Egy estimese-sorozatot tart a kezében az olvasó, melynek ötlete Katarína Kerekesová szlovák illusztrátor, forgatókönyvíró, animációs filmrendező fejéből pattant ki. Ezeket a történeteket mesélte a lányának esténként elalvás előtt, és a későbbiekben meséit vászonra vitte. A 13 részes rajzfilmet a szlovák gyerekek jól ismerik a tévéképernyőről, azonban most már kötet formájában is a kezükben tarthatják. És nemcsak a szlovák, hanem a magyar olvasók is, Polgár Anikó nagyszerű fordításában.
A kötet megszületéséhez még két jelentős szerző járult hozzá: Katarína Moláková dokumentum- és animációs filmrendező történetíróként és az ismert szlovák írónő, Alexandra Salmela szövegíróként. A három szerzőnő frappáns leírásokkal, élvezetes nyelvezettel és nagyon érzékletesen mutatja be egy vak kislány szemszögéből az ismerkedés, a barátkozás és a közös felfedezés örömét, a két kislány burjánzó fantáziáját. Megtudhatjuk, mi mindenben múlja felül a vak kislány a másikat, az élet mely területein tájékozódik jobban, ám a kötet közel sem a versengésről szól, sokkal inkább arról, hogyan köt barátságot és hogyan segíti egymást két nagy fantáziával megáldott kislány, hogyan tud egymás kedvében járni és hogyan találnak ki közös játékokat. Miminek köszönhetően megtudhatjuk, mi mindenre következtethetünk a hangok alapján, mennyi szépséggel tölti meg egy vak kislány napjait például az eső hangja. („Az eső zene. Ahogy az egyik esőcsepp koppan a másik után.”). Mimi ugyanis leginkább hangok és tapintások révén tájékozódik.
A kötetben egyáltalán nem kap hangsúlyt a vakság, sem annak negatív oldalai: Mimi egyszerűen csak más érzékszerveit használja sokkal hatékonyabban Lizánál. Az egyik fejezetben bújócskát játszanak, és Mimi jóval gyorsabban megtalálja a barátnőjét, mint Liza őt. A fülével jön rá, hol bújt el a másik. („Úgy fészkelődtél a papírok közt, mint a süni ősszel a levelek között.”). Sokkal több mindent érzékel hallás útján, mint újdonsült barátnője, meghallja például azt is, hogyan futkosnak egy fa járataiban a hangyák.
Már a kötet legelején megtudhatjuk, hogyan ismeri fel Mimi, a vak kislány, mennyiféle házfal létezik, melyik érdes és melyik sima, és honnan tudja, melyik ház milyen magas. Tömör és megható megfogalmazásban arról is tudomást szerzünk, hogy az apukájával él, és apukája mennyire szereti őt: „Apukám azt mondja, hogy én vagyok az ő napocskája. De én a napocskát sosem láttam.”
Mimi egy hétköznapi kislány mindennapjait éli, ám mindeddig nem volt barátnője, és magában játszott. Egy napon azonban meghallja egy éppen lefékező tehertaxi csikorgását, és hétköznapjai hirtelen fordulatot vesznek. A teherautó fékező hangja leendő barátnőjének a beköltözéséről ad hírt. Lizának semmi kedve hozzá, hogy anyukájával újra máshol éljen, amikor azonban felfelé tart a lépcsőn, és egy ugyanolyan gyerekcipőre lesz figyelmes, amilyen az övé, felcsillan a szeme.
Kezdetét veheti hát egymás megismerése. A színes pöttyös ruhás kislány és a fekete-fehér-szürke ruhás kislány egy zárt ajtón keresztül szólítja meg először egymást. „Szia. Te alszol?”, hangzik el köztük az első kérdés, amikor Liza végre megpillantja Mimit. „Nem, csak be van hunyva a szemem – felelte Mimi, aki már hozzászokott ehhez a kérdéshez. - Hát akkor nyisd ki! – követelőzött Liza.”
