelt a kis színpad nézőtere a prágai Tme divadlo Brkelemeke című előadásán. Ez a darab is kétszereplős, két nagyon tehetséges fiú, Jakub Albrecht és Petr Štěpánek rohan benne végig az életen a szabadság, a boldogság, vagy a fene tudja mi után kutatva. Az egész darab valóban egy őrületes rohanás, ugrálás, bukfencezés, fejenállás, kiabálás, és rengeteg röhögés. Azt hiszem, itt a cseh nyelv sem okozott senkinek sem problémát a megértésben, másrészt pedig ezt a tempót, ahogy a srácok (sokszor artikulátlanul) beszéltek, ember legyen a talpán, aki kivetíti.
Brkelemeke. Fotó: Divadlo TME
A rendező egyébként Michala Hadušovská, akitől hatalmas ötlet votl az, hogy egy nagy, tekerhető papírtáblát használ „díszletként”, a fiúk pedig erre írnak-rajzolnak festékszóróval, így derül ki, éppen merre járunk. És ha már eddig is emlegettem a bátorságot, az, azt hiszem – legalábbis aznap – itt érte el a tetőpontját. Az előadás vége felé (miután a srácok Rómeó és Júliaként meghaltak) egy kalappal mentek körbe a nézőtéren, mint a régi időkben, hogy akinek tetszett, az bizony adakozzon. Szerencsére voltak olyan nagyvonalúak, hogy cigarettát is elfogadtak. Ekkor azt hittük, nem lehet már a fokozni, de a legeslegvégén előkaptak egy rekesz sört és egy üveg rumot, a papírtekercsre ezúttal a „sör 300, rum 300” felirat került, és meghajlás helyett egyszer csak kiskocsmává alakult a színházterem.
Zuboly. Zene. Tánc. Fotó: Nógrádi Tímea
A fellépők sorát a Zuboly zenekar zárta, akiknek szintén nem volt könnyű dolguk a meccs miatt, nehezen is indult be a buli, de csak lett azért táncolás. Mi ekkor már hazafelé vettük az irányt (úgy döntöttünk a hosszabbítást már otthon nézzük – nem is beszélve a végtelen tizenegyesekről), nagy nehezen kibotorkáltunk az autóig. A világítás ugyanis elég gyér volt, nem sok lámpával kényeztettek el minket az elvtársak.De ennél nagyobb bajunk sose legyen (és a fesztiválnak sem), illetve nem gondolom, hogy ezen nagyon nehéz lenne javítani. A többi napról sajnos nem áll módomban beszámolni, de amit láttam, az nagyon tetszett, és úgy láttam, nem csak nekem. És az eldugott helyszín ellenére is szép számmal voltak emberek, minden előadás telt házzal ment például. Mindenesetre, sok ilyet kívánunk még a cseheknek (de leginkább magunknak).
Németh Orsolya
