Mindenkinek akinek csak kevés köze is van a színházhoz megvolt-megvan a maga x számú Hamletje, mert vannak szövegek, amelyek lépten-nyomon szembejönnek velünk, és amelyek kikophatatlanul és folyamatosan jelen voltak és vannak kőszínházak és alternatív társulatok repertoárjaiban egyaránt, de közülük alighanem csak néhány előadásra emlékezünk.
Én eddigi életem során háromszor futottam bele úgy a drámairodalom megunhatatlan klasszikusába, hogy nemcsak érdektelenül elmentünk egymás mellett, de találkozás történt. Örökre emlékezetes marad a litván Meno Fortas társulat vendégjátéka Eimuntas Nekrošius rendezésében, melyben egy ismert litván rocksztár, Andrius Mamontovas alakította a dán királyfit, a következő ilyen „koccanás” pedig a krétakörös hamlet.ws volt... És íme egy újabb, számomra nagy meglepetés, Adam Walny és a Walny Színház (Teatr Walny) Hamletje – bábelőadásban, az Ördögkatlan Fesztiválon. Koncentrált, komor tónusú, de lenyűgöző vizuális formába öntött darab, melyben nagy szerep jut a csendnek, a víznek, a színeknek.
A lengyel bábművész, a kosztümös narrátor-animátor egyedüli élő játszóként lép be a színházi térbe, ami egy csupasz, nyikorgó hajópadló, hogy életre keltse a színpadon magányosan ücsörgő élettelen bábot, Hamletet. „Ébredj Hamlet!” recsegi-suttogja, majd derekára csatolja a királyfit, aki ezután megelevenedik. A többi szereplő méretes, vízzel teli akváriumokban lebeg a közönség és Hamlet felett, egy másik térben és dimenzióban. Minden báb kifelé, a nézőkre mered, nincs interakció, nem lépnek közénk, a bábos-narrátor síneken mozgatja, hozza elénk ezt vagy azt a szereplőt, akiket aztán meg is szólaltat. Levegőbuborékok szakadnak fel, megmozdulnak a karok, lábak, bugyborékolva úszik be egyik jelenet a másik után, félmondatokba, kiáltásokba, prüszkölésbe forduló szövegfoszlányok zanzájaként kel életre a történet. A szereplők halálánál színes tintapatronok robbannak a vizes burkokban, szépen, lassan, akár egy kimerevített kép, az ismét dermedt mozdulatlanságba merevedő alakok ruhája köré kúszva-tekeredve megfestik a vizet. Ofélia hosszú szalmahaja hínárként fonja körül a bábot.
Wolny Hamletje nem annyira a bosszú, vagy a felborult világrend motívumai köré épül, mint inkább a kozmikus méretű magány, az individuum és környezete közötti összhang, az egy térben létezés, lélegzés, a kölcsönös megértés ellehetetlenüléséről, az izolációról. Ugyanakkor a bábművész ebben a csodálatos és misztikus világban nem eljátssza, hanem lejárja a Hamletet, van valami kulisszák mögötti a jelenlétében, abban, ahogy az egyik, vagy másik üvegboxhoz lépve, a hangos, nyikorgó vassínekre rögzített akváriumokban elénk citálja ezt vagy azt a színt, epizódot, vagy abban, ahogy néhány mondatos elnagyolt akusztikus ecsetvonással megfest egy-egy jelenetet.
Nem pusztán Hamlet, a dán királyfi története tárul elénk, de maga a mű, Hamlet, a drámairodalom örök klasszikusa is ott pihen a színpad és a nézők fölött, ebben az akváriumba zárt világban. És a csendben lebegő bábok akár a formalinban ázó magzatok. Halott, ám az utókor számára megmentett és közszemlére tett remekmű, amelynek darabkáit keserves erőfeszítéssel, szuszogva tologatjuk, de amely éppúgy néma marad nekünk is, mint Hamletnek, a bunkaraku-bábnak. Hamlet „szíve helyén” egy ezüstszürke hal van, amely egy mozdulattal a nyakára helyezhető. És olykor, azoknál a jeleneteknél, amelyekben nincs szerepe, hallá is változik, mint ahogy halként jelennek meg mindazok, akik az akváriumba fojtott udvar világán túlról érkeznek, például Hamlet apjának szelleme, az egérfogó jelenet színészei, vagy Fortinbras. „Csitt, csitt, szivem” –a drámában ezekkel a szavakkal hallgattatja el szívét a királyi udvarban szótlanságra ítélt Hamlet. A hal-motívummal a királyfi formálisan ahhoz a vízalatti világhoz kapcsolódik, amelyen ő maga kívül rekedt, ugyanakkor a hal mint szimbólum (a kereszténységgel, Jézussal, illetve az élettel is rokonítják) más jelentést is hordoz, egyfajta tiszta, vagy nemesebb minőséget is képvisel.
Az Ördögkatlan Fesztivál keretében megrendezett teltházas előadás lengyelül zajlott, de ez úgy tűnt nem zavarta a közönséget, hiszen a darab szokatlan és izgalmas képi világa bőséges kárpótlást nyújtott.
Adam Walny színházáról egy 2012-ben készített interjúban így nyilatkozott:
„A színház, amit csinálok csak úgy tűnik, hogy progresszív, de valójában több ezer éves hagyománnyal rendelkezik. A bábos, aki a középkorban egy paraván mögött mozgatta marionettjeit, pont ugyan olyan hatást kelthetett mint én, mondjuk vízalatti bábjaimmal. Régebben a paraván mögé bújtak, ami egyben képkivágásként is szolgált, azért, hogy megteremtsék az önállóan mozgó báb illúzióját. A villanyvilágítás hiánya miatt mást kellett kitalálni, hogy odavonzzák a néző tekintetét. Ma, ha a bábra szeretném irányítani a figyelmet, elég ha megvilágítom, nincs szükségem paravánra.”
(Az interjút készítette: Elżbieta Moździerz)
Felvidéki Eszter
Fotó: Katarzyna Sitko
