1999. március 24-én kezdődött és június 10-ig tartott az a NATO hadművelet, amely során a legnagyobb szerb városokat légitámadás érte. Ez idő tájt én otthonról, Magyarországról szemléltem az eseményeket és nem igazán értettem mi történik. Ekkor a Budapesti Szerb Tanításnyelvű (ma már Nikola Teslaról elnevezett) Iskola hetedik osztályos tanulója voltam.
Budapesten születtem, a családom javarészt magyarországi szerbekből áll, akiknek az ősei még a török időben menekültek a Csepel-szigetre és azóta is rendületlenül vigyázzák az anyaország kultúráját. Így nemigen voltak rokonaink Szerbiában, és aki mégis, az a ’90-es évek polgárháborúja után végleges menedéket keresett Magyarországon. Ezekről az eseményekről keveset beszéltünk otthon. Pontosabban szinte semmit, hiszen mit érthet az egészből egy 7 éves gyerek? Csupán annyit érzékeltem a jugoszláv háborúból, hogy édesapám sokat telefonálgatott szerbül esténként, és gondterhelt arccal nézte a híreket. Anyukám ekkor szedte fel magára szerb tudásának legmaradandóbb mondatát: „Čekaj malo.” (ford.: Várj egy kicsit.), amivel azt próbálta meg jelezni a vonal túlsó végén várakozónak, hogy mindjárt odahívja apát a telefonhoz.
Fotó: Darko Dozet
A 1999-es NATO bombázáskor már tizennégy éves voltam. Hiába próbálták otthon eltusolni, addigra már értettem, hogy a híradó a valóság egy részét mutatja, és amit láttam velőtrázóan félelmetes volt. Iskolatársaim közül sokan voltak szerbiai szerbek is, akiknek a családja ott maradt. Napi szinten értesültem arról, hogy élik meg az átlagemberek ezt az egészet.
„Két napja nem beszéltünk a nagyival. Anyu nagyon aggódik, hogy mi lehet vele.”
„Senkivel sem tudunk beszélni, egyszerűen nem működnek a telefonok.”
„A nagybátyám csak a munkahelyéről tudott apunak telefonálni. Ők szerencsére jól vannak, de kimennek tüntetni a hídra.”
„A legjobb barátnőm házától nem messze ért földet az egyik bomba. Teljesen megrepedt a ház, a barátnőm szobájának az egyik fala kiesett.”
A második félévre gomba módjára szaporodott meg az osztály létszáma. Öt fő helyett majdnem háromszor annyian voltunk. Hirtelen gondot jelentett felidéznem az osztálytársaim nevét, de ami még rosszabb volt, az az, hogy néha még megérteni is csak nehezen tudtam őket. Látszólag ismeretlen gyerekek, akiket ugyanaz a katasztrófa sújtott, ezért nagyon hamar megtalálták a közös nevezőt. Hirtelen egy olyan buliban találtam magamat, ahol mindenki ismerte a másikat, én meg mintha csak véletlenül estem volna be. Szerencsére, ez nem maradt így sokáig, és végül sikerült összebarátkoznom egy újvidéki kislánnyal, aki kicsit bogaras és harsány volt, de én ezt nem bántam. Sőt.
***
Fotó: Zoran Strajin
2016. március 12. Már reggel 8-kor a Nobel-díjas Ivo Andrićról elnevezett gyorsvonaton vagyok. Mind a három kocsi zsúfolásig tele van, ezért fél óra álldogálás után végül lekuporodok a padlóra. Ki gondolta volna, hogy harminc évesen még a vonat padlóján ülve fogok utazgatni.
Zörög a Viberem: „Brékó, brékó, Újvidék jelentkezik. Hol vagy már?”
„Csak most szálltam fel a vonatra.” – válaszolom. „Még ülőhelyem sincs, de nem hagyom magam eltántorítani, ezt legalább értékelhetnéd.”
„Fogsz itt ülni eleget, ne nyavalyogjál! :D A gyerekek már alig várják, hogy megérkezz.”
Az újvidéki kislányból kétgyerekes családanya lett, és egyike azon kevés barátaimnak, akiket nem vesztettem el az évek tinikori kínlódásaitól és egyetemi bulijaitól terhes viharában. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy az esküvői tanúja lehetettem, így a szerb szokások miatt a gyerekei egyik keresztanyja is. Ezzel végleg belegabalyodtam a hálójába, hiszen ennél jobb érv nincs arra, hogy legalább kétszer egy évben náluk dekkoljak. Mint például most.
A szerb-magyar határhoz érve már le tudok ülni. A vonat annyira kiürült, hogy kényelmesen szét tudok terpeszkedni egy kettes ülésen. Alig vagyunk páran a maradék két vonatkocsin. „Legalább hamar lemegy az ellenőrzés” – gondolom magamban és kinézek az ablakon. Ott éktelenkedik a nemrég felhúzott drótkerítés, amely a szíriai menekülteket és egyéb migránsokat hivatott megállítani, még ha kevés sikerrel is. Eszembe jut, hogy tizenhét évvel ez előtt milyen körülmények között sodort minket egymás mellé az élet a barátnőmmel. Megállapítom, hogy az emberek valóban nem tanulnak a történelemből és hogy nem lett szebb hely ez a világ. Pedig úgy rémlik, szó volt róla, hogy legalább egy kicsit jobb lesz.
Hrisztov Radmila
