Amikor Hitler 1939 szeptember elsején megtámadta Lengyelországot, propagandistái megpróbálták elhitetni Európával, hogy a lengyelek támadtak a németekre, és nem fordítva, ezért aztán Hitler lengyel egyenruhába öltöztetett német katonákat, és fényképeket terjesztett róluk, amint épp megtámadnak egy német határállomást.
Annak idején szinte senki sem hitte ezt el Európában, mi is csak azért említjük, mert a megtévesztés módszerei azóta jóval kifinomultabbá váltak. Ukrajna lerohanásakor Putyin helyi szimpatizánsokat vetett be, annyi hadianyagot, amivel egy kisebb országot fel lehet fegyverezni, és orosz katonákat is küldött, egyenruhában, de felségjelzés nélkül – ők azok, akiket a helyiek „zöld emberkéknek” hívták.
Szinte senki nem hiszi el Putyin meséjét, különösen úgy, hogy a „zöld emberkék” egyre több ukrán területen lendülnek támadásba, miközben csodával határos módon fegyverzetük és készleteik soha nem fogynak el. Mindezek ellenére, és ennek okait Európa döntéshozói nem szívesen részletezik, az EU és a NATO zavarodottnak tetteti magát és „szeparatistákat” emleget invázió helyett. A megoldási javaslatok hasonlóképpen ködösek és változékonyak. Senki nem szeretne a probléma lényegéről beszélni. Ilyenkor néhányan Putyint kezdik el emlegetni.
Oroszország problémája azonban nem Putyin, nem is Sztálin, és nem is Brezsnyev. Oroszország problémája maga Oroszország, vagyis a féligazságok, mítoszok és hazugságok mérgező tengere, ami a nemzet ideológiáját alkotja. Egy olyan nemzetét, amely kivételesnek tartja magát, a keresztény hit vagy épp a kommunista ideálok védelmezőjének (függően a hatalmon lévők személyétől), egy országét, amely soha senkinek nem okozott kárt – egy országét, melyet sok igazságtalanság ért. Egy ország, amelynek tiszta az lelkiismerete. Az oroszoknak sikerült meggyőzni magukat arról, hogy akiknek Oroszország sérelmeket vagy károkat okozott – a nemzetek, akiket Oroszország katonai erejével legyőzött és betagolt befolyási szférájába –, saját maguk a felelősek ezért, nem pedig Oroszország.
A Nagy Honvédő Háború léggömbként duzzadó mítosza (amely alatt szovjet földön emberek millióit mészárolták le a Gulágon, a kitelepítések és népirtások során, vagy egyszerűen egyesével, tarkón lövéssel), a napóleoni háborúk mitológiája, a képtelenség arra, hogy a történelmet mások szemével is lássák – ezek az Ukrajna inváziója mögött álló okok. A valódi ok az önimádat hegye, melyet az oroszok maguknak emeltek és adnak tovább nemzedékről nemzedékre.
Az orosz közönség felháborodással fogadta, amikor Norman Davies brit történész nemrégiben moszkvai látogatása során megemlítette, hogy a második világháborúban az ukránoknál jóval több orosz harcolt Hitler oldalán – közülük a legtöbben Andrej Vlaszov tábornok hadseregében. A lengyelek és a zsidók kivételével gyakorlatilag minden szovjet dominancia alatt élő nemzet tagjaiból jelentkeztek önkéntesek Hitler seregébe. A háború végét követően a diadalmas szovjetek 157.943 embert végeztek ki Hitlerrel való kollaborációért. Az efféle apróságok pedig csak a jéghegy csúcsát jelentik az orosz fiatalság tananyagaiból kimaradó tények között.
Az orosz öntömjénezés tengerét kiszárítani heroikus bátorságot igényelne a művelt oroszok részéről, és összehangolt erőfeszítéseket a nyugati tudósoktól és íróktól. Eddig kevesen jelentkeztek önként. Az előrelátható jövőben a nyugati kormányok és média továbbra is Putyint fogják hibáztatni.
Fordította: Zöldy Áron
A fordítás alapjául szolgáló írás: Our Take on Ukraine and Russia
Fotó: Wikipédia
