Pavel Vilikovský, a szlovák kortárs irodalom kiemelkedő alkotójának legújabb, Egy igazi ember története címet viselő regénye lett az idén induló K4 közép-európai könyvsorozat első kötete.
Vilikovský napló formában írt prózája a szocializmust mutatja be a kisember szemszögéből. A könyv egyazon napon jelent meg szlovák eredetiben és magyar fordításban a Kalligram, csehül a Větrné mlýny, lengyelül a Klimaty kiadó gondozásában. A négyes bemutatóra 2014. október 18-án került sor Pozsonyban a szlovák szerző és fordítóinak részvételével.
Az új könyvsorozat a K4 nevet kapta. „A könyv mind a négy nyelven K-betűvel kezdődik (kniha, könyv, książka) ezért választottuk ezt a rövidítést, amely összeköti a sorozat egyes könyveit“ – mondta Garajszki Margit, a Terra Recognita Alapítvány képviselője, Vilikovský magyar fordítója, aki egyben a K4 projekt értelmi szerzője is.
A könyvsorozat célja hogy biztosítsa a közép-európai kortárs irodalmak egyidejű élvezetét, ezért a tervek szerint minden évben megjelentetik egy kortárs szlovák, cseh, magyar vagy lengyel szerző könyvét, mégpedig mind a négy országban ugyanazon a napon. „Azzal, hogy egy napon egyszerre négy nyelven jelentetjük meg ezeket a műveket nem az a célunk, hogy a Harry Potter-jelenséggel versenyezzünk, hanem azt szeretnénk elősegíteni, hogy egyidőben lehessünk részesei annak az értéknek, amit az általunk kiválasztott könyvek képviselnek. A nyelv gyakran akadályt jelent, de most ez az akadály elhárul” – jelentette ki Petr Minařík, a cseh Větrné mlýny kiadó főszerkesztője, a projekt egyik résztvevője.
Garajszki Margit
A fotó a pozsonyi könyvbemutatón készült. Jobbról balra: Pavel Vilikovský, író, Silvester Lavrík, az est moderátora, Garajszki Margit, magyar fordító, Miroslav Zelinský, cseh fordító, és Tomek Grabiński lengyel fordítót Zbigniew Machej képviselte.
A fotót Radoslav Matejov készítette.
***
Pavel Vilikovský
Egy igazi ember története
(Részlet)
„Az a valódi ember, akit fájdalom tölt el.” (Witold Gombrowicz)
Január 20.
Még meg kell szoknom ezt a tollat. Pedig szép, az egész fém, azt gondoltam, mert micsoda ötlet nekem naplót venni, szóval azt gondoltam, mikor Edita ilyen remek tollat, Zdeno meg egy naplót ajándékozott nekem, hogy az egészet Edita találta ki és ő vette rá Zdenót, hogy aztán titokban elolvashassa a beírásaimat. Tőle kitelik az ilyesmi, a nők kíváncsiak, de megesküdött rá, hogy nem így volt, először Zdeno hozta a naplót, és neki utána jutott eszébe, hogy a naplóhoz toll is dukál. Lehet, hogy így van, végül is ez egy kulcsos napló, ami nem szolgálja Edita naplóolvasási céljait, mert bár igaz, hogy a lakat fabatkát sem ér, de ha feltörné, rögtön tudnám. Na jó, elhiszem. Zdeno ugyanezt mondta, ő csak nem hazudna nekem. Mikor még kisebb volt, nem mondom, úgy lógott az anyján, mint a takony, de már kezd észhez térni, vannak dolgok, amikben nekünk, férfiaknak össze kell tartanunk.
Hát ezt kaptam a negyvenedik születésnapomra, naplót és tollat. Nekem eddig csak olcsó golyóstollaim voltak, mondjuk arra a pár aláírásra bőven elég volt, Editától kaptam egy inget is, de azt karácsonyra is szoktam, meg pizsamát. Azt mondta, hogy ezt az inget nem kell vasalni, feltűnésmentesen igyekszik könnyíteni a dolgán a kislány, de teljesen igaza van, nekem aztán édes mindegy. Az egyik ing olyan, mint a másik. Nem gondoltam azt, hogy a negyvenedik születésnapom más lenne, mint a többi, csak kicsit kerekebb, de egy napló a fiamtól, ezen az ajándékon el kellett gondolkodnom. Egyáltalán hogy jutott az eszébe? Miért? Nekem soha nem jutott eszembe, hogy az apámnak naplót vegyek. Egy szabónak? Mit írna bele? A megrendelő méreteit, hogy hány centiméter a derékbősége és a nadrághossza? Erre a célra volt egy közönséges füzete, pár fillérért, a varrógépe fiókjában. A jelentős emberek szoktak naplót írni, politikusok, színészek, írók meg ilyenek, akikkel különféle események estek meg, akik részt vettek olyasvalamiben, ami a nagy nyilvánosságot is érdekli, akár évek múltán is, mivel előfordul, hogy csak a haláluk után jelentetik meg a naplójukat. Azon gondolkoztam, hogy Zdeno hogy értette ezt az egészet, ha tényleg az ő ötlete volt, mit akart ezzel mondani, mert én aztán nem látok bele ennek a fiúnak a fejébe. Eddig nem mutatta, hogy jelentős személynek tartana, most pont abban a korban van, amikor folyton visszafelesel, de lehet, hogy én sem voltam jobb az ő korában, csak nem mondtam ki hangosan, amit gondolok. Akkor még érvényes volt a „tiszteld apádat és anyádat” parancsolata, ha nem tiszteltem, a konyhában a mosdó mellett lógott egy szíj, amin apám a borotváját élezte...
