Az elsőkönyvesek fesztiválján valójában a második regényeddel vettél részt, igaz? Hogy működött ez?
Igen így van, bár az első regényről mondhatjuk, hogy nem létezik – miután megírtam, én magam adtam ki, és a példányokat is én magam osztogattam el. Valóban regény, de sosem volt hivatalosan publikálva. Másrészt pedig a szerkezete miatt sem feltétlenül tekinthető regénynek, felfogható novelláskötetként is.
Szóval így jutottál be az elsőkönyvesek közé.
Igen, így. [nevet] Szóltam is a kulturális minisztériumnak, hogy gond lehet ebből, hiszen van már egy kötetem, még ha nem is hivatalosan, de erre csak annyit mondtak: Semmi gond, menj csak el, fiatal vagy, erről szól az egész.
És hogy működik a fesztivál? Mi számodra a legfontosabb az egészben?
Ez idén a harmadik fesztiválalkalmam. Jártam Lipcsében, Londonban és most Budapesten. Nagyon sok embert, és nagyon sok szerzőt ismertem meg, ami tulajdonképpen a legfontosabb számomra. Látod, hogy több közös van benned valakivel, aki például Ciprusról jön, mint azt valaha is gondoltad volna. Bár különböző témákról, különböző rétegekről írunk, a folyamatok ugyanazok. Van, aki a társadalmat vizsgálja, van, aki önéletrajzi jellegűen ír, de úgy gondolom, hogy az alkotás folyamatának struktúrája valójában azonos, és ez köti össze annyi különböző író poétikáját.
Azután persze találkozol kiadókkal is. Én magam nemigen tudom, hogy szóljak hozzájuk. [nevet] Ha megnézed, hogy Lipcsében vagy Londonban hogy működnek a dolgok – ami ott zajlik, az kőkemény üzlet. Nagyon kevés köze van az alkotási folyamathoz, vagy az olvasás folyamatához. Még mindig nem teljesen értem, hogy működik ez a rendszer nemzetközi szinten. Nagyjából értem, hogy mi lesz az országon belül ismert, hogy kell összeköttetésbe kerülni a kiadókkal, és mit jelent, ha a könyvedet egy nagy kiadó adja ki, de még fogalmam sincs, mit kell tenni a nemzetközi figyelem felkeltése érdekében. Az egész fesztivál pozitív, intenzív, de eléggé össze is tud zavarni, és én először csinálok ilyet.
Ami még eléggé zavarba hoz, az az, hogy mindenki ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, ha kiteszem a lábamat Horvátországból. Háború és szenvedés; Horvátország és az Európai Unió; Horvátország szerepe a második világháborúban; egyik sem olyan téma, amelyikről írok, vagy amelyikben kompetens volnék. Nem vagyok politikus, és nem vagyok történész. Kortárs dolgokról írok. Egyedül a saját egyéni gondolataimat tudom felajánlani válaszként. Nagyon zavaró dolog, mert olyan, mintha mindenki elvárná tőlem, hogy a horvát politika és történelem szakértője legyek. Hát nem vagyok az.
Ki választotta ki a regényből a részletet, amit azután lefordítottak és itt a fesztiválon publikáltak?
Az első párat én választottam, de a szerkesztőm azt mondta, nem valami jók. [nevet] Azt mondta, nem vágnak témába, úgyhogy végül ő választott néhányat, amiket aztán a kulturális minisztériumban lefordítottak angolra és magyarra. Nem tudom, hogy csinálják ezt mások – ha írsz egy háromszáz oldalas könyvet, vajon hogy választod ki azt az egyetlen részt, ami megragadja az emberek figyelmét? Én nem tudom, de szerencsémre vannak körülöttem olyan emberek, akik ismerik a regényt, és rá tudnak mutatni, mi lehet alkalmas.
A végül kiadott részlet egy öngyilkosságnak és a test megtalálásának leírása, terjedelménél fogva további kontextus nélkül. Valóban reprezentálja ez a regényed egészét?
A regényem három fő szálon zajlik. Az első a modern Horvátországban játszódik. Főszereplője egy író, akinek párkapcsolatát zátonyra futással fenyegeti az a tény, hogy folyamatosan hazudik gyermekkoráról – nem azért, mert rossz ember volna, hanem mert képtelen szembenézni azokkal a traumákkal, amik muraközi szülőfalujában gyerekként érték. Elér arra a pontra, ahol ráébred, hogy az egyetlen történet, amit el kell mondania, az a saját gyerekkora története. Ki kell nyitnia ezt az ajtót. Minden emléke a gyerekkoráról ugyanis újjá van alkotva, mások történeteinek elemeiből illesztette össze, amíg végül maga is elhitte.
A második szál főszereplője egy fiú ugyanebből a falutól, 1988-ban, aki elveszíti az apját. Ezt azonban nem fogadja el, és miközben megpróbálja megtalálni, minden kapcsolatát elveszíti társaival és élő rokonaival. Képzeletbeli barátokkal veszi körbe magát. A barátai pedig addig gyötrik, hogy ráébresszék arra, hogy elfogadja, az apja már nincs többé, hogy végül azt gondolja, az apja az ő hibájából halt meg – ezzel kell megküzdenie.
A harmadik szál a valóságban gyökerezik. Észak-Horvátországban, a Muraközben, van néhány falu, ahol minden öt vagy hat évenként végigsöpör az öngyilkosságok hulláma. Ilyenkor nagyon rövid időn belül sok öngyilkosság történik ugyanabban a régióban. Emlékszem, hogy hallgattam gyerekként, ahