„A hőskor.” Bevezető
Witold Gombrowicz a következőket jegyezte föl a lengyel nemzeti képzeletről Henryk Sienkiewicz hatásáról szóló esszéjében:
De hisz a lengyelek már évtizedek óta az üzleti bájt kultiválták, mindig valami más és magasabb érdek jegyében, így nincs mit csodálkoznunk, ha Mickiewicz, aki mindenek ellenére egy óriás volt, és alapvetően nem üzleties szellem, fokozatosan Sienkiewiczcsé változott, aki viszont már nyilvánvalóan arra törekedett, hogy mindenáron tessen. Először is ő akart olvasóinak tetszeni. Másodszor arra vágyott, hogy az egyik lengyel tessék a másiknak, és hogy a nemzet tessen minden lengyelnek. Harmadszor, azt szerette volna, hogy a nemzet tessen más nemzeteknek.
A folytatásban pedig:
Az általa favorizált „szépséget” mindenki ideális pizsamának használhatta, aki nem akart a maga rút meztelenségével szembenézni. […] S a hazafiság, ez a lengyel hazafiság, amely kezdetben oly fürge és könnyed volt, eredményeit tekintve viszont annál véresebb és hatalmasabb, az eszméletlenségig megrészegült a sienkiewiczi Lengyelországtól.
Úgy gondolom, ez az egyik legtalálóbb jellemzés a lengyel öntudat állapotáról, a két világháború közti évtizedekről és a II. világháború időszakáról. Jan Karski is minden bizonnyal ilyen volt 1944-ig, az év második feléig. Ekkor bukott el a varsói felkelés, a nyugati szövetségesek pedig végleg ejtették a lengyel ügyet. Nem ő volt az egyetlen, aki akkor riadt föl álmából, amelyben kivételesnek látta Lengyelország világtörténelmi küldetését, akárcsak a mi lengyel igazságainkat és erényeinket.
Negyven év telt el kemény egyetemi munkával az Egyesült Államokban, aztán megszületett az új Jan Karski, aki tanúja volt a történelem legbarbárabb korszakának, a holokausztnak. Olvassunk bele még egyszer Gombrowicz Napló-jába:
Könnyű rájönnünk, hogy e két fogalom – a nemzet és az Isten – nem egészen illik össze, mindenesetre nem alkalmasak rá, hogy felsorakoztassuk egyiket a másik mellett. Az Isten – erkölcsi abszolútum, a nemzet viszont meghatározott törekvésű, a létért közösen küzdő emberek csoportja… El kell hát döntenünk, erkölcsi érzékünk-e a legfőbb igazság számunkra, vagy e csoport érdekei.[i]
Karskinak pontosan az erkölcsi érzék volt legfőbb érve az igazság mellett.
Nem azonnal és nem mindenki számára vált érthetővé ez az átalakulás; Lengyelországban is magára haragította a közvéleményt, az emigrációban pedig még nagyobb vihart kavart: miért nagyítja fel ennyire a zsidók tragédiáját, miért feledkezik meg a háborús években szenvedő lengyelekről. Egyáltalán miért beszélget Claude Lanzmann-nal, a Soá című film rendezőjével, és ha már szóba áll vele, miért hallgat a lengyelek ezreiről, akik megkapták a Világ Igaza kitüntetést. Senki sem hallgatott rá, amikor azt mondta, azért üldözték a lengyeleket, mert ellenálltak a német megszállónak, aki rabszolganéppé akarta alacsonyítani, a zsidókat pedig azért gyilkolták, mert zsidók voltak.
Karski fokozatosan jutott el ehhez a tudáshoz, és ez az út nem volt egyenes. Az egész könyv erről az útról szól.
