Szeptember 1-jén került sor Miljenko Jergović és Térey János könyvbemutatójára a Dunapest kulturális fesztivál keretein belül. A hajóra szállás után az első, ami feltűnik természetesen a látvány, ebben az esetben Budapest látképe. Lehet, hogy az ember régóta él már itt, de ezt a panorámát nem lehet megunni vagy megszokni. Főleg ha a lenyugvó nap sugarai játszanak a fák, az épületek és a dombok körvonalaival, aminek ezen a szeptemberi napon mi is tanúi voltunk. Persze irodalommal fűszerezve még élvezetesebbnek bizonyult ez a hajóút.
Szláv Textus: A multikulturális vagy a monokulturális író helyzete a „könnyebb”?
Miljenko Jergović: A magyar nyelv az egyik legmagányosabb nyelv a világon. Ehhez hasonló nyelvet senki sem beszél. Viszont ha egy olyan nyelvet beszélnek mint én, akkor öt-hat nemzet vagy ugyanazt, vagy egymáshoz nagyon hasonlót beszél. A gyűlölet ezen népek között az elviselhetetlen nyelvi és kulturális hasonlóságon alapszik. Úgy vélem, hogy a magyarok és a magyar író ideális figurája a tökéletes magány lenne. A horvátok (vagy más délszláv nép) ideális figurája pedig a tömeg, a zűrzavar és a verekedés figurája lenne. Ez a verekedés pedig nem másról szólna, mint arról, hogy kié egy meghatározott szó. A magyar szavak kizárólag magyar szavak, amikor hallgatom a magyar nyelvet, amely abszolút szenzációsan, csodálatosan hangzik, csak azokat a szavakat értem amelyeket mi vettünk át a magyarból amikor együtt, egymás mellett éltünk. Minden más olyan tökéletesen érthetetlen. Ez az érthetetlenség sokkoló, mert annyira közel élünk egymáshoz, és meghatározott helyzetekben és időszakokban keveredve is éltünk. Persze ha most eltekintünk attól a ténytől, hogy nem vettük a fáradságot arra, hogy megtanuljuk a magyar nyelvet, létezik egy fontos elem, egy nyelvi és lexikai távlat, amely egy vonalat, különbséget képez. Ennek meglátásom szerint segítenie kellene a magyarokat abban, hogy bizonyos távlatból tekintsenek más emberekre.
SZT: Ahogy maga is említette, szomszédok vagyunk és mégsem tudunk semmit a másik történelméről. Az egyetlen oknak a nyelvek közti különbséget tartja vagy más tényezőket is?
MJ: Probléma van a nyelvvel, a történelemmel, sőt a közös történelemmel is, és azzal, amit ez a történelem magával hozott. Például Zágráb közepén a téren található Josip Jelačić bán szobra, akinek a legnagyobb érdeme, hogy a népi legendák szerint inkább, mint a valóságban, legyőzte a magyarokat. Igazából pedig a Habsburgok nevében harcolt Kossuth Lajos ellen. A magyaroknak Kossuth Lajos, míg a horvátoknak Jelačić bán szobruk van. Így állítjuk fel a történelmi viszonyokat a horvátok és magyarok közt. Más történelmi alakoknál is így van, szerb és magyar viszonylatban, vagy akár a horvátok és szerbek között. Ez a tökéletes és örök ellenségeskedés koncepciója. Valójában a szomszédságunk az ellenségeskedéseinken alapszik, az egymás elleni háborúkon és a hőseink egymás elleni harcában. A ti nézőpontotokból hősök, a mi nézőpontunkból viszont azok a hősök ellenségek voltak.
SZT: Lát valamilyen megoldást ezekre a problémákra?
MJ: Megoldást a kommunikációban, az egymás nyelvére való fordításban, az irodalomban, a művészetben és mindenek előtt a hétköznapi emberek hétköznapi életében látok. Léteznek olyan magyarok akik ugyanabban a falvakban, városokban élnek horvátokkal és szerbekkel (délszlávokkal) és normális kapcsolatot ápolnak egymással. A megoldás a pozitív hagyomány kiépítésében van, ez létezett is, mivel ezekben a falvakban, városokban beszélték egymás nyelvét. Ebben látom a megoldást.
SZT: Ön az irodalomban ezt is teszi, a hétköznapi emberek életére fókuszál...
MJ: Igen, ez a munkám, írok. Ez az ami engem érdekelt, és hogy ennek milyen hatásai lesznek az teljesen más kérdés.
SZT: Ha egy mondatban kellene összefoglalnia, miről szól a könyve, hogy hangozna az a mondat?
MJ: A regényem egy kis világ életéről és történelméről szól különböző történelmi korszakokban.
SZT: Érdekesnek találtam, hogy a regény története visszafelé halad, miért választotta ezt az elbeszélésmódot?
MJ: Az emlékezés logikája szerintem visszafelé halad. Az emlékezésben a tegnap eseményei állnak hozzánk a legközelebb és a legtávolabb az, ami akkor történt, amikor még kisgyerekek voltunk. A regényemet csak összhangba hoztam az emlékezés logikájával.
SZT: A regény egyik szereplője (Regina) azt mondja, hogy egy bizonyos idő után rossz emberek fognak élni a földön. Maga hisz ebben?
MJ: Nem, ez a szereplő meggyőződése. Nem szeretnék ebben hinni, egy percig sem.
SZT: Honnan merített ihletet a könyvéhez?
MJ: A családom történetéből, abból, ami az életem, és ami maga az irodalom.
Perák Dalma
