November 24-én Szerhij Zsadan ukrán író, költő volt az OIK vendége. Az eseményen mi is ott jártunk és az alábbi – elég részletes – beszámolóval készültünk olvasóinknak. A beszélgetés moderátora Imréné Koljadzsin Natália volt, tolmácsolt Lebovics Viktória. A rendezvény az Újpesti Ukrán Nemzetiségi Önkormányzat, Ukrán Országos Önkormányzat, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Ukrán Filológiai Tanszéke együttműködésében valósult meg.
Szerhij Zsadan láthatóan nem a hosszadalmas felvezető és méltató szövegek embere, az első adandó alkalommal közbeavatkozik, hogy elmondhassa, miért is örül különösen ennek a budapesti meghívásnak. Fontosnak tartja ugyanis, hogy az ukránok eljussanak külföldre és beszélhessenek arról, ami ma Ukrajnában történik. A Krím annektálása nemcsak Ukrajnában, de az egész világon egyesítette és aktivizálta az ukránokat. Másrészt érdekes, hogy most olyan helyekre is meghívják őket, ahová korábban nem. Ő maga is vagy százszor járt már Budapesten, de író-olvasó találkozóra még eddig sosem hívták meg.
Említésre kerül Zsadan két magyarul olvasható műve a Depeche Mode és a Vorosilovgrád című regények, mindkettőt Körner Gábor fordította magyar nyelvre. Majd gyorsan a filmes témákra terelődik a szó. A nemrég nagy sikerrel megrendezett Ukrán Filmnapokon is bemutatatták Olesz Szanyin Vakvezető című filmjét, melyben Zsadan Mihajlo Szemenko futurista írót alakítja. Epizódszerepét egy ilyen nagyszabású, komoly produkcióban érdekes tapasztalatnak tartja és felhívja a figyelmet arra, hogy nagy szükség van az ukrán film támogatására, mert hiány van jó nemzeti filmekből és fontos lenne, hogy sok ilyen alkotás legyen. Hiszen már Lenin is megmondta, hogy a művészetek közül a legfontosabb a filmművészet – bár ő eredetileg a filmről és cirkuszról beszélt, csak cirkuszt komolytalannak ítélték – és azóta nem sok minden változott, továbbra is a film a legérthetőbb, a legegyenesebb nyelv. Mint mondja, mindig örömmel tölti el, ha ukrán filmek díjat nyernek külföldi fesztiválokon, ahogy például A klán – amit szintén bemutattak a budapesti Ukrán Filmnapok keretében –, mert ez arra mutat, hogy minden rendben lesz, van potenciál az ukrán filmben.
Felmerül, hogy pár éve még úgy volt, film készül majd a Vorosilovgrád című regényéből. A kérdés némileg zavarba hozza a szerzőt, hiszen, mint mondja még 2013-ban, a háború előtt el kellett volna kezdődnie a forgatásnak, de nem így alakult, mert sokszor átírták, átdolgozták a forgatókönyvet, bár lehet, hogy csak túl sokat beszélnek róla, ezért nehéz elkezdeni. Ha minden rendben lesz, akkor jövőre már tényleg elkezdődhetnek a forgatási munkák. Érdemes megjegyezni, hogy mindeközben Mihail Lukjanyenko már két rövidfilmet is készített Zsadan műveiből.
Ezen a ponton a beszélgetés áttér a színházra: körülbelül két hónapja mutatták be a Depeche Mode színházi adaptációját Németországban, aztán pedig Harkivban is. Zsadan szerint a különbség nem a színpadon, inkább a közönségben van, a nyugat-európai közönség nagyon más, mint az ukrán. Az adaptáció története is érdekes, először Markus Bartl vitte színre, amit Zsadan is látott és tetszett neki, megismerkedtek és úgy döntöttek, hogy el kell vinni a darabot Ukrajnába is. Ez azonban nem volt ilyen egyszerű, mert egy német állami színházról volt szó. Végül a Harkivi Ifjúsági Színházban rendezték meg, ami első hallásra furcsának tűnhet, de tényleg bevállalták. Fiatal színészek vettek részt a produkcióban, nagy kihívást jelentett nekik, mert sosem játszottak még hasonlót azelőtt. A szöveg eltért a német verziótól, de a díszletek nem. Az ukrán színészek mélyebben élték át, több energiát vittek bele. A darabot egyébként Bécsben és Kaunasban is színre vitték, és mint Zsadan mondja akár Magyarországon is megpróbálkozhatnának vele, hiszen fordítás van.
