A Könyvfesztiválra megjelenő könyvek közül egy újabból szemezgettünk. Kateřina Tučková regénye egy szlovák-morva határon fekvő kis falu több évszázadra visszanyúló hagyományaival foglalkozik. Hogy miről is szól ez a hagyomány, és ez miért érdekelte a nácikat, és miért nem baj, sőt, jó ha ennek ellenére minket is érdekel, az alábbi részletben olvasható, Csoma Borbála tolmácsolásában. De még inkább magában a regényben!
Surmena
Sokáig azt hitte, hogy ezzel az eseménnyel kezdődött minden gyötrelmük. Csakhogy egyáltalán nem így volt, nem abban a pillanatban kezdődött, amikor ott álltak a koprvazyi hegyen lévő kisház ajtajában és az anyja tetemét bámulták. Dora nem volt olyan ostoba, hogy a falusiak feldúlt, izgatott arcából ki ne olvassa, hogy sokkal régebbre nyúlik vissza ez a történet, olyan régre, amire ő még nem emlékezhet. Nem tudta félrevezetni sem a falusiak szánakozó, szomorú tekintete, sem a szavaik: „– Micsoda szerencsétlenség!” vagy „– És miért pont veletek kellett megtörténnie!?” Nem tévesztették meg, mert ő is részese volt ennek az egésznek, velük élt, velük lélegzett. Akárhogy is igyekeztek, hozzá is elért ez-az abból, amit a háta mögött suttogtak, hogy mindez előre megjósolható volt, hogy nem történhetett másképp. Így vagy úgy, de mindenképpen szerencsétlen véget kellett érnie. Mert az ő anyja is istennő volt, és egy istennőnek sem könnyű a sorsa.
Másrészről, ez az eset mindent felülmúlt. – Dora ezt akkor értette meg, amikor meghallotta, hogy már vagy háromszáz éve nem végzett fejsze egy beavatott istennővel sem.
De miért épp az ő anyja? – kínozta a kérdés, de nem kapott rá választ. Senki sem akart róla beszélni. Ha erre a témára terelte a beszélgetés fonalát, az emberek rémülten elkapták a tekintetüket, mintha a templomban káromkodott volna. Surmena is hallgatott.
Nem maradt más hátra, mint mélyen magába fojtani a kételyeit. Néhány hónap alatt eljutott odáig, hogy elhatározta, soha többé nem fog ezzel foglalkozni, és rácsapja az ajtót erre az emlékre. Akármikor is kezdődött, akármi is történt.
Egyébként is, minden perce be volt táblázva. Meg kellett tanulnia hogyan váljon az istennő jobbkezévé, és a rengeteg új, izgalmas élmény lassan, fokozatosan a fájdalmát is kitörölte. „Andzjel” lett belőle. Belőle!
Korábban csak hallott róluk. A kis angyalokról, akik az istennők kezére dolgoznak, és sosem hagyják őket cserben. Csakhogy eddig eggyel sem találkozott, pedig néha direkt azokon a dombhátakon időzött, ahonnan Surmena, Irma vagy Kateřina Hodulíková portáját szemmel tudta tartani.
– Mutasd meg az angyalodat, nénikém! Ki dolgozik neked? – szerette volna megtudni, amikor látogatóban voltak nála az anyjával. Ám Surmena olyan képet vágott, mintha soha semmiféle angyalról nem hallott volna, az anyja, Irena pedig nevetett. – Én is istennő vagyok, de láttál már valaha bármiféle angyalt a közelemben?– kérdezte. Csakhogy az ő anyja másféle istennő volt, olyan furcsa. Nem is jóslással foglalkozott, így aztán senkit nem vezettek hozzá az angyalok.
Most viszont ez a titok magától szétpattant, kinyílt, mint egy túlérett babhüvely, és egyszerre pattogtatta ki minden szemecskéjét – nemcsak hogy megtudta, kik az istennők angyalkái, de egy lett közülük maga is.
