Mai könyvajánlónkban egy a hazánkban még ismeretlen, montenegrói szerző művéből olvashatnak részletet. Branislav Brković A valóság legvégső változata (Poslednja verzija stvarnosti) című könyve idén jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában.
Branislav Brković 1949-ben született. A montenegrói kortárs irodalom, és a podgoricai értelmiség szerves alakja, a
2000-es években zajló montenegrói írok szerveződésének tevékeny szereplője. Kötetei: Magányos Galo (Galo Samac, 1985.), A tölgy emberei (Hrastovi ljudi, 1989.), Holt muzsikusok dala (Pjesma umrlih svirača, 1993.), Reggeli zsoltárok (Jutarnji psalmi, 1995.), A valóság legvégső változata (Poslednja verzija stvarnosti, 1998.).
Montenegró kilépése a miloševići Jugoszláviából, Szerbiától történő elszakadás, egyszóval a független állam utáni vágyódás, nem csak az ország politikájára, de az irodalmára is rányomta bélyegét. Sokáig bántotta az értelmiséget, hogy nyelvük önállóságát a saját hazájában sem ismerik el, de a szerb egy nyelvjárásának, nyelvi változatának tekintik. Így nem csoda, hogy ha a montenegrói kortárs irodalomban sokszor megjelenik a valóság többrétegűsége, az értelmezhetőség képlékenysége, és hogy minden csak attól függ, vagy attól látszik valamilyennek az adott pillanatban, hogy milyen szemszögből nézzük.
A valóság legvégső változatában a főszereplő a saját világába zárkózva szemléli életének eseményeit, ahol kísérteteivel és démonaival harcol. Miközben ő saját, belső káoszával, és a zsigeri gonoszság ejtette sebeivel küszködik, kinn, a rajta kívül eső világban háború van, de ez csak marginálisan érinti meg.
(Részlet a könyvből a tovább gombra kattintva.)
Branislav Brković: A valóság legvégső változata
(részlet)
Fordította: Szabó Palócz Attila
3. fejezet
A SÁTÁN
Ez, amit látott, de még mennyire, hogy valóságos, megerősíti benne a szellem szabadságát, az emberi érdekek könnyed távolságát.
I.
„A nagy mindenségben ez csak egy kis részlet”, hangosan énekelte a megnevezetlen, ahogy átvergődött, észrevétlen, az emberek erdején, a tenyerét dörzsölgetve, mint aki jó munkát végzett.
Az összehangolt tánc és a dal, a sírás és a fájdalom reinkarnációja úgy hallatszott a rettegés – az átélt káosz – fülében, mint a borzalmak újabb hullámát előrevetítő jelenés. Ez a kis madárijesztő keresett valakit, elveszettet és elhagyottat, hogy kielégítse gonosz hiúságát, mint egy letaszított bosszúálló angyal, aki emberi alakba transzformálódott.
„Én Boszniám…”, hallatszott egy félhomályos lakásból, puhán és remegőn, mint egy rekviem a felhangolatlan harmonikáért, amelyet a Hum–Dubrovnik vonaton felejtettek.
„Ne, ne higgy semminek”, neszezett a fülében. Ez egy látomás – Avdo Boszniában van, én meg itt, a nagyvilágban –, lassan talán megőrülök.
„S így válik a ragadozó madarak martalékává”, énekelte a Sátán, a megnevezetlen, ahogy közeledett hozzá. Megtorpanva fülelt; a harmonikaszó elhallgatott. Ez csak a füledben zúg, suttogta magának, ez a félelem a daltól, amelynek fiatalon még oly könnyen átadtad magad. De jól tetted! Minden csak egy dal volt! Volt, vagy még mindig az? Most Avdo és Marko énekel, neked nincs rá jogod, elfelejtetted. Magadra maradtál, teljesen egyedül; nincs kapcsolatod a külvilág felé.
– Nem, uram, minden morális norma a visszájára fordult a Sátán szolgáinak tevékenysége folytán – hallja a fenyegetést, amelyről nem tudja, honnan jön és kinek szól. „Elkezdtem megőrülni – suttogta. – Ki ez most, aki engem leckéztet? Ez a kis gané mintha belém költözött volna, ez a hétfejű és számtalankarú Hüdra. Sátán, te letaszított féreg, te kis szar, nem hiányoztál nekem!”
A napfény, amely megtört a Coca-Cola órásplakátján látható kisfiú szemén, pontosan a homlokára tűzött. A bukás oly egyszerű, gondolta. Elbuksz, és nincs tovább. Ez a vég. Sátán, te féreg, miért nem engedted ezt meg nekem?! Puff, és vége. Én mondom neked – te is eltűnsz majd. Nyomoronc helyet találtál magadnak, amely befogadott, ráerőltetted az elhibázott ambícióidat, nagyon sikeresen.