1914. április 22-én született Karski, vagyis Jan Kozielewski, a családjának félig nemesi, félig polgári gyökerei voltak. Gyerekkorából főként a nélkülözés maradt meg az emlékezetében. Kozielewskiék Łódź egyik szegénynegyedében laktak, ahol még csatorna se volt. Apja szíj- és erszénygyártó üzemet vezetett, anyjára a háztartás maradt. De nem is annyira a szülei alakították a sorsát – apjára nem emlékezett, anyjának, Walentynának főként vallásosságát köszönhette –, mint inkább jóval idősebb bátyja, Marian, Piłsudski elkötelezett híve, aki a légióban harcolt, majd nagy karriert futott be a Lengyel Államrendőrségben. Ő volt Jan példaképe, megmutatta, hogy van értelme szolgálni a hazát és a rabság évei után helyreállított államot. Az sem elhanyagolható szempont, hogy ő volt a támogatója.
Nyolcan voltak testvérek, Jan két fivére gyerekkorában halt meg, egyikük tüdőbajban. Mindegyik Karski gyereknek egyedül kellett boldogulnia a világban, bár javította az esélyeiket a legidősebb bátyjuk, aki lépésről lépésre kapaszkodott egyre feljebb a ranglétrán. Mind a hatan legalább gimnáziumot végeztek. Sajnos szinte semmit sem tudunk arról, mi lett a sorsa Jan két másik fivérének, a jelek szerint már a háború kitörése előtt eltávolodtak egymástól, a megszállás alatt pedig biztos nem tartott fenn velük közelebbi kapcsolatot. Egyikük Dél-Amerikába emigrált, alighanem már a háború után. Karski nem tudta biztosan, hogy az anyja 1934-ben vagy 1935-ben halt meg (Varsóban, a bródnói temetőben nyugszik). Háború utáni visszaemlékezéseiben megjelenik néhány epizódban az egyik nővére, Laura és a férje, Aleksander, akit a háború alatt meggyilkoltak.
Általában nagyon keveset tudunk Jan Karski fiatalkoráról, lwówi egyetemi éveiről, a külföldön végzet gyakornoki munkáról. Lehet, hogy a háborús megrázkódtatások, az intenzív élmények törölték az emlékezet mélyrétegeit; de akárhogy is történt, a professzor csak nagyon idős korban kezdte megosztani az iskolaévekből maradt emléktöredékeit, emlékezetébe idézte a barátai, például Salcio (Izio) Fuchs, vagyis Seweryn Fox amerikai professzor, a Kecske, vagyis Kuba Przytycki, Lejb Ejbuszyc és Sasza Goldberg arcát. A Fiatal éveim és A küldetésem című filmben emlegette, bár nem név szerint, azokat a zsidó barátait, akikkel együtt járt a łódźi Józef Piłsudski Gimnáziumba (1931-ben végezte el). Volt tehetségük a matematikához, és jóindulattal viseltettek iránta. Újabb életrajzíróinak[ii] csak azt sikerült megállapítaniuk, hogy a jezsuitákhoz járt általános iskolába, a Mária-kongregáció tagja volt, később pedig, nyilván már Lwówban, csatlakozott az Ifjak Légiója nevű szanációs ifjúsági szervezethez, amelyet 1929 végén alapítottak, de nagyon meggyengült 1934-ben, amikor szakadást idézett elő a baloldallal szimpatizáló tagság.
Tehát a hagyományos katolicizmusból indult ki, emellett hű volt a Piłsudski marsall vezetése alatt álló légiók eszméihez. Maga a professzor ritkán tért vissza a kezdeti időszakhoz és az ezzel kapcsolatos helyekhez. Talán azért, mert sosem állította magát előtérbe, sőt, az események árnyékába rejtőzött, melyeknek tanúja volt. Tehát nem nagyon tudhatjuk, hogyan lett belőle hős. Az említett filmekben csak azt mondja viccelődve, hogy azért tanult Lwówban jogot és diplomáciát, mert arról ábrándozott, hogy nagykövet lesz. Akkor találkozott először a nemzeti demokraták antiszemitizmusával, akkor látta a padgettót, Merész Boleszláv kardját és a borotvapengében végződő botokat, de nem tiltakozott mindezek ellen (nem úgy, mint a barátja, Jerzy Lerski, aki később „Jur” néven lett híres futár).
