Részlet az 1956 – A magyar felkelés és a bolgár irodalom [1956: Унгарското въстание и българската литература] című kötetből – Napkút Kiadó, Fordította: Temesi János; a versbetéteket Szondi György ültette át magyarra.
Nem különösebben meglepő, hogy a Bolgár Népköztársaságnak a magyar felkelésre érkező nyilvános irodalmi reakciói többségükben negatívak. Jordan Ruszkov felhívásként is értékelhető, a felkelést támogató Szólítlak, szabadság! című verse egy olyan konspiratív, illegális akció, amelynek majdnem nyilvános megjelenésével valamelyest sikerül bekerülnie az irodalmi-politikai kommunikáció félig látható zónájába. ’56 sűrű propaganda-köde mögül nehezen törnek maguknak utat az alternatív hangok, s jelennek meg a tényleges, nem anonim jelenlétek világosabb körvonalai. A titkosszolgálatok titkosított archívumaiban fellelhető egyes adatokon és az olyan önéletrajzi vallomásokon kívül, mint például Georgi Markové, hogy „minden igaz bolgár a magyarokkal volt”,1 vagy például az egyetemisták és az értelmiségiek nem teljes mértékű szolidaritásán kívül majdnem lehetetlen, hogy pontosan megmondjuk: ki, mikor és hogyan szólal meg az irodalomban a lázadással vállalt azonosulás nyelvén.
Mindazonáltal az 1989 után fellelhető részleges irodalmi archívumokban találhatunk néhány reagálást, igaz, elsősorban a marginalizált írók, a kommunista rendszer hírhedt ellenzői részéről. Ma például ismertek az 1956-ban prevenciós céllal a dunai Perszin-szigeten található koncentrációs táborba küldött Joszif Petrov ellenzéki szerző versei, amelyeket a költő hosszú időn keresztül nem is írt le, csak emlékezetének széfjében őrzött több tucat egyéb művével együtt. Hogy el ne felejtse őket, a fogoly állandóan ismételgette magában ezeket a verseket. Petrov csak szabadulása után írta le és rejtette el gondosan őket.2 Ezek között van 1956 egy olyan panorámája, egy „kelet-európai” kuplé, amelyet egy másik, megmagyarázhatatlan hittel átitatott kuplé követ:
„Lengyelországban fakad ki az összegyűlt kín!
Arany Prágából jönnek lázadó szavak!
A rab Magyarországon felkelés tör ki!
Hideg remegésben a kőkemény Moszkva!
Akár a Bastille omlik le, vész el ott már
a véres sztálini világ hatalma!
Föllélegzik mindenütt a munkásosztály!
Testvér testvért ölel: szeretetük jutalma!”
A szavak az elnyomottak láthatatlan testvériségének kontúrjait rajzolják meg. Ezek a strófák azonban még azok előtt is ismeretlenek maradtak, akik Petrov szabadulása után jelen voltak a költő otthonában szűk körben megtartott felolvasásokon.
Hasonló a helyzet Angel Nikov 1956-os verseivel is (ezek között van az Üdvözlet a magyar felkelőknek). A költő az ötvenes évek elején, a gimnázium befejezése után kapcsolódik be egy ellenzéki ifjúsági csoportba, amelynek nem sikerül a Rodope hegységen keresztül Görögországba szöknie, és tagjait bebörtönzik. Noha Nikov később kiszabadul, a magyar felkelés alatt „megelőzési céllal” letartóztatják, és az Állambiztonság plodivi börtönébe zárják, ahol megírja Üdvözlet a magyar felkelőknek3 című versét.
„Nem, nem tudok közétek állni!
Napomat bilincsek pántolják –
Sztálin-hatalom kénye-kedve.
Köszöntsétek nevemben Petőfit!
Veletek vagyok, ha nem is szabadon.
Fejünkkel a falakat szétverjük –
a szabadság kenyér az embernek.
Kezünket testvériségbe szorítja.
Töritek már le béklyóitok…
Vérben ázik napotok is.
[…]
Köszöntsétek a hős Petőfit!
Hagyjatok helyet nekem soraitokban.”
Ezekben a versekben ismét közvetlenül szólal meg a szolidaritás a magyar néppel és a börtönbe zárt bolgár ellenzékiek reménye, hogy Kelet-Európa valamennyi országában feltámad majd a szabadság utáni vágyakozás. De hallatszik egy sajátságosan tragikus visszhang is, amely magához az íróemberhez tér vissza. Miközben Jordan Ruszkov felhívása mégiscsak eléri a nagyközönséget, ahol gyakorlatilag cselekvésre és közvetlen részvételre szólít fel, addig a bezárt Angel Nikov rendkívül személyes sikoltása inkább saját magának szól. Szimbolikus beállása a magyar forradalmárok közé egyfajta saját magának tett esküt jelent a magyarországi tragikusan véres kifejlet előtt, azaz a költő szavát adja, hogy ma is, holnap is helyt fog állni.