Ekkor derül ki, hogy Mimi nem lát, de ennek mindkét lány csak annyi jelentőséget tulajdonít, mint annak, hogy nem fekete, hanem szőke a másikuk haja. A tarkabarka, magabiztos Liza belép a visszahúzódó, érzékeny Mimi életébe, megismerheti Mimi csukott szemmel épített várcsodáját, és a realitásból máris átlépnek a szürreálisba, a mesék birodalmába. Egy csodakapun keresztül a várban teremnek, ahol egy szófogadatlan játék, Liza ketrecbe zárt bohóca kiszabadul a bőröndből, amikor kiesik a kezéből. Ő is bejut a várba, és most ő zárja be a kislányokat, hogy megismerjék a félelmet, amilyenben a gazdája tartotta.
A szöveg több helyén megmutatkoznak a látó és a nem látó kislány érzékelése közti különbségek. A sötétben a bátor, sőt vakmerő Liza félni kezd, ám Mimi otthon érzi magát, és ő ejti rabul a rakoncátlan bohócot. Liza átélhette, mit élt át a bohóc, és milyen csúnyán bánt vele. Kibékülnek és kibékülésük egyben a szabadulásukat is jelenti. Azon nyomban fény özönli el a várat, kiszabadulnak a csupaszín lepkék, de anya hívó hangja véget vet a nagy játéknak és ezáltal a kislányok szabadjára engedett fantáziájának is visszavonulót fújnak. Ám holnap itt egy újabb nap!
Nemcsak az érzékelés különbözőségére figyelhetünk fel az egyes helyzetek leírása révén, hanem a színekkel való játékra is. Mimi fekete, fehér és szürke színekben jelenik meg a lapokon, ami nem jelenti azt, hogy ő maga is ilyen unalmas lenne, amire a szerzőnők fel is hívjál egy párbeszéd során a figyelmet, Liza pedig színes ruhát hord – de nem ez határozza meg kettejük közös világának tarkaságát. Nem arról van szó, hogy a színes kislány színezi ki a szürke kislány mindennapjait – a kiszínezés mindkét irányban működik. Sőt nemcsak egymás életét, hanem a környezetüket is színekbe öltöztetik, és az egyes szereplőkkel is megszerettetik a színeket.
A szürke és a színes ruhás kislány krétákat ragad és kiszínezi a lépcsőházat, azzal a céllal, „hogy felragyogtassuk ezt a ronda, szürke napot”. A hasonlatokkal kifejezett színek nagyon költőiek, és a sok eseménytől hemzsegő, sokszor tömör stílusnak, ahol egy-egy mondatba egész történéssorozatot foglalnak a szerzők, üdítő költőiséget kölcsönöznek. Ezáltal a hasonlatokkal és szívet melengető gondolatokkal megtűzdelt, olykor-olykor túl pergő, egymást érő események jól követhető történetekké kerekednek.
Mimi és Liza a Top50 gyerek- és ifjúsági könyv között
Több apró történet bontakozik ki az olvasó előtt. Amikor például megjelenik a folyosó falán a szivárvány, felbukkan a szürke mániás házfelügyelőnő, akitől még a fikusz is megijed és lehullajtja utolsó két levelét. Porrongyai hamuszürke felhőjében a két kislány szivárványából csak maszatolás marad. A házinéni után iramodnak egy szürke tájba, ahol Liza ruhájának egyik pöttye kékké varázsolja az eget és tintaszínű eső tisztítja meg a tájat a szürkeségtől.
A kötet egyik üzenete az, hogy a komor emberek is képesek megváltozni és színessé válni. A mogorva házfelügyelőnő megkedveli a színeket és maga is szerethető alakká válik. Hajlandó poros szürkéből tarkává lenni úgy, hogy színeket gyűjt és simogat bele a ruhájába a hulló falevelekkel. A kötet nem nélkülözi a humort és az ötletes megoldásokat. Amikor a két kislány memóriajátékot játszik és párokat keres, varrónő ikerpár küzdi fel magát a lépcsőn vásznakkal, és a kislányok azt hiszik, a kártyalapokról keltek életre. Festői leírásoktól hemzseg az a fejezet, ahol a szemet gyönyörködtető szavannai állatvilág cérnával varrt, fércöltéses, gombszemű vászonállatai életre kelnek a varrószalonban, ahol a varrógépet meglovagoló varrónők és egy siránkozó, barátra vágyó krokodil is szerephez jut. A barátság ereje és a leleményesség fontossága e fejezet végén is nyomatékos, ahol Liza textilállatokat ragaszt a memórialapok hátuljára, hogy barátnője kitapogathassa azt, amit nem lát.
