Bianca Bellová cseh írónő a National Geographicben olvasott egy riportot az Aral-tó vidékéről, és olyan erősnek találta ezt a témát, hogy nem hagyhatta parlagon heverni. Amikor megismerte az Aral-tó ökológiai katasztrófájának kegyetlen történetét, úgy érezte magát, mint a szobrász, aki megtalálta a megfelelő darab márványt, amely magában rejti a szobrát. J. Hahn Zsuzsanna recenziója a hatjtás után.
A Tó egy Nami nevű fiú felnőtté válásának disztópikus, szenvtelen stílusban megírt története, melynek helyszíneit a szerző nem nevezi meg a regényben. Ez egy ősi történet: a főhős vándorútra indul, áthajózik a tavon, megkerüli a tavat, végül lemerül annak mélyére, hogy végére járjon a legnagyobb titoknak. A négy fejezet az Pete, Lárva, Báb és Imágó címeket viseli.
Namit a nagyszülei nevelik egy halászfaluban, ahol hatalmas a szegénység és a kilátástalanság. Aki megfürdik a tóban, hányás gyötri, mindenki ekcémás, de azon sem különösebben csodálkozik senki, ha egy gyermek három kézzel jön a világra. Akinek még van munkája, halászatból él, és örülhet, ha épségben hazaér a viharból és nem esik a tó áldozatául, mert mint a faluban gyakran mondogatják, még mindig haragszik a Tó szelleme.
Naminak csak homályos emlékei vannak az anyjáról, apja kiléte ismeretlen számára, ezért miután elveszti nagyszüleit, házukba beköltözik a kolhoz elnöke, őt pedig a tyúkólba zárja, és a szerelmét is súlyos trauma éri, felkerekedik, hogy megkeresse az anyját. A tavon átkelve a fővárosba megy, ahol fokozatosan egyre kevésbé embertelen munkát talál, különös élményeket szerez, majd azt is megtudja, hol él az édesanyja. Meg is találja őt egy világvégi gyapottermesztő faluban, és fény derül az apja kilétére is.
Nami innen újra felkerekedik, hogy visszafelé végigjárja ugyanazt az utat a szülőfalujába, így válik szimmetrikussá a történet, zárul be a kör. Út közben találkozik korábbi munkaadóival és elvarrja az elvarratlan szálakat. Szülőfalujába visszatérve kiáll magáért a kolhoz elnökével szemben és régi szerelmét és a biológiai nagyapját is felkeresi.
A kilátástalan körülmények és az egymásra halmozódó tragédiák ellenére Nami olykor mégis képes meglátni az élet apró örömeit, mégis felismerhető a könyvben egyfajta fejlődésregényre jellemző ív, ahogy a fiú önmagát nem kímélve szembenéz a származásával és a sorsával. A regény vége azonban bizonytalan kimenetelű, sok múlik az olvasó fantáziáján.
Bellová prózája rendkívül szuggesztív, stílusa minimalista, szövegei rendszerint kifejezetten rövidek, mentesek minden felesleges szócsépléstől, ettől nyugtalanság keríti hatalmába az olvasót. Ha erről kérdezik, Bellová Rúmit idézi: „A csend az a nyelv, amin Isten beszél, és minden egyéb hibás fordítás”.
Bellová szövegének egyik legnagyobb érdeme, hogy a pontosan meg nem nevezett, távolinak tűnő színtér és kor kilátástalan, sivár világa, melyben az ember kénytelen útra kelni, mert lehetetlen ott élnie, ahol őseinek nemzedékei nőttek fel, melyben az útrakelés egyik legfontosabb mozgatórugója a víz, pontosabban annak hiánya, ez a világ kísértetiesen hasonlít arra, amelyben élünk.
Bianca Bellová 1970-ben született Prágában, angolból fordít és tolmácsol. A Tó a negyedik könyve, melyet 2017-ben az Európai Unió Irodalmi Díjával és a Magnesia Litera Év Könyve díjjal jutalmaztak. A Tó magyarul a Metropolis Media jóvoltából olvasható Ehrenberger Dóra kiváló fordításában, aki éppen e regény egy részletének fordításával nyerte el 2017-ben a fiatal műfordítók Susanne Roth díját.
J. Hahn Zsuzsanna