A világ gyökerestül megváltozott számára. Ez az új világ egy hosszú, véget nem érő délutánnak tűnt neki, míg az a másik egyetlen, unalommal teli pillanat volt csupán, amelyben az élet megfoghatatlanul, képlékeny pacniként folyt szét. Ettől kezdve Dora már sohasem üldögélt csak úgy, lábát lógatva a magányos hegyi házikó előtt. A szabadidejét más emberekre áldozta, akiknek életében fontos szerepet töltött be. Büszkén és a titkos tradíciónak kijáró felelősség tudatában tette a feladatát, amelynek gyökerei olyan régi időkre nyúltak vissza, amelynek kezdetét sem a žítkováiak, sem a Kopanice hegység lakói nem tudták felidézni. A helybéliek csak tisztelettudóan bólogattak: A „bűbájos asszonyok” varázslása ősi mesterség, az „istennők” és az „angyalok” itt vannak közöttünk, amióta világ a világ.
Amióta világ a világ, ősidők óta, Dora ezt jól tudta. Amit azonban nem sejtett addig a pillanatig, amíg Surmena angyalává nem vált, az az volt, hogy az „istennők” és tudományuk ilyen egyedi és különleges dolog. Hogy máshol ilyen nem létezik. Amikor kicsi volt, azt hitte, hogy „bűbájos asszonynak”, vagyis „istennőnek” lenni tulajdonképpen csak a létezés egyik formája – vagyis, hogy az asszonyok egy része postás, bolti eladó, fejőnő vagy tehenészlány a žítkovái TÉESZ-ben, mások pedig „istennőként” keresik a kenyerüket. Ugyanolyan természetes foglalkozásnak tűnt ez neki, mint bármelyik másik. Eszébe sem jutott, hogy ilyesmi ne létezne másutt.
Csak most, hogy angyallá vált, világosodott meg előtte, milyen nagy távolságokból utaznak az emberek az „istennőkhöz” tanácsért vagy gyógyulást remélve, akkor értette meg, mennyire különlegesek ezek az asszonyok. Annál lelkesebben segédkezett aztán, és gondosan betartott mindent, amit Surmena a lelkére kötött.
Surmena akkor fogadta magához őket, amikor ő nyolc-, Jakoubek pedig négyéves volt. Dora biztos benne, hogy meg sem fordult a fejében, hogy máshoz kerüljenek. Akkoriban még nem volt olyan öreg, hogy ne tudjon gondoskodni róluk, és az az áldott jó szíve nem engedhette meg, hogy másképp cselekedjen. Ráadásul nem volt saját gyermeke, és Dora máig biztos benne, hogy tulajdonképpen őt helyettesítették számára.
…
– Te, figyelj csak, az a te Surmenád… – fordult oda hozzá ebédnél a kolléganője, Lenka Pavlíková –, beleolvastál már valaha az ügynöklistákba?
Dora megrázta a fejét. Nem tudta, miért is kellett volna belenéznie. A rendszer kiszolgálóinak listája már régóta kísértette az ország nyugalmát, de nem gondolta, hogy most, majdnem kilenc évvel a rendszerváltozás után neki is dolga akadhat velük.
– Én ugyan nem tudom, milyen összefüggésben lehet a kutatásoddal… De észrevettem, hogy a neve szerepel a listán. Csak a neve. Néhány sorral a nagybátyám neve felett volt, így aztán nem lehetett nem észrevenni. Mondtam is magamban, hogy esetleg érdekelhet.
Dora szíve hirtelen heves dobogásba kezdett. Surmena az ügynöklistán? Miért, az Istenért?
Szédelegve tért vissza két emelettel feljebbi munkahelyére, és bezárkózott a szobájába.
Eddig a pillanatig úgy gondolta, hogy már mindent felkutatott. Hogy nem kerülte el a figyelmét semmiféle forrás, semmiféle dokumentum sem. Hogy ezek alatt az évek alatt, amit Surmena és a többi istennő sorsának felgöngyölítésével töltött, nem hagyott ki semmit.
