A budapesti kulturális intézetek vezetőit, illetve az intézetek működését bemutató sorozatunk keretében ezúttal Hushegyi Gáborral, a Budapesti Szlovák Intézet igazgatójával beszélgettünk.
Néhány hónapja tölti be a Szlovák Intézet igazgatói pozícióját, tehát legelőször is gratulálni szeretnék a Szláv Textus nevében a kinevezéséhez. Egy új vezetőnél adja magát a kérdés, mit kell Önről tudni, hol tevékenykedett eddigi pályafutása során?
Köszönöm szépen! Elsősorban képzőművészettel foglalkoztam eddig. Azt állíthatom, hogy bárhol is dolgoztam, a képzőművészet mindig jelen volt a munkámban – előadásaim, kutatásaim tárgya volt a képzőművészet vagy a képzőművészetek története. Voltam kutató, újságíró, egyetemi oktató, muzeológus és közben kurátor is, kiállításokat készítettem, valamint a budapesti Műértő prágai és pozsonyi tudósítójaként is tevékenykedtem. Fontos állomás volt az életemben a nyitrai Konstantin Egyetem, ahol a '90-es évek elején művészettörténetet és kortárs művészetet adtam elő leendő rajz szakos tanároknak illetve alsó tagozaton tanítóknak – szlovákoknak, magyaroknak, romáknak. Onnan a pozsonyi magyar tanszékre kerültem, ott pedig a régi Magyarország és Magyarország művészettörténetét, illetve kortárs művészetet tanítottam, majd 2004-től a Szlovák Nemzeti Múzeum kurátora lettem. Közben óraadó tanár voltam a Képzőművészeti Egyetemen Pozsonyban, és mindezek közepette 1998 és '99 között a budapesti Műcsarnokban kurátorkodtam közel egy évig, szlovák és szlovén projekteket valósítottam meg. Dióhéjban ennyi lenne az eddigi pályafutásom, tehát alapvetően a szlovák és a magyar művészet világában mozogtam, több kiállítást rendeztem Budapesten is és rengeteg magyar művészt mutattam be Szlovákiában.
Térjünk át akkor a jelenre. Milyen programokat terveznek erre a kulturális évadra? Továbbá a kulturális programokon kívül terveznek-e például gasztronómiai bemutatókat, fesztiválokat?
Irodalom- és filozófiatörténeti, történelmi tárgyú konferenciákat, könyvbemutatókat tervezünk. De teret kap a filmművészeti is, immár 21. alkalommal rendezzük meg a szlovák filmszemlét, amelyen a 2012-ben és 2013-ban készült új játék- és dokumentumfilmek kerülnek vetítésre. Ismét Budapesten vendégeskedi a Pozsonyi Fotóhónap Jana Hojstričová rendhagyó szociológiai szondaként is értelmezhető fotográfiái jóvoltából. Visszatérünk a fiatal kortárs szlovákiai művészet, nevezetesen a képzőművészet hangsúlyosabb jelenlétéhez. A képzőművészeti kiállítások szlovák-magyar kooperációban valósulnak meg a jövő évben. A gasztronómia kapcsán valamelyest visszatérnék a közelmúlthoz – júniusban volt egy nagyvásárcsarnoki rendezvény, ez ebben az esetben a kulturális intézet és az idegenforgalmi kirendeltség (SACR – Slovenská agentúra pre cestovný ruch – a szerk.) együttműködése révén jött létre. De említhetném az idei Pozsonyi Pikniket (a félreértések elkerülése végett a 2009 óta az újlipótvárosi Pozsonyi utcában tartott rendezvényről van szó – a szerk.) vagy az ELTE-BTK-n tartott KultureBridge 2013 fesztivált, ahol egyéb más mellett a szlovák gasztronómiával is jelen voltunk. Novemberben pedig, a téli idény kezdetén, az idegenforgalom és a gasztronómia együtt fog megjelenni programunkban, bemutatjuk az Alacsony- és Magas-Tátrát, külön Donovaly-t, de figyelmünk kiterjed az immár hagyományos Pozsonyi Karácsonyi Vásárra is. Tehát kultúra mellett az idegenforgalom és gasztronómia felé is folyamatosan kitekintünk és élünk ezzel a lehetőséggel.
Van valamilyen konkrét koncepció ami alapján válogatnak? Hogyan történt az idei év tervezése? Gondolok itt elsősorban a rendezvényekre, de természetesen más egyéb tevékenységre is.