Azt mondta a kilencvenes években, a Jerzy Giedroyctyal folytatott beszélgetésben, hogy szerinte a megszállás évei alatt a szükségesnél sokkal jobban kiépült a lengyel földalatti ellenállás, gyakran a konspiráció alapelveit sem tartotta be, nagy szavakkal dobálózott – hazaszeretet, hazafias kötelesség –, túl sok emberéletet áldozott föl. Azt mondta, annak idején könnyű volt meghalni, nehezebb volt túlélni a háborút anélkül, hogy az ember elveszítse a méltóságát.
Tehát két Karskink van, az ambiciózus fiatalember, aki érzékeny honfitársai szenvedésére, és ezen nemcsak az úgynevezett etnikai nemzet tagjai értendők, a vakmerő futár és a pályája vége felé közeledő amerikai professzor, aki néhány évvel a nyugdíjba vonulása előtt úgy döntött, számvetést készít az életéről, és emlékezteti a világot azokra az eseményekre, amelyeknek nemcsak tanúja volt, hanem részt is vett bennük.
Karskit egyetemi tanulmányai és a diplomáciai gyakorlatok mellett a włodzimierzi Tartalékos Tüzérhadapród Iskolában, 1936 júniusában elvégzett tisztképző készítette föl a háborúra és a haza szolgálatára. Vitt magával onnan egy emléktárgyat – a díszkardon kívül, amelyet Ignacy Mościcki köztársasági elnöktől kapott mint évfolyamelső –, A Tartalékos Tüzérhadapród Iskola 1936-os évkönyvé-t. A periodika szerkesztője Wojciech Mankowicz százados volt, ezt a konkrét kötetet pedig olyan szerkesztőbizottság rendezte sajtó alá, melynek elnöke Jan Kozielewski, a titkára pedig Jerzy Lerski volt. Ebben az évkönyvben jelent meg Karski első cikke A legdrágább emlékek címmel, amelyben Józef Piłsudski marsall alakját idézi fel, és arról is ír, milyen büszke a lengyel államiságra. Így fogalmazott:
Míg más államokban a társadalmi tevékenység mozgatója a terrortól való félelem, a bámulatos kormányzási technika vagy a később nagy hullámokat verő tömegpszichózis, Lengyelországban lassan, de folyamatosan erősödik egy újfajta elképzelés, szellemi fegyelem, pont most alakul ki a társadalmi erkölcsök fogalma. Ebben benne vannak azok az elemek, amelyek a legfontosabbak az állami léthez, magába foglalja ugyanis a politikai élet tisztességét, annak belátását, hogy alkotómunkát kell végezni az államért, és szükség van a rendszer teljes reformjára (ez már részben megvalósult).[iii]
Amikor jogi és diplomáciai tanulmányokat folytatott Lwówban, Karski nemcsak azzal töltötte a vakációt, hogy biciklivel járta az országot, hanem lengyel konzulátusokon, Csernyivciben (1933), Bukarestben (1934) és Opoléban dolgozott gyakornokként. 1935 júliusában, az utolsó gyakornoki kiküldetésén látta Nürnbergben a náci Parteitagot. Miután 1936-ban befejezte tanulmányait és a tisztképzőt, a külügyminisztériumban kapott munkát. Innen újabb két külföldi gyakorlatra küldték, nyolc hónapot töltött Genfben és tizenegy hónapot Londonban. 1938 végén pedig megint a legjobb eredménnyel vizsgázott le a minisztériumban (tizenkét jelölt közül). 1939. január 1-től referensként és titkárként dolgozott az emigrációs politikai osztályon. Néhány héttel a háború kitörése előtt lett a külügyminisztériumi személyzeti igazgató, Wiktor Tomir Drymmer titkára.
