Szeptember 1 és 3 között zajlik majd a Budavári Könyvünnep, melynek vendége lesz a bolgár szerző, Ivanka Mogilszka is. Váratlan utcák című regénye a napokban jelenik meg magyarul a L'Harmattan Kiadó gondozásában.
"Egy szerelem története, mely magába ötvözi az irodalom és a valóság legnagyobb szerelmeinek történetét. Egy város története, melybe beletervezték a világ összes városának minden látványosságát. Közép- és Kelet-Európa államszocializmuson, szabadságon, illúzión és csüggedésen túl".
A szerzővel szeptember 3-án, vasárnap délután kettőkor, a Budavári Könyvünnepen beszélget Krasztev Péter, a könyv fordítója és Váradi Péter, a L'Harmattan Kiadó főszerkesztője. Mi pedig mutatunk egy részletet a könyvből.
Ivanka Mogilszka: Váratlan utcák (részlet)
Szófia, 2012. február
Találkoztam egy férfival. Észre se vettem volna, ha nem kezd el zenélni. azután már semmi másra nem tudtam figyelni. Behunyta a szemét, az arca és a teste úgy hullámzott, mint a hömpölygő láva, a keze olyan gyorsan mozgott, mintha ott sem lett volna. amikor abbahagyta a zenélést, megdermedt.Elővettem az első tárgyat, ami a kezem ügyébe került: a két városfotó egyikét, amit Osziptól kaptam. régi, omladozó épület, a bejárat fölött jazzklub felirat, az utca végében egy piaccsarnok. Pár szót a fénykép hátuljára firkantottam, és odaléptem hozzá. átnyújtottam neki a képet. rápillantott a fotóra, elolvasta, amit ráírtam, rám emelte a tekintetét: a szeme fakókék volt, akár egy befagyott tó. az ember belezuhan, de megüti magát. Meg akart szólalni, de hirtelen sokan lettek körülötte; hallottam, hogy dicsérik, kérdezték tőle, mikor utazik el. Ebből megértettem, hogy hamarosan elutazik. Egy repülő elviszi egy városba, ahol még sosem jártam. Elment. Találkoztam egy férfival. Soha sem beszéltem még vele, de szeretem, és újra találkozni akarok vele.
Szófia, 2011. november vége
Az öregek. Előfordul, hogy séta közben látom egyiküket-másikukat, amint az ablakhoz tapadva, fakó szemmel pislognak. néha arcuk mosolyra derül, de többnyire grimaszuk megreked valahol félúton az elkeseredettség és a kíváncsiság között. azokból, akik magasabban laknak, csak a körvonalak látszanak az ablakkeretben. kényszeresen szoktam fantáziálni arról, hogyan is éltek, hogyan képzelték el a jövőjüket, és hogy élnek most.
Egyszer intettem az egyik öregasszonynak: mintha a nap szállt volna le az arcára. Úgy az üveghez tapasztotta, hogy attól tartottam, betöri. De mégsem. a mosolya szinte elkaszálta a lábamat. azóta kerülöm azt az utcát. Nem köszönök nekik. néha még arra is rákényszerítem magam, hogy elnézzek mellettük, pedig lépten-nyomon ott vannak. Elég, ha csak felemelem a fejem… talán ezért járnak az emberek messze előrerévedve, vagy földre szegezett tekintettel. Senki sem akarja látni, mi vár rá.
Rendszeresen kísért az érzés, hogy a szobák fekete odvaiban, a háttéren, melyen fehér fejük kirajzolódik, legalább egy olyan titok lapul, melyet érdemes elmesélni. a rejtélyek azok a keresztutak, melyekből a történetek erednek.
Rá is többször felfigyeltem már. a harmadikon lakik, még sosem láttam az utcán, de ahányszor felpillantottam az üvegezett erkélye felé, úgy tűnt, mintha a szemüvege az ablakhoz koccanna.
Egyszer-kétszer átsuhant a fejemen, hogy jobban tudja nálam, mit cipelek a cekkerben. De nem hozott zavarba a makacs vizslatással, amit gondolatban a rovására írtam. Feltehetően nagy szüksége lenne a sétára, de más mászkál helyette, mert ő nem tud járni. talán a háromemeletnyi lépcsőzés gondolata riasztja. Biztos boldog volt, amikor fiatalon beköltözött egy nagy ablakos ház harmadik emeletére. Most leginkább is kényelmetlennek, nehezen fűthetőnek és kietlennek érzi az otthonát. „ráadásul ezek a gyerekek a sarki iskolából, ezek is csak randalírozni tudnak… bezzeg annak idején még volt fegyelem. nem úgy, mint most…”
Az én utcámban és környékén ismerem minden idős ember arcát. Időnként összeakadunk. cígölik hazafelé a csarnok melletti termálkútnál feltöltött marmonkannákat, vagy betérnek a boltba aludttejért és kenyérért, néhanapján kekszért az unokáknak. locsognak az eladóval, és körülményesen turkálnak a pénztárcájukban. a végén a tenyerükbe borítják az aprót az elnyűtt bankókkal együtt, és a boltos elveszi, amennyire szüksége van.
Egy Szófia belvárosában működő, hiper- és szupermarketek közé beszorult kisközért tulajdonosának a munkája legfőképp abban merül ki, hogy uralkodjon az idegein. Mi, akik sorban állunk, sürgős feladatainkra gondolunk, és türelmetlenül dobogunk a lábunkkal. Szerencsére a tulajok ebből semmit sem hallanak.