Megérezted a sikolyt, és éppen azt, amely mintha a belekből szakadt volna fel, amikor a boldogságos békességből a valóság káoszába jutott. A köldököt feszítette, mintha a fonál még nem szakadt volna el; visszakívánkozott. Ne, ez lehetetlen. Ahhoz, hogy újjászülethess, előbb meg kell halnod, de nem állsz készen erre. Leköpködött, kiátkozott, hírhedt vagy, de valami még hiányzik. A fájdalom, állapította meg. Az élet értelme a létezés valóságának képében jelent meg, és azt hiszem, ez az igazi. Sátán, te senkiházi, ne nevess!
„Én Boszniám…”, neszezett ismét a fülében. Most sokkal valóságosabban és tisztábban. Megtorpant. Megfeledkezett arról, hogy egy találkozóra indult. A Vadgesztenye utca végén kellett megtudnia azt, amit nem tudott megfejteni.
Úgy érezte, sohasem érhet már oda. Pedig könnyen lehet, hogy csak az utca végére jutva értheti meg, miért és hogyan keletkezik a költészet. Ez a gondolat arra ösztönözte, hogy felgyorsítsa lépteit, pedig olybá tűnt, mintha nem is mozgatná a lábát.
II.
A járókelők folyama végighömpölygött az utcákon, majd eltűnt. Tartott az utca végétől, a találkozástól, amelynek meg kellett pecsételnie egy új ismeretséget. Nem firtatta, hogy találtak rá, honnan szerezték a telefonszámát. A kíváncsiság győzedelmeskedett. Csak egy dolog járt a fejében: hogyan beszélgessen és kivel.
Ezért mindent hátrahagyott és elment, a félelem és a tehetetlenség fájó bűntudata gyötörte, a közelmúlt rémséges képei, amelyektől nem tudott szabadulni.
Tudom, a Sátán, ez a kis semmirekellő, belém ette magát, rábeszélt, győzködött. „Mentsd meg a lelked, később már mindent elfelejtenek, a feledés népbetegség.” A nép, miféle nép, én egyéniség vagyok, mindig is az voltam. Mit törődök én a néppel? Akkor azonban egy újabb kérdés tört utat magának: Miféle törődés? Sátán, te test nélküli tömeg, megint kinevetsz. Hogy vessem meg a saját népem? Felfuvalkodott tökfej, ez az én népem!
A séta jutott eszébe, végighaladt a Szabadság utcán, majd a benzinkútig, az emlékműig, minden éjjel. Az így megrajzolt útvonalán megvalósult egy teljes élet. A levegő tisztaságában érezte a saját megtisztulását, a békességet, amire vágyakozott most is, miközben szinte alig mozdította a lábát.
Betért a vendégekkel teli Aphrodité bárba, és rácsodálkozott, hogy jólesett neki a lárma, amelyből csak alig néhány szót értett. Rendelt egy italt, majd hirtelen meghallotta sorsának éles hangját, ahogy visszavezeti őt a rémálmok és a várakozás állapotába.
– Nagyon büszke vagyok a montenegróiakra – mondta Slavenija, mint egyfajta szemrehányást, mint holmi fájdalmas megerősítését annak, hogy elállt a népéért folytatott harc folytatásától. – Melyik ország az, ahol minden társaságban, ismerősök vagy idegenek közt is szeretetet és örömet érezhetsz?
– Ez veszélyezteti a hallgatásom – magyarázkodott Slavenija előtt.
– Maradj csak te szépen a saját kis civilizációs hallgatásodnál, nekem ez így sokkal jobban tetszik.
„Még egy whisky, még egy”, lüktetett a fülében, ahogy a végtelen utcát figyelte a sápadt kék függönyön át.
– Onnan kell elindulnunk, Slavenija, ahol ez az egész elkezdődött – igyekezett megmagyarázni.
– A szerelem, amely üldöz téged, rémálommá változik. Hittél neki? Emlékeznél még rá egyáltalán, ha akkor nem úgy végződik?
„Ha, ha, ha, mondd, emlékeznél-e, mondd”, mosolygott visszafojtva az, akiről feltételezte, hogy miatta került ebbe az állapotba.
Hogyan távolíthatnám el ezt a szörnyeteget, aki beavatkozik az életembe?
„A lelked kívánta meg, hogy a bűn útjára térjen, Isten nem akadályozta meg ebben, nem fosztotta meg az emberi bujaságtól, ami mindenki számára megengedett, mióta világ a világ, így hát jó mélyre gázoltál.”
– Nem, Slavenija, nem emlékeznék rá, nem beszélnék a létezőről, arról, ami már évszázadok óta tart. Az ismétlődések nyomásként nehezednek rám, azonos módszerek, színek, s ugyanaz a kéz húzza meg a vonalakat a már látott rajzolaton.
– Nem azért jöttem, hogy átjavítgassam a rajzodat, szétkenjem a festéket, de ahogy látom, ti sem igyekeztetek nagyon azon, hogy bekeretezzétek ezt a képet. Pedig megtehettétek volna, meg, időtök is volt rá.