Tisztelet. Nem egészen világos számomra, hogy mit értünk az alatt, hogy valaki valakit tisztel? Hogy illedelmesen köszön neki? Ha akar tőle valamit, akkor szépen megkéri rá, és ha teljesíti, megköszöni? Ha a tisztelt személy ráparancsol, akkor nem beszél vissza és engedelmeskedik? Talán ez a tisztelet. Akkor hát apámat jobban tiszteltem, mint anyámat, már csak a szíja miatt is. Anyámmal lehetett egyezkedni, követelőzni, könyörögni, na de anyu, anyukám, mígnem engedett, most ugyanez a helyzet nálunk is. Az apámat tiszteltem, az biztos, de felnéztem rá? Mert erről van szó, szerintem, most itt a napló kapcsán. Zdeno vajon felnéz rám? Vagy csak célozgat, hogy szeretne rám felnézni, mint azokra, akik naplót szoktak írni? El kellene vele beszélgetnem egy kicsit, az utóbbi időben csak úgy elmegyünk egymás mellett, korábban legalább vasárnaponként fociztunk egyet a Vaskutacska tisztásain, kolbászt sütöttünk nyárson, meg ilyenek, de már nem érdeklik az efféle kirándulások. Most csak a barátok, meg a barátok. Nemsokára lehet, hogy a lányok is, ma minden valahogy gyorsabban megy, észre sem veszem és elkezd a lányok után rohangálni. Komolyan beszélnem kell vele.
Tényleg, ha jobban belegondolok, én felnéztem az apámra? A szabó nem egy felkapott, nagyra becsült szakma, legalábbis nálunk, hogy írnának róla az újságok, vagy ilyesmi, de szerintem mindenki megérdemli a tiszteletet, aki a saját szakmájának a mestere, szakmától függetlenül. Csakhogy egy taknyos ezt még nem érti. Az apám a Vzorodev ruházati termelőszövetkezetben dolgozott, ott én őt soha nem láttam munka közben. Állítólag remek szabász volt, anyám mondta, de apám akkor már nem élt, szóval ezzel az információval nem igazán tudtam mit kezdeni. Túl későn jött. Apám otthon esténként feketén, ahogy ő mondta, „fódozott”, hosszabbította és rövidítette a nadrágokat, a zakók és kabátok ujjait, vagy fenékeresztékeket varrt a nadrágszárakhoz. Ilyesmit csinált. Még nyugdíjas korában is, amíg bírt. Emlékszem, amikor kicsi voltam, szerettem őt hallgatni, olyan jól el tudott beszélgetni a megrendelőkkel, „spászolt” velük, velünk otthon soha. Ma már ezt a szót, hogy spász, nem igen hallani, már nem is szoktak az emberek spászolni, csak beszólogatnak egymásnak. A spász azt jelentette, hogy viccelődnek, csipkelődnek, de jóindulatúan. Régen nem voltak ilyen irigyek az emberek, nem is volt mit irigyelni a másiktól, a háború után mindenki szegény volt. Egyszer, amikor külföldről behoztak pár texasi nadrágot, akkor így hívtuk, nem farmernadrág, nem dzsínsz, nálunk akkor még ilyet nem lehetett kapni, még a csehszlovák diplomataboltban, a Tuzexben sem, úgyhogy minden barátom engem nyaggatott, hogy apám varrjon nekik egyet. Akkor apámra, nem mondom, hogy büszke voltam, de hirtelen rádöbbentem, hogy egy szabó is lehet fontos ember, és neki köszönhetően nagyot nőttem a fiúk szemében. Apám nem igazi farmeranyagból varrta a texasi nadrágot, mert azt nálunk nem lehetett beszerezni, hanem fekete ballonselyemből, az oldalán meg a zsebeknél sárga cérnával steppelte, hogy hasonlítson az eredetire. Ennyi volt az egész tudománya. Nem volt túl strapabíró nadrág, de egy ideig fel lehetett vele vágni.
Féltem, hogy mit fogok ide írni, és tessék. Az iskolában is jó voltam fogalmazásból, a legrosszabb jegyem négyes vagy hármas volt, de a nyelvtan miatt, mert mindig helyesírási hibákkal tűzdeltem meg a fogalmazásomat. Nem voltak ezek olyan nagy hibák, csak vesszőhiba, j és ly írása, meg ilyesmi. Napló, ez a neve, ez van a fedelére írva, csakhogy nekem nem lesz időm mindennap írni bele. Csak ha történik valami, vagy eszembe jut egy érdekes gondolat, néha előfordul, utána meg el szoktam felejteni. Pedig kár érte.
Fordította: Garajszki Margit