Leírhatatlanul sok energiájába került. Hosszú heteket töltött a poros levéltárak kutatószobáiban, végigjárta a Fehér-Kárpátok megannyi ösvényét, meggörnyedve a hátizsák súlya alatt, amelyben nemcsak a tanúk és visszaemlékezők számára előkészített ajándékok voltak, de egy nehéz magnetofon is, hosszú zsinórú mikrofonnal, amelybe végül nem is voltak hajlandók belebeszélni. Hónapokat, éveket töltött annak a rengeteg információnak az összegyűjtésével, amely most körülveszi, szisztematikusan katalogizálva, lefényképezve, archiválva, vastag mappákba szortírozva, felcímkézve és irattartókba rendezve, amelyek most itt sorakoznak a dolgozószobája polcain. Úgy lép be naponta ebbe a szobába, mint valami szentélybe. Ugyanolyan szent tisztelettel néz körbe, mert ezeken, a fal mentén körbefutó fémpolcokon, minden ott van. Minden, amiről eddig azt hitte, felkutatható.
Csakhogy valószínűleg tévedett…
…
Egyszer aztán Surmena elfelejtette bezárni az ajtót. Gyapjúkendőbe burkolózva bóbiskolt a meleg kemence padkáján, és a hirtelen jött kopogás felriasztotta álmából. Épphogy csak le tudta önteni a gyógynövényekből készített főzetet, amely a tűzhelyen rotyogott, és összekészíteni a dolgokat egy vászonterítőbe. Abban a nagy zavarodottságban csak kiszaladt az éjszakába, anélkül, hogy az ajtóról gondoskodott volna, és Dora, aki mindig éberen aludt, felébredt, és utánaeredt. A sötétben settenkedve, lépésről lépésre követte a pislákoló fényt, amely egészen az erdő széléig csalogatta, ahol egy kis forrás fakadt, amely kicsi kerek tavacskává duzzadt.
Amikor Dora olyan közel lopózott, hogy jól lásson és halljon mindent, egy lányt pillantott meg, akit Hrozenkovból ismert, ahogy meztelenül guggol a forrásszemben és Surmena a forrás vizével felöntött gyógyfőzettel locsolgatja.
– Ötödszörre mosdatlak ujjammal, hatodszorra tenyeremmel, hogy eljöjjön érted az, akiért epedezel … Hogy a szemében te legyél a legértékesebb, minden szűz közt a legkedvesebb, hogy se enni, se inni ne tudjon, se nyugovása, se vígassága ne legyen, de még a dohány se úgy illatozzon néki. Csak ehhez a megkeresztelt Haničkához fusson, amíg el nem éri, és feleségül nem kéri…
Surmena lehajolt a forráshoz, majd ismét felegyenesedett, hogy Hanát alaposan meglocsolhassa, megmosta a haját, a karjait, a lábát.
– Hogy az óra ne legyen óra őnéki, családja ne légyen családja, nővére ne legyen nővére, fivére ne legyen fivére, anyja ne legyen néki anyja, apja ne legyen apja, semmi se legyen kedves neki csak az ő istentől elrendelt kiválasztottja, csak az járjon a fejében, csak arra legyen gondja.
Hana imádkozni kezdett.
– Megbűvöllek – folytatta Surmena, körbe-körbe járkált a tavacskában, és nagy kereszteket vetett a lány felé. Amikor végzett, betekerte a lányt a fűhordó abroszba, amely a vászonkendőbe volt bekészítve. Megtörölgette, és amíg a lány felöltözött, megkérdezte:
– Mikorra várod a következő havi vérzésed?
– Egy hét múlvára – válaszolta szégyenlősen, elcsukló hangon Hana.
– Jól van, jól. Akkor az első napján pogácsát gyúrsz, és abba a tésztába három csepp havi véredet teszed, a rongyból kicsavarva, meg egy szőrszálat a csúnyodból, és hagyod, hogy a tészta szépen megkeljen. Aztán megsütöd, és a legszebbeket egyenként a hónod alá teszed, és ott tartod egy kicsit. Elég pár perc, még meleg legyen, de ne forró, nehogy megégessen. Aztán egy tányérra teszed őket, és amikor az a Lipták fiú arra jár, megkínálod, és hagyd, hadd vegyen többet is, ha ízlik neki. De ne az összeset, nehogy elosztogassa nekem, mert egyedül kell megennie, érted?