Egy évvel később Nikov ezeket a veszélyes kéziratokat a melléképületében rejti el a többi, az ötvenes években idehelyezett irat közé, csak a nyolcvanas évek elején szedi ki őket, és csupán 1991-ben4 tudja megjelentetni.
Joszif Petrov és Angel Nikov, valamint más, valószínűleg ismeretlenül maradt költők hangja be van zárva különböző archívumokba és kései publikációkba. Nyilatkozat jellegű strófáik rögzítik a magyar felkelés erkölcsi támogatásának korabeli reakcióit, mégpedig elsősorban az antikommunista underground körében.
Számunkra azonban érdekesebb Atanasz Szlavov egy kézírásos versének témája, amelynek nincs akkora közvetlen, kézzelfogható kapcsolata a magyar felkeléssel, mivel sokkal inkább a Bolgár Népköztársaságban 1955/1956-ban tapasztalható s mind a mai napig elhanyagolt általános desztalinizációs légkört és szovjetellenes felhangokat tükrözi. És éppen ezen jellemzői miatt duplán értékes, mivel azt demonstrálja, hogy ugyanabban az időben a bolgár fiatalok és értelmiségiek körében is hasonló folyamatok zajlottak le, mint amelyek Magyarországon a felkelést kirobbantották. Tehát itt nem a budapesti forradalmi robbanás lírai-publicisztikai reflexiójáról van szó, hanem azokról az autentikus értelmiségi-politikai hangulatokról és nézetekről, amelyek egy meg nem valósult bolgár felkelés eszmei alapját képezték a Bolgár Népköztársaság szovjetbarát, kommunista rendszere ellen. Emellett ezek a hangulatok és nézetek modern, új kifejezési formákat kereső költői nyelven szólalnak meg.
Az 1956 tavasza kéziratának keletkezése
Körülbelül 1956 nyarán vagy őszén Atanasz Szlavov elkészíti az 1956 tavasza kéziratát. Ma valószínűnek tűnik, hogy az akkor 26 éves szerző komolyan gondolt arra, hogy a művet megjelenteti. A „pártegység nevében” elkövetett deperszonalizáció, a Bolgár Írószövetség politikája, valamint a sztálinizmus bűnei, illetve a Szovjetunió szeretete5 elleni heves támadások ’55-ben és ’56-ban inkább a később eljövendő tiltakozás spontán regisztrálását jelzik, azzal a kitétellel, hogy majd mindent a maga idejében. Ez az idő valójában soha nem jön el. A magyar felkelés leverése a szovjet csapatok által rövid időre blokkolja a desztalinizációs folyamatokat Kelet-Európában, a Bolgár Népköztársaságban pedig ez a folyamat az „olvadás” következetlen lépései eredményeképpen periodikus ciklusokra bomlik. A hatvanas évek elejétől Atanasz Szlavovnak az 1956 tavasza kéziratából csak néhány (mindössze három) költeménye tűnik fel későbbi kéziratokban, de árulkodóan megváltozott formában. A publikálásig azonban akkor sem jutnak el. Kinyomtatásukra csak óriási késéssel, Szlavov válogatott műveinek első kötetében, 2003-ban 6 kerül sor.
Az ’56-os szituációban a fiatal Atanasz Szlavov szavait különösen az autentikus dramatizmus hatja át, amely átalakítja az új nemzedékek gondolkodását és életszemléletét. Mindez világosan kitűnik a kézirathoz fűzött rövid bevezető szavakból. Íme:
„Ezek a gondolatok, megnyilvánulások és versszilánkok nem kitalált dolgok.
Az utóbbi egy év eseményei (1955 nyarától 1956 nyaráig) úgy zuhantak rám – sok más embertársamhoz hasonlóan –, hogy belső ellentmondásaikkal szinte szétszakítottak. Sok korábbi tulajdonságomtól megfosztva ülök itt – lehet, hogy megtisztulva egy új élethez, lehet, hogy holtan. Körülöttem itt hánykolódnak a pusztítás romjai: több tucat apró, gyerekesen megrémült fájdalom; elkorhadt gondolatok; rügyező magvak, amelyek nem találnak talajt.