Mindig vannak kulturális prioritások, ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy a kultúra mellett az idegenforgalom, gasztronómia és a gazdaság kérdései is jelen vannak ebben a tevékenységben. Idén több fontos évfordulóra irányult figyelmünk, a Szlovák Köztársaság megalakulásának 20. évfordulójára, Szent Cirill és Metód pedig 1150 évvel ezelőtt érkezett a mai Szlovákia területére, de jelentős téma volt és lesz az év végéig Kassa, mint Európai Kulturális Fővárosa 2013-ban. Különböző kulturális rendezvények, tudományos konferenciák, szemináriumok, kiállítások, könyvbemutatók kötődtek ezekhez a prioritásokhoz. Kassa kapcsán került programba a Rozsnyói Bányászati Múzeum két kiállítása, a Kelet-Szlovákiai Galéria Krón Jenő kiállítása, a Kassai modernek c. kiadvány bemutatója a Magyar Nemzeti Galériában vagy az EKF művészeti igazgatójának előadása a Művészetek Palotájában. A Szlovák Köztársaság Kül- és Európai Ügyek Minisztériuma és az SzK Kulturális Minisztériuma közösen fogalmazzák meg minden évben a prioritásokat. A jövő évre ugyanezen logika mentén figyelmünk az I. világháború kitörésének kerek századik, Szlovákia EU- és NATO-tagságának tizedik évfordulójára koncentrál. De jövőre lesz a Bársonyos Forradalom huszonötödik, a Szlovák Nemzeti Felkelés, valamint a holokauszt hetvenedik évfordulója is. Ez utóbbi esetében találkozik a magyarországi és szlovákiai holokauszt-emlékév.
Nagy vonalakban már érintettük a következő kérdést, ami arról szól, hogy mennyi az önök mozgástere, mennyi szabad kezet a programok összeállításánál, főleg azokra szeretnék kitérni elsősorban, ami nem konkrétan évfordulókhoz kapcsolódik.
Az a helyzet, hogy még az évfordulók kapcsán is mindig az adott helyszínen működő embereken múlik az, hogy milyen rendezvény lesz, mert sokféleképpen megközelíthető egy-egy téma. Az elmúlt hónapok tapasztalata alapján azt tudom mondani, hogy valóban az egyén kreativitásán múlik minden, mennyire tud érdekes rendezvényeket behozni a kőintézménybe vagy akár kihelyezni, helyi intézményekbe –koncerteket, kiállításokat, előadásokat, könyvbemutatókat, színházi előadásokat, stb. Valóban az adott személy kapcsolatrendszerén, empátiáján múlik az, hogy mennyire tudja az adott kultúra számára kinyitni az ajtókat ott ahol működik. Ez gondolom nem csak rám érvényes itt Budapesten, hanem minden egyes igazgatóra, kollégámra, akik az európai kontinens további hét országában működnek. Tehát lényegében szabad kezünk van, de teljes felelősséget kell vállalni.
Ön szerint van különbség aközött, hogy egy-egy történelmi eseményt, hogyan kell bemutatni itt Magyarországon vagy például Németországban, Lengyelországban, Olaszországban stb. Mennyire veszik figyelembe speciálisan például a magyar igényeket?
Természetesen, az első világháború történéseit más szemmel lehet bemutatni Párizsban, Berlinben, Varsóban vagy Budapesten – más és más az összefüggésrendszer. A szlovákok és magyarok esetébe két olyan nemzetről van szó, amelyek évszázadokon át közös államalakulatban éltek és lényegében, ami az egyiknek ünnep, az a másiknak bánat és fordítva. Éppen ezért ezek a történelmi évfordulók, események nagyon gyakran ellenkező előjellel vannak értékelve a két nemzet történelmében. Ez ilyenkor egyértelműen empátiát igényel. Ugyanakkor vannak közös értékek, amik azt mondatják velünk, hogy nem lehet relativizálni bizonyos történelmi eseményeket, mint például a holokauszt, nem lehet relativizálni a második világháború eredményét és nem lehet relativizálni bármilyen önkényuralmi megnyilvánulást. Ha ebben meg tudunk egyezni, akkor én úgy érzem, hogy elég közel tudunk kerülni egymáshoz. Néhány héttel ezelőtt volt nálunk egy konferencia, amely a történelmi egyházak felelősségét taglalta az antiszemitizmus kialakulásában és egyértelmű, hogy itt folyamatokról van szó, amelyek jelen voltak mindkét országban a maga idejében, a két világháború között és a szörnyű következményeit nagyon jól ismerjük. Lényegében mindenki tudatosította, hogy a történelem mit produkált, mit eredményeztek bizonyos lépések, bizonyos ideológiák, politikusi tettek és a klérus hallgatása. Én úgy érzem, hogy néha még nagyon kényes témákat is meg lehet közelíteni úgy, hogy kissé eltérő szemszögből beszéljük meg. Közös történelmi dátumaink vannak, ám az eseményeket különféleképpen értékeljük, ennek ellenére beszélni kell róluk és párbeszédet kell folytatni. Érdekes a két nép egymás mellett élése, mert valóban sokan mondják, hogy nincs még két olyan nemzet Közép-Európában, akinek a kultúrája, történelme, akár a habitusa annyira közel állna egymáshoz, mint a szlovákoké és a magyaroké. Ennek ellenére nincs közös piros betűs ünnepünk a naptárban. Ráadásul egy-egy ünnep, emléknap, történelmi esemény dátuma nagyon közel van egymáshoz a naptárban: pl. augusztus 20 és 21 vagy március 14 és 15. Előző munkahelyemen bejártam Szlovákiát és feltérképeztem a magyar vonatkozású köztéri alkotásokat, e munka során tudatosítottam, hogy a Szlovákiában élő magyarok számára nem vált emléknappá 1968. augusztus 21., de 1989. november 17. („bársonyos forradalom” - a szerk.) sem. Pedig ezek már olyan dátumok, amelyek a közös sors miatt is közös emléknappá válhattak volna mind a szlovákok és a magyarok számára Szlovákiában. Az imént említettem az Európai Unióhoz való csatlakozás közeledő kerek évfordulóját, nagyon szeretném, ha végre ez a nap közös ünnep lenne nem csak a szlovákiai magyarok és szlovákok számára, hanem Szlovákia és Magyarország számára is. Talán végre lesz egy közös piros betűs ünnepünk is a naptárban és erről természetesen beszélni kell a programok keretében is. Egyébként olyan elképzeléssel jöttem Budapestre, hogy szorosabbra kell fogni a tudósok párbeszédét és ez nem csak történelmi témákra lesz érvényes.