Hana a blúzát és a szoknyáját húzta éppen magára, bólogatott, és itta Surmena minden szavát, nehogy valamit is eltévesszen.
– És otthon még adok neked kapcsos korpafüvet, meg bárányfarkat, és ezeket a szagos füveket magadnál fogod hordani, majd meglátod, hogy fogsz illatozni. Aztán a Jóisten irgalmazzon annak a legénynek.
Hana boldogan felnevetett, és félhangosan énekelni kezdett egy kopanicei dalt: Ti meg, ifjak, nem tudjátok, énutánam minek jártok, De én bizony kutyaláncot kötényembe kötve járok.[1]
– Bizony, bizony – bólogatott Surmena.
A forrás fölé akasztott petróleumlámpa pislákoló fénye épp csak ennek a különös játéknak a színhelyét világította be, amelyben két magányos színész hajladozott. Dora úgy bámulta őket, mintha jelenést látna. És néhány hónappal később ugyanúgy bámult, amikor Hanát esküvői ruhába öltöztetve, magas virágkoszorúval a fején a Liptákék fia vezette a hrozenkovi templom oltárához. Vajon tényleg máshogy mosolygott egymásra Surmena és Hana akkor, vagy csak tévedett?
…
A kutatás tárgya: Az „istennők”
Az „istennők” elnevezés alatt olyan személyek értendők, akikről ezen a területen úgy tartják, hogy különleges képességekkel rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik nekik emberi és állati betegségek gyógyítását, a múlt feltárását és a jövőbe látást, illetve az átlagember számára rejtett dolgok meglátását. Néprajztudományunk többek között az alábbi néprajzi publikációkból ismeri őket: A. Václavík, F. Bartoš, F. Dúbravský, illetve L. Niederle munkái. Ezeket nem akadémiai szinten kiegészíti J. Hofer, a Starý Hrozenkov-i plébános Kopanicei mesék c. könyve, illetve Alois Jirásek regényének egy részlete, továbbá az ismert írónő, Amália Kutinová Gabr és Málinka című népszerű könyve.
Ezek az asszonyok az állítólagos képességüknek köszönhetően (amely azonban a tudományos materializmus szemszögéből nézve csupán kuruzslásnak és csalásnak minősíthető, amely csakis a helybéliek sötét tudatlansága és maradisága miatt maradhatott fenn) felkeltették a figyelmét olyan kutatóknak is, mint Levin és Norfolk.
Ahogy az a leveléből is kiolvasható, Levin azt feltételezi, hogy a kutatott személyek az ősi, autochton lakosság leszármazottai, akikről a náci történetírás úgy gondolja, hogy kis enklávékban, elsősorban a kevéssé megközelíthető, hegyvidéki településeken fennmaradhattak, túlélve így a szláv népek beköltözését, akik az eredeti germán lakosságot az 5–6. században kiszorították erről a területről. Eme autochton teória szerint, ezek a hegyvidéki morva emberek leszármazottai lehetnek a germán markomann törzsnek, akik bizonyítottan ezen a dél- és kelet-morvaországi területen éltek az i.sz. 1. századig. Tekintettel a germánok ismert elfogultságára saját heroikus mitológiájukkal kapcsolatban, valamint az okkultista és ezoterikus aspektusok megrészegült, már-már mániákus imádatára, feltételezem, hogy a kutatói kollektíva sokkal, de sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított ezeknek az istennőknek, mint az autochton teória megerősítésének. Levin lelkesedése és a lelet fontosságának hangsúlyozása, ill. az istennők életéről tett megjegyzései arra engednek következtetni, hogy azt hitték, valóságos nornákra akadtak, nem csak hétköznapi – bár bizonyos képességekkel megáldott, és esetleg germán eredetű
[1] Leszkovszki Anna fordítása