Anélkül, hogy tudnám, pontosan miért ezeket helyeztem el a csalogatóan fehér papírra. És felteszem nekik a kielégítetlen kérdést:
LESZ-E NAP?”7
Azok az ellentmondásos események, amelyekre Szlavov itt céloz, nyilvánvalóan nem csupán az SZKP XX. kongresszusa utáni megrázkódtatásokkal és Sztálin 1956 februárjában kezdődött hivatalos trónfosztásával kapcsolatosak. Van ezeknek az eseményeknek egy sokkal személyesebb és politikai előtörténete is, mégpedig az úgynevezett Trajcso Kosztov-féle perben elítélt politikai foglyok két évvel korábbi kiszabadítása a táborokból és a börtönökből. Trajcso Kosztov esete a Rajk László ellen Magyarországon, Rudolf Slánský ellen Csehszlovákiában, Ana Pauker ellen Romániában, Wladyslaw Gomulka ellen Lengyelországban és mások ellen indított politikai perek bolgár megfelelője, s ez rányomja bélyegét Szlavov fiatalságára. Ő ugyanis olyan családból származik, amelyből többen is áldozatául esnek a „párttagsági igazolvánnyal rendelkező ellenség” ellen 1949/1950-ben indított pereknek. Atanasz Szlavov nagybátyja (Kiril Szlavov) még a nyomozás folyamán meghal, apja pedig (Vaszil Szlavov) alig éli túl a börtönt.8
Ezért nem olyan nehéz megmagyarázni a fiatal költő következetes, személyes okok által is motivált antisztalinizmusát. Itt azonban sokkal többről, sokkal mélyebb elkötelezettségről, egy olyan alapállásról van szó, amely radikálisan ellenzéki és teljesen elfogadhatatlan a Bolgár Népköztársaság teljes fennállása alatt, mivel ez már nem csupán Sztálint, hanem az egész Szovjetuniót elutasítja, és származási okokból is, öntudatosan, az autentikus polgári bolgár kultúrát vallja magáénak.
Ezért aztán Szlavov korai kézirata az 1956-os bolgár helyzet egyedülálló irodalmi-politikai dokumentumának tekintendő. Itt egy olyan cselekvést és polgári aktivitást tükröző költészettel találkozunk, amely a város új nyelvében gyökerezik, amelyet a dekadens költők verseire és a harmadik bolgár cári birodalom korából származó városi dalokra, valamint a harmincas és a negyvenes években keletkezett új, angol nyelvű költészet protest balos pátoszára egyaránt emlékező fiatal értelmiségi használ, s mindezt a lét és az írás természetességére törekvő indulattal tetézi. A politikai és a kulturális felhangok ezen konglomerátuma 1956-ból szédítően hangzik – úgy is mint költői nyelv, és úgy is mint politikai üzenet. Éppen ezért ítélik a Bolgár Népköztársaságban kiadhatatlannak.
[…]
Plamen Dojnov (1969) – bolgár költő, drámaíró, irodalomtörténész, szerkesztő, egyetemi oktató, az irodalomtudomány doktora, számos magyar vonatkozású tanulmány, kritika szerzője. Kezdeményezésére látott napvilágot 2004-ben a Три цвята / Három szín című, 15 fiatal magyar költőt bolgárul és 15 fiatal bolgár költőt magyarul megszólaltató antológia. Kávéköltemények címmel 2007-ben jelent meg verseskötete a Napkút Kiadó gondozásában.
1Марков, Георги. Унгарската есен – В: Марков, Георги. Задочни репортажи за България, С., 1990, с. 113.
2Lásd az első kiadás szerzői bevezetőjét ezeknek a verseknek a megírásáról és elrejtéséről: Петров, Йосиф. Вик от каторгата, С., 1990, с. 8–10.
3Lásd az önéletrajzi elbeszélést erről a következő könyvben: Ников, Ангел. На стълбището на съда, С., 2003, с. 59–61.
4Ников, Ангел. Вик. Тетрадка от 50-те години, Пловдив, 1991.
5Itt és később is, a kéziratot az Új Bolgár Egyetem archívumában őrzött Atanasz Szlavov-dossziéban található példány alapján idézzük. Lásd: Архив на НБУ, ф. 7, оп. 1, а.е. 46, док. 6.
6A következő három költeményről van szó: Miért hozzák el verseim az estét? [Защо стиховете ми потрепват вечер], A szerelem [Любовта] és A protoplazma [Протоплазма], amelyek különböző szerkesztésekben jelennek meg: Славов, Атанас. Големите кротки животни. Поезия. Есета. Избрани произведения. Том 1, Сливен, с. 30–35. Jellemzőek az 1956 tavasza [Пролет 1956] kézirat különböző publikációkban megjelent változataiban található különbségek.
7Архив на НБУ, ф. 7, оп. 1, а.е. 46, док. 6, л. 2.
8Lásd még ennek a családi történetnek a részleteit: Славов, Атанас. С точността на прилепи – В: Славов, Атанас. От Яворови до Елхови. Избрани произведения. Том 3, Сливен, с. 109–183.