Más intézetekkel terveznek-e közös rendezvényeket?
Nagyon intenzív az együttműködés, főképpen a V4-ek keretében, így közösen dominánsan tudunk jelen lenni a budapesti kulturális kínálatban. Ezt tapasztalom pl. a kortárs zene területén, a sikeres együttműködések révén a BMC-vel, a Fugával vagy akár a pannonhalmi Arcus Temporum Fesztivállal. Nagyszerű kortárs zenei programok vannak támogatva V4-es forrásokból és ebben a csehek, lengyelek, magyarok és szlovákok kitűnően kiveszik a részüket. Ez tehát mindenképpen folytatást igényel, ugyanakkor vannak tudományos kutatások is, amelyek ebbe az irányban haladnak, ilyen például „hosszú hatvanas évek” témakör, amely tágan értelmezett kulturális kutatást jelent. Nagyon remélem, hogy folytatják a projektet és további támogatást kap a Visegrádi Alaptól. Budapestre ugyanis tudományos konferencia, tanulmánykötet, illetve kiállítás van tervezve, és mindez vándorolna a V4-ek országaiban, mindenütt egy kissé a helyi kontextusnak megfelelően módosítva. Érdekes ebben a munkában, hogy a kapcsolódási pontokat kiérezzük, megtaláljuk, hogy ne csak monológ legyen egy-egy témafelvetés, előadás, bemutató, hanem apropója, megfogalmazható miértje legyen mind a témának, mind a személynek, mind az alkalomnak.
Általános tapasztalat, hogy a zenével kapcsolatos rendezvények több embert szólítanak meg, mint egy felolvasó est vagy akár egy történelmi előadás.
Ez egyértelmű, és valljuk be, hogy ez ilyen tekintetben nemcsak a komoly vagy kortárs zenére, hanem bármilyen mozgás és zenei alapú előadó művészetre érvényes. Nagyon széles ez a skála és benne rejlik az a lehetőség, hogy egy-egy ilyen produkció jelentős nézősereget szólítson meg. De a zenében is vannak olyan események, amelynek közönsége szerény, ugyanakkor jelentős művészeti szempontból. Ezt a párhuzamosságot fel kell vállalni az intézet munkájában, az intézet falain belül és kívül. A célom, hogy a szlovák kultúra ne csak jelen legyen, hanem láthatóvá is váljon mind Budapesten, mind vidéken.
Sokunk tapasztalata, hogy vidéken (de a fővárosban is) főleg abban merültek ki a helyi szlovák programok (de érvényes ez sok más hazai nemzetiségre is), hogy a testvértelepülésről jött egy néptánccsoport vagy az ottani lépett fel, volt szüreti bál vagy fánksütés és amellett, hogy ezen utóbbiak vitán felül hozzátartoznak az egészséges öntudathoz, a hagyományok ápolásához, de a kortárs kultúra mintha nagyon a háttérben lenne. Persze jó kérdés, hogy mit is értünk kortárs kultúrán.
Az identitás, a nemzeti identitás összetett kérdés, része a hagyományos és a kortárs kultúra is. Mindkettőnek helye van a kultúrában! Ugyanakkor Szlovákia modern állam, jelentős hagyományokkal rendelkezik és egyben nagyszerű kortárs művészeti teljesítményeket tud felmutatni. Egy nemzetiség – mint az említett magyarországi kisebbségek többsége – esetében ez még összetettebb. Élnek bizonyos sztereotípiák, akár tetszik, akár nem, amelyek egy-egy nemzetiséget kizárólag annak népi kultúrájával azonosítanak. Nagyon fontos a népi kultúra megőrzése, de legalább olyan fontos a ma bemutatása is. Meggyőződésem, hogy a nemzetiségi kultúra a mához és máról is szólhat. Sőt, ez a megközelítés további érveket adhat ahhoz, hogy a nemzetiség nyelve élő nyelv legyen, amellyel nap mint nap kommunikálni lehet és kell. Tehát, érdemes megtanulni a nemzetiség nyelvét, mert az életünk része, eszköze, a napjaink kultúrájának része.
Pócsföldi József
Fotó: Szlovák Intézet