Adam Miklasz lengyel író volt az idei visegrádi írói ösztöndíjprogram (Visegrad Literary Residence Program) tavaszi résztvevője. A program záróeseményén elhangzott írását közöljük.
Mindenki szeretett ide járni kebabért. Nemcsak azért, mert „Az Örményhez” címzett kebabos volt az egyetlen, amelyiknek lengyel volt a tulaja, lengyel a személyzete, lengyel húst adtak, és lengyel szószokat – vagy a piros csípőset, vagy a fehér fokhagymásat. Beszélték, hogy a többi, külföldi kebabosok idegen tulajdonosai mind hozzátettek a szószhoz még valamit. Azt is suttogták, hogy a hitetlenek elleni, szervezett hadjárat részeként a főnök spermája is belekerült, azért, hogy a legmakacsabb keresztényeket is a dzsihád hithű szolgájává változtassa. Hát ezt mondogatták maguk között az emberek, és inkább az Örményhez jártak enni. Az Örmény ennek megfelelő emberi erőforrásokkal büszkélkedhetett, illetve inkább egy emberi erőforrással – úgy tűnt, hogy a nappali személyzet kiválasztásában egy teljes stábnyi HR-es segített, de a második műszakra már nem volt zseton. Éjjelente egy öreges kinézetű, teljesen jellegtelen, szomorú nő dolgozott, akiről senki nem tudott semmit azon kívül, hogy borzasztó lassan tette a dolgát, de tényleg őrült lassan, miközben a vastag rácsok mögött rejtőzködött, és kerülte a kapcsolatot a vásárlókkal. Néha nem volt kedve új adag húst a nyársra húzni, csak apró darabokat szelt le, amiket egyenesen a mikróból osztogatott, ami nyilvánvalóan nem nyűgözte le az ingatag tömeget. Nem, az éjszakai vénség nem szolgált a hely előnyére. Ami előnyére vált, az a nappali lány volt. Edziának hívták.
xxx
Kowaliknak nagy, vastag fekete keretes szemüvege volt. Ez volt az egyetlen megkülönböztető jegye, máskülönben az árnyékok között élt. Ez is csak azért volt különleges, mert a munkásnegyedben senkinek nem volt ilyen vastag szemüvege ilyen széles kerettel. Egyértelmű volt, hogy egy ilyen szemüveg tulajdonosa nem tud senkinek leverni egyet, emellett nyilván nem érdekli a boksz, a foci, vagy épp az autók, nem vedel sört, és egészen biztosan nem emel meg kanapét, rak össze szekrényt, javít kábeltévét vagy legalább mosógépet. Egy senki volt, épp csak egy árnyék, szerényen rásimulva a tégla- vagy betonfalakra. Járt-kelt, és senki, de tényleg senki nem figyelt rá egy pillanatra sem.
Szeretett olvasni, ami nem könnyítette meg kapcsolatát a környezetével. Lengyel szakon tanult – ha akkoriban be tudta volna fejezni, talán az egyetemi diploma maga vagy esetleg egy szerkesztői titulus most rákényszerítené az embereket, hogy tudomásul vegyék. A helyiek szeretik a konkrét dolgokat.
Kowaliknak egyébként nem volt baja az ember-árny léttel. Az iskolapszichológus már gyerekkorában megállapította, hogy nehézségei vannak a környezetéhez való alkalmazkodásban és adaptálódásban, ami a jövőben megnehezíti majd a társadalomban történő normális működését. És valóban így lett – ezt pedig csak tovább súlyosbította, hogy belekóstolt a könnyűdrogokba, amikre aztán gyorsan rá is kapott. Amikor elveszítette az érdeklődését – főleg a könnyűdrogok használatának köszönhetően – tanulmányai iránt, órákat töltött a rendszámtáblák számolásával. Néhány ismerősével megosztotta, hogy a legtöbbjük A-ra, V-re vagy U-ra végződik. Ő maga az E-nek drukkolt, de az annak ellenére is mindig kikapott, hogy néha csalt a javára. Az ismerősökből így aztán még kevesebb maradt. Amikor bevezették azokat az átkozottul unalmas, fehér rendszámtáblákat, átállt a villamoson utazók számolására. A megállóhelyek párharca, igazi örökrangadó: hol száll föl több ember – a Partizantów, vagy a Leśników megállóban? Kowalik volt az egyetlen, aki tudta a választ az ilyen kérdésekre. Ha valamelyik tévés vetélkedőben lett volna „Villamosmegállók” kategória, már rég meggazdagodott volna.
De természetesen nem volt gazdag. Még akkor szeretett bele Edziába, amikor az a hentesnél dolgozott. A lány akkor még molettebb volt, nem járt még fitneszre – erre az időszakra gyakran gondolt vissza elérzékenyülve. Elragadta a robusztus, falusias lányok vonzereje, akik hatalmas tenyerükkel gyúrják a tésztát, nehéz vödrök tartalmát hajítják a komposztra, fát hasogatnak, és esténként gyengéden ölelnek telt keblükre. Gyönyörű arca volt, csodaszép mosolya, és Kowalikot egyáltalán nem zavarta, hogy amikor hirtelen nevetésben tört ki, látszott a hiány a fogsorában, talán a hetes, esetleg a hatos fog környékén.
Még ma is megszédül, ha eszébe jut az eset, amikor Edzia darált sertéslapockát adott ki neki. Az előírásoknak nem megfelelően, helytelenül, kesztyű nélkül. Kowalik megpillantott egy fehér índarabkát, ahogy épp lehullik a köröm alól a maradék hús mellé. „Bocsánat!” – vette észre a lány, hogy észrevették – „Kesztyűt kellett volna vennem!” – elvörösödött, az ÁNTSZ-es ellenőrök ilyen helyzetekben könyörtelenek, márpedig számára Kowalik tipikus ÁNTSZ-ellenőrnek tűnt, hiszen vastag szemüveget viselt, széles, fekete kerettel. És ekkor Kowalik eljutott a bátorság és merészség legmagasabb csúcsaira, mivelhogy néhány perccel azelőtt vett magához nagyobb adag könnyűdrogot. Megragadta Edzia kezét, és lágyan, amilyen lágyan csak tudta, ezt suttogta: „Kérem, hagyja, ezt az índarabkát elviszem emlékbe!”.
Zöldy Áron fordítása
Adam Miklasz (Krakkó, 1981) - prózaíró, dramaturg, újságíró.
Első regénye, a Polska szkoła boksu (Lengyel Boksziskola) a rendszerváltás utáni nagy-britanniai lengyel emigráció sorsait követi nyomon. Következő regénye, az Ostatni Mecz (Az utolsó meccs) Krakkó ipari negyedében, Nowa Hutában játszódik, ahol az író felnőtt, és amelyhez továbbra is ezer szállal kötődik. Társszerzője a 2014-ben a Ha!Art kiadónál megjelent Bękarty Wołgi (A Volga fattyai) antológiakötetnek. A szerző több nyári színházi előadásnak is társszerzője (Łestern, Dynów, 2014, illetve NH Wonderland, Teatr Łaźnia Nowa, Nowa Huta, 2015). Írásai megjelentek többek között a Ha!Art, a Nowa Europa Wschodnia, a Przegląd és a Tekstualia folyóiratokban, de rendszeres szerzője a ciekawostkihistoryczne.pl online magazinnak is.
Élénken érdeklődik Közép-Európa és a Balkán kultúrája és történelme iránt, a régió futballtörténetének kutatója. Szereti a kocsmákat, sportfogadásokat és a női basszusgitárosokat.