Amikor munka nélkül maradtam – mármint olyan elfoglaltság nélkül, amelyik biztosította volna a megélhetésemet, vagy örömöt okozott volna –, már én sem dobogtam. akadt időm mindenre. Tudatosan mászkáltam el mindennap: bevásároltam, levittem a szemetet, céltalanul lődörögtem, állásinterjúkra jártam.
Amikor meghallgatásra mentem, nem néztem semerre. nem akartam, hogy a külső történetek elvonják a figyelmemet. négy hónapon át úgy sétáltam, mintha kötelező lenne, és a helyzet jottányit sem változott. Előtte azt gondoltam, hogy ha egyszer munka nélkül maradok, végre beköszönt az írás aranykora. De képtelen voltam írni. Inkább elütöttem a napot apró, háztartási molyolással, mint hogy estére kiderüljön, csak céltalanul bámultam a monitort. reggel, délben és este álláshirdetéseket olvastam, motivációs leveleket írtam, és szakmai életrajzokat küldtem szét olyan embereknek, akik világgá kürtölték, hogy pontosan olyan szakembert keresnek, mint én. négy hónap alatt hét választ kaptam, és öt meghívót állásinterjúra.
Ahányszor csak megnyitottam a levelezésemet, és elővillant a rengeteg levélszemét, elismételtem magamban: „Én vagyok a legjobb. tudom, hogy nincs jobb nálam.” Igazság szerint már a második hónap elején elbizonytalanodtam. Miért is gondolnám így, ha senki más nem erősít meg benne?
A harmadik hónap végén már annyira leadtam az igényeimet, hogy nem bántam volna, ha bárki felvesz, bármilyen munkára, amiért legalább egy keveset fizet. régebben el sem tudtam volna képzelni, hogy harmincéves koromra erre a sorsra jutok. Hittem-vallottam, hogy akkorra már lesz hírnevem, pénzem, saját lakásom, és annyit írhatok nyugalomban, amennyit csak kedvem tartja.
Pár éve már rémisztő volt ez a nyugalom. Miután leépítettek, rám tört a fásultság. Egy sort sem tudtam többé leírni. régebben úgy kajtattam a történet után, mint egy vadászkopó, kiszimatoltam a nyomot, írás közben kitartóan követtem, majd végül megszelídítettem a fehér papírlapon. aztán egyszer csak nem láttam többé a történetet. Egyetlen megveszekedett darabot sem. Amíg dolgoztam, akadt néhány apró győzelmem, összehoztam néhány sikeres műsor forgatókönyvét. arra is volt elég pénzem, hogy utazzak, és azzal áltassam magam, hogy anyagot gyűjtök. Soha nem gondoltam, hogy mással is foglalkozhatnék, mint írással. Sajnos, az elmúlt két-három évben a sok gondolkodásból egyetlen épkézláb sor sem született.
Ezzel szemben egyre jobban főzök, kis- és nagytakarítok. a lakásom apró. Söprés közben abban reménykedem, hogy a szemeteslapátba össze tudom gyűjteni az összes salakot, ami bennem felhalmozódott. Fel kell készülnöm. talán még egyszer feltámad egy olyan hullám, amilyen a kezdeti sikereim idején felemelt.
Egy nap felbátorodtam. Odaadtam a szomszéd néninek a negyedikről a joghurtot, az eladónő meg kiválogatta a ráncos markából a filléreket. kivártam, míg elhalt a bot kopogása a járdán, és megkérdeztem:
– Bocsánat, nem kelne el egy segéderő a boltban?
Nem kell. a legkevésbé olyan, aki írással foglalkozik; mi írnivaló van egy boltban? A hűtő kirakatán lógó parafatáblára kitűznek egy napi jókívánságot vagy bölcsességet, a sorban idegesen toporgó vásárlóközönség szellemi épülésére. ráadásul az internetből is dőlnek a bölcs gondolatok.
– Eladói munkát keresek – makacskodom –, tudok cipelni, csomagolni, mosolyogni és árut rendezni. Meg naponta írni valamit a táblára.
Nem tudtam, mitől szorongtam jobban: hogy belemegy, és felvesz, vagy attól, hogy visszautasít. Éreztem, hogy bizonytalan. alig észrevehetően dülöngéltem.
Alszik rá egyet, és majd szól. Talán rám tud bízni néhány váltást, a munkatársa úgyis hosszabb szabadságot vett ki, mert segítenie kell a lányának otthon. na meg aztán… benne voltam a televízióban, szóval a vevőkre ez biztos jó benyomás tesz… Bár az sem kizárt, hogy épp a tévé miatt érzik majd kínosan magukat.
Áh, az csak kétszer fordult elő – próbálom elhárítani az aggodalmakat egy mosollyal –, vendég voltam egy műsorban. nem valami nagy durranás. az itteni vevők aligha szaladtak bele valamelyik alkalomba: az egyiket nagyon korai időpontban sugározták, a másikat meg igen késeiben, ráadásul kulturális műsorban… Önt bizonyára érdekli az ilyesmi.
Több ezer teleírt oldal, jó néhány szerkesztett tévéműsor és pár megvalósult forgatókönyv után megszövegeztem a környék népességéhez intézett első szózatomat, és egy piros fejű rajzszöggel feltűztem a parafa táblára. Indulhat az első munkanap.
Ivanka Mogilszka: Váratlan utcák, L'Harmattan, 2017., ford.: Krasztev Péter