A kislányok lépésről lépésre ismerhetik meg a saját és a másik fantáziáját, egymást ösztönzik képzeletük trenírozására ebben a csöndes házban, amely kezdetben színtelen és kihalt, ám a könyv végén megtelik élettel, húsvér emberek lépnek ki az ajtók mögül és népesítik be a teret. Megismerkednek a szomszédokkal és azok foglalkozásaival, például a zöld erkélyes botanikus bácsival, amikor is egy perzselő napon rájönnek, hogy a fátlan udvarról hiányzik az árnyék. Fát lopnak a botanikus dzsungeléből, vagyis tulajdonképpen csak arrébb rakják egy kicsivel. De egyik kalandjuk sem veszélytelen: a negédes hangú liánok egy kocsonyás békához vezetik őket, akiből egy ostorszerű nyúlvány bukkan elő.
A botanikus bácsit a lányok kis- és nagybetűs tipográfiai megoldásokkal köszöntik hintázó hangon – a „hullámzó” hangok nagyon jól működnek a szövegben. Továbbá jó nyelvi ötlet az egybeírás, például néninéni, ahogyan a gyerekek szólítanak meg sürgetően, önmagukat ismételve egy nénit, és nyelvbotlásos szójáték is akad, például a premier, amit tremiernek ejtenek a felnőttek szavait nem ismerő gyerekek.
Többek közt arra is tanít a kötet, hogy kisebb és nagyobb olvasói fogadják el a másságot, legalább is Halász néni vízi birodalmában, akinek akváriumában a piros halak kiközösítik a sárga halat, aki félelmében eltűnik. Amikor a kislányok elmesélik, mennyiféle élőlény létezik a földkerekségen, elszégyellik magukat és együtt keresik meg a lányokkal a sárga halat, akire eltérő hullámzása alapján találnak rá.
A kötet végén pedig a lányok szüleit is összehozza egy közös karácsonyfa alá a véletlen, vagyis Liza anyukájának a feledékenysége, és fantáziájuknak köszönhetően Ajándékvárosban sétálgathatnak. Miminek csak egy kívánsága van, Lizának száz, de végül az ő kívánsága is az lesz, hogy Mimi kívánsága teljesüljön. A kötetből kiderül, hogy mindkét kislány csonka családban él, de akárcsak a vakságnak, ennek sem tulajdonítanak jelentőséget a szerzőnők. A lényeg máshol rejlik. A kötet szerethető stílusán, kidolgozott nyelvezetén és a megnyerő képi világon.
A szöveg hátteréül szolgáló illusztrációk olykor beleolvadnak a szövegbe, vagy éppen ellenkezőleg, a szöveg az illusztrációkba, hangulatukkal, színvilágukkal szerves részét képezik egymásnak és egymást kiegészítve egymást erősítik. Az oldalszámok ötletes megoldásai is az éppen aktuális fejezet témájához igazodnak, hol ceruzából bukkannak elő, hol öntözőkannából. A kötet képvilága azoknak a gyerekeknek is nagy örömet nyújt, akik még csak a képekben tudnak gyönyörködni. Polgár Anikó fordításában gördülékeny, olvasmányos és nagyon is élő nyelv tárul a magyar olvasó elé (pl. bőrszerkós vírus, daloló szipirtyó, locsi-fecsi csajszik).
Pénzes Tímea
Katarína Kerekesová, Katarína Moláková, Alexandra Salmela: Mimi & Liza. Fordította: Polgár Anikó. Illusztrálta: Katarína Kerekesová, Boris Šima, Ivana Šebestová. Scolar, Budapest, 2016.
Fotó: Pénzes Tímea és Top50 Gyerekkönyv