A beszélgetés elkezd lassú, ám előrelátható fordulatot venni a politikai-társadalmi kérdések irányába. Zsadan a Kutyák az űrben nevet viselő zenekarával járja az országot, koncerteznek Kelet- és Nyugat-Ukrajnában egyaránt, a befolyt összegek egy részét pedig jótékony célokra fordítják. A moderátor most erről kérdezi Zsadant, aki siet leszögezni, hogy valóban szerveznek felolvasásokat, koncerteket, jótékonysági eseményeket a barátaival, de az összes befolyt pénzt azért nem adják oda. Viszont pont decemberben terveznek ilyen jótékonysági koncertet a hadsereg, a családjuk, vagy az önkéntesek javára. Zsadan szerint egyszerű üzeneteket kell átadni, például, hogy egy nép – egy ország, honfitársak vagyunk. Ez első látásra naivnak tűnik, de a donyecki, luhanszki területeken élő emberek számára hatalmas jelentőséggel bír. Az itteni emberek politikailag és kulturálisan is izoláltan élnek, a tömeg média pedig azt sulykolja, hogy ők árulók és meg kell tőlük szabadulni, ami nyilvánvalóan csak a szakadékot mélyíti. – mondja Zsadan.
Majd elmeséli, hogy sok tragikus eseménynek is tanúi voltak az utazásaik során. Például tavaly kora ősszel, író-olvasó találkozón vett részt az egyik kelet-ukrajnai település könyvtárában. A beszélgetés során feltette a kérdést a közönségnek, hogy melyik szerző jött el ide legutóbb ilyen jellegű rendezvényre. A válasz az volt, hogy Volodimir Szoszjura, tehát az körülbelül ötven éve lehetett, ami jól mutatja a helyi kultúr- és társadalompolitikát. Azok számára, akik túlélték a harci eseményeket, vagy még mindig ezeken a területeken vannak, nagyon fontos a kultúra. Legalább annyira, mint a kenyér, mint az áramszolgáltatás, mert a háború előtti békés időket idézi, ettől érezhetik embernek magukat, hiszen nem lehet folyamatosan félelemben, gyűlöletben élni, mert egyszerűen felőrli az embert. – magyarázza.
A moderátor idézi Zsadan egyik kijelentését arról, hogy a hazafiság a mindennapokban rejlik és nem a kék-sárga nemzeti színekben. Zsadan ekkor elmondja, hogy egyes hazafiak jól meg is sértődtek rá emiatt. Ugyanakkor úgy látja, hogy másfelől igenis szükség van arra, amit a kék-sárga színek képviselnek. Ez valószínűleg egy olyan korszak, amin túl kell lenni. Majd a következőképpen fogalmazza át az említett idézetet: ha semmit sem teszel, semmi esély a változásra. Erről azért beszél – mint mondja –, mert Ukrajnában ma lélektanilag van nehéz helyzet. Az emberek belefáradtak, mindenki változásokat, békét akar, mégpedig azonnal. Egyfajta bezárkózás is megfigyelhető. Zsadan szerint nagy munka előtt állnak az ukránok, amit senki sem végez el helyettük, most kellene tehát emlékezni arra, hogy milyen célokért vonultak az utcára.
A moderátor ekkor az Ukrajnában széles körben terjedő, a fronttal kapcsolatos irodalomról, és arról kérdezi a szerzőt, hogy milyen irodalomra van szükség ma Ukrajnában. Zsadan elmondja, hogy megjelent a háborúról szóló regények első hulláma, amik ugyan eltérő esztétikai minőségű, de általában szubjektív, érzelemmel telített szövegek és van rájuk társadalmi igény. Ezt az irodalmárok és a kiadók is érzik, szóval van konjunktúra. Sok szerző számára pedig ez az egyetlen lehetőség az események feldolgozására. Fontos viszont, hogy ezeket a műveket a hátországból írják, így a külső látásmód és nem a résztvevő látásmódja érvényesül bennük. Az ukrán irodalom új hőse most van csak születőben, még meg fogják írni ezt a háborút. Zsadan maga is sokat írt a közelmúlt ukrán történéseiről, elsősorban útifeljegyzések formájában, de a Mária élete című jövő márciusban megjelenő verses kötetében is sok vers ezzel a témával foglalkozik.