1939. augusztus 23-án, az általános mozgósítás idején Karski jelentkezett Oświęcimben, az V. Lovas Tüzér Hadosztály laktanyájában, amelyet a megszállók nem egészen egy évvel később átépíttettek, hogy létrehozzák benne a Stammlager Auschwitzot. Bár a főnöke, Drymmer igazgató azon ironizált, amikor elbúcsúzott tőle, hogy hadgyakorlatra megy, mert biztos nem tör ki a háború, csak a bátyja, Marian felesége, Jadwiga adott neki téli holmit, minden eshetőségre felkészülve. Már csak egy hétig ámíthatták magukat, de addig még átmulatott tiszttársaival néhány estét a közeli Krakkóban.
Szeptember 1-jén, 5.05-kor mindenkit meglepett a német bombázók támadása. A tüzéreknek majdnem minden lovuk szétszaladt, így nem tudták kivontatni a légvédelmi ágyúkat. A helyi népi németek lőtték az oświęcimi pályaudvarra visszavonuló hadosztályt, a csapatok onnan indultak keletre. Már Krakkó előtt bombatalálatot kapott a vonat, aztán már gyalog folytatták a visszavonulást. Néhány napig tartó vándorlás után Karski élelmiszerre cserélte az otthonról hozott Leica fényképezőgépét, az emlékbe kapott díszkardot is kidobta. A menekülők eljutottak egészen Tarnopolig, ahol meglepte őket az a fejlemény, hogy a szovjet hadsereg bevonult Lengyelországba. Onnan vitték Karskit egy Kozelszk környéki szovjet lágerbe, ez egyike volt a Hadifoglyok és Internáltak Főosztálya alá tartozó nyolc tábornak (a legismertebb az osztaskovi, a juhovi, a kozelszki, a putivli és a sztarobelszki), Pjotr Szoprunyenko volt a lágerparancsnok.
Október elején született meg az a döntés, hogy szabadon engedik a táborokból a közkatonákat, október 7. és 18. között negyvenkétezer-ötszáz közlegényt és altisztet engedtek szabadon, akik Lengyelország középső és nyugati részéből származtak. Szovjet fogságban tartottak huszonötezer közlegényt és altisztet, őket később útépítésre használták, tizenkétezer személyt pedig a Donec-medencébe vezényeltek kényszermunkára. 1940-ben a „katyńi művelet” keretében tizennyolcezer internált tisztet, rendőrt és mozgósított állami hivatalnokot gyilkoltak meg. A már említett több mint negyvenkétezer szabadon engedett katonát október 24. és november 23. között adták át a bolsevikok a német hatóságoknak.
Karski is ott volt a közlegények között, akiket október végén küldtek át a przemyśli hídon a német oldalra. Ezt annak a cselnek köszönhette, amelyet leírt A titkos állam történeté-ben, később pedig sokszor elmesélt a kamerák előtt: lecserélte a tiszti bakancsát egy közlegényére, letépte a rangjelzéseit, a szovjet parancsnok előtt pedig állapotos feleségéért aggódó munkásnak adta ki magát. Az első állomás egy Kielce környéki német stalag[1] volt, ahol biztosan eltöltött két hetet. Az hozott fordulatot az életében, hogy megszökött a vonatról, amellyel munkatáborba szállították a hadifoglyokat. Néhány napig tartó vándorlás után, október vége felé Karski beállított a fővárosi rendőrség parancsnokához, kopogott a bátyja, Marian varsói lakásának ajtaján.
Fordította: Pálfalvi Lajos
[1] Stammlager, vagyis koncentrációs tábor (a ford.)
[i] Gombrowicz 2000, 463, 467, 466. o.
[ii] Jankowski 1991, 15. o; Wood, Jankowski 1994, 8–13. o.
[iii] Jankowski 2009, 23. o.
A könyv a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg 2014-ben.