„Most válaszolj, most konfrontálódj, gyerünk, te szófogadatlan kísértet! Köddé váltál, azt hiszed, nem találhatunk rád.”
– A miénk volt, és bele is vesztünk a dologtalan álom élvezetébe. Itt lépkedett a valóság, miközben mi azt hittük, hogy az igazak életét éljük.
„Az álmok szertefoszlottak, nagyon is jól teszi, hogy emlékeztet téged erre. Újabbakra már nincs lehetőség. Hová?”
Zavartan és leverten lépett ki a bárból, érezte, hogyan költözik bele a félelem és az aggodalom. Én talán csak egy árny vagyok, amely csak lépked, de nem érheti el a célját.
„Árny, de olyan árny, amely tapintható, materiális életet él”, hallotta ugyanazt a suttogást a fülében. Barbár élvezetet érzett ebben a hangszínben.
Mit akart ő? Mi az, ami űzte őt? Semmi különös. Független hazát. Azt, ami több száz éven át megillette, s ami néhányszor irracionális módon elveszett. Minél tovább kerülte a vitát erről, annál inkább ránehezedett egy kép, amely ellen már nem tudott harcolni:
…Körmenet haladt végig a város utcáin, hosszan és komoran, három koporsóval az éj leple alatt, amíg le nem eresztették terhüket a kiásott földbe. Miközben betemették és röhögve lehugyozták, ez a folyadék, amely ott gőzölgött a friss levegőn, a szememben özönvizet indított el (Noé és a bárkája nélkül), nagyon röviden: a pillanat, amely meghaladja az örökkévalóságot. Kitörölhetetlenül végigcsúszik agytekervényeimen, és én (akkor még mint apám férfiasságának embriója) jeleket küldök az ég felé, rimánkodom a Megmentőhöz, mert úgy hiszem, hogy a gonosz felülkerekedett, győzedelmeskedett. S az, aki ordít, akit elkapnak és megvernek, leverik a fejéről a sapkát, és abba végzik el a szükségüket, akinek az arcába köpnek, aki keresztet vet mindennek láttán, az ágrólszakadt ember, aki nem hitte el, hogy ilyesmi lehetséges, ő hát az én leendő apám. Nyugtalanul, elborzadva, mintha az őrület megcsillanna a szemében, még mindig motyog valamit: „Zbrrr… brrr…”, értelmetlenül hörög a kivérzett ajkán. Ahelyett, hogy feléje, inkább az égre emelem kezem, könyörgök és megmentést kérek. Leendő anyám mezítlábasan imádkozik a kereszt előtt, csókolgatja, miközben sír. Egy döbbent angyal figyeli. Megpróbálom elérni. Kicsúszik a markomból. És ez a vége. És ezt a befejezést én úgy értelmezem, mint a mindenség végét, mint egy hiábavaló látogatást az élők között. Csendben maradok, miközben apámat elfújják a hideg éjféli szelek.
„Téged is lehugyoztak. Haladsz ugyan, de mindvégig valami olyan múltra gondolsz, amelyik itt nem jelent semmit. Halmozod a félelmeket, kínlódsz. Hallgass ide, nem fogsz hibázni, folytasd csak.” Nem tudott megszabadulni a suttogástól, amely szinte átszakította a dobhártyáját.
– Pazar, de tényleg – mondta Slavenija. – A magányt választottad, hogy enyhítsd a fájdalmad.
A bukást immár menekvésnek kezdte érezni, amelynek átengedte az életörömöket. Úgy hitte, mindent elfelejtett már, ami visszavezethetné annak a képnek a zord valóságába, amelyet kitörölt az életéből. Sietve, hogy megérkezzen a találkozóra, olyan beszélgetések furakodtak eléje, amelyek a múltra emlékeztették.
– Nem eszik olyan forrón a kását, kedves Eduardom! A sas nem vadászik legyekre, amire te bezzeg vállalkoztál. Az ember, aki álcázza magát, s olyannak tetteti magát, amilyenné soha nem is lehetne, nem juthat messzire – emlékeztette kitartóan Slavenija.
Sehogyan sem tudta kibogozni (tehát még akkor sem, amikor ez a legvalószínűbb lett volna), hogyan dőlhet be egy olyan látomásnak, amelyből immár minden valós sikoly elveszett. És csak a nyom, a félelemhalmok tették, amelyeket most mintha felkavartak volna benne, hogy egyetértően bólogasson. Minden, amit tett, csak arra volt jó, hogy elfedje a nyugtalanságát.
***
További részlet a Napkút Kiadó honlapján.
Az Európai Bizottság támogatást nyújtott ennek a projektnek a költségeihez. Ez a kiadvány (közlemény) a szerző nézeteit tükrözi, és az Európai Bizottság nem tehető felelőssé az abban foglaltak bárminemű felhasználásáért.