Kérdés érkezik a közönség soraiból: milyen alkotások, írók hatottak rá? Zsadan azonban rövidre zárja a kérdést annyival, hogy inkább nem mond konkrét neveket, az irodalom mint olyan hatott rá. Ezzel gyorsan vissza is kanyarodunk a politikai témákhoz, a következő kérdés arra irányul, hogy miért nem támogatták az ukrán forradalmat Harkivban. Zsadan ekkor felvázolja az ottani társadalmi-politikai helyzet sajátosságait. Az utóbbi tizenöt évben a kormányzó Régiók Pártja gyakorlatilag megtisztította ezt a területet az ellenfeleitől. Az agymosás kitartóan, hosszadalmas és változatos módon zajlott. A lakosság nagy része azonban sem nem támogatja, sem nem ellenzi, sem az egyik, sem a másik oldalt. Inkább egy fajta passzivitásról van szó, amit a hatalom is hosszasan támogatott. Valójában ez egy zseniális technika: nem akarod a saját oldaladra állítani a választót, hanem meghagyod semlegesnek. Példaként említeni, hogy Harkivban 400 000 diák van, mondhatni „diák főváros”, de ezek a diákok hagyományosan nem járnak el szavazni, pedig pont, hogy nekik kellene a legtudatosabbnak lenniük. Ezzel szemben rektor szinten határozzák meg a véleményüket és minden téren lebeszélik őket az aktivitásról. Sajnos a korrupciótól kezdve minden jelen van, ami felnőtt társadalomban is, ami elég szomorú, de vagy szomorkodunk, vagy dolgozunk rajta. – fogalmaz Zsadan.
A közönség következő kérdése az orosz és az ukrán nyelv viszonyára vagy ellentétére vonatkozik. Zsadan álláspontjára kíváncsiak ez ügyben. Ám ő úgy látja, hogy nem az orosz nyelv felől érkező fenyegetés az igazi probléma, hanem az, hogy az utóbbi időben senki nem foglalkozott az ukrán nyelv fejlesztésével. Inkább a más nyelvek betiltásával foglalatoskodtak, ami viszont érthető módon csak ellenkezést váltott ki a társadalomból. Elég csak azt nézni, hogy Janukovics szökése után az egyik első felmerülő kérdés a nyelvtörvény volt, ami hatalmas média-hisztériát váltott ki. Így működik a nyelv politika Ukrajnában: nyelv-konfliktust gerjesztenek. – jegyzi meg. Majd elmondja, hogy maga is Kelet-Ukrajnában született. Az egységes orosz ajkú Kelet pedig nem is olyan egységes, mint azt sokan hiszik és egyáltalán nem igaz, hogy mindenki csak oroszul beszél. Az ő családjában például senki nem beszélt oroszul. De ukránul se. Az ún. szurzsikot (orosz-ukrán keveréknyelv – a szerk.) beszélték, csakúgy, mint sokan mások ezen a területen. Ő maga Harkivban él, ukránul beszél és nincs gondja a saját ukrán nyelvével. A Majdanon történt események óta sokan máshogy tekintenek a saját ukrán nyelvükre – jegyzi meg, majd folytatja – Ez nem azt jelenti, hogy elkezdenek ukránul beszélni, de átlépnek egy lélektani határt, már nem taszítja őket az ukrán nyelv. Felnőtt egy természetesen kétnyelvű nemzedék, ők a most 18-20 éves fiatalok. Ha megfelelő nyelvpolitika alakul ki, ami nem az erőszakon alapszik, akkor minden rendben lesz. – mondja Zsadan.
Az író szerint sok, az utóbbi másfél évben lezajló folyamatra nem figyelünk kellőképpen oda, pedig alapvetően fog megváltozni az emberek önmeghatározása, nemcsak a nyelvhez, de Ukrajna történelméhez, a valláshoz, a hatalomhoz való viszony is. Zsadan úgy véli, hogy sok ember ezt nem a Majdanon, hanem az oroszok bevonulásakor értette meg. Ekkor érezték meg az ország elvesztésétől való félelmet.
Szóba kerül még a 2000-es évek eleje, amikor az ukrán zene és az ukrán írók divatossá váltak Ukrajnában, ami szintén egy hatalmas változás volt, mert a 90-es években ez még elképzelhetetlen lett volna. Zsadan véleménye szerint a kultúra kérdésében fontos az állam felelőssége, mert nem az a probléma, hogy nincsenek tehetségek, hanem az, hogy nincs információs tér. Kevés a könyvesbolt, lényegében csak a nagyvárosokban vannak, és nem lehet tudni, hogy ki a tulajdonosuk. Egy részük például orosz tulajdonban van. Ugyanakkor az író-olvasó találkozókon rendre ki szokott derülni, hogy lenne igény a kultúrára, az irodalomra. Mit tehetünk akkor? – vetődik fel a kérdés. Zsadan pedig így adja meg végszót: „Írhatunk jó könyveket és választhatunk jó politikusokat!” Ezután a szerző még felolvassa néhány versét, és az ukránul tudók ízelítőt kapnak a jövőre megjelenő kötetéből is.
Vas Viktória
A fotókért hatalmas hálával és köszönettel tartozunk Kellermann Viktóriának.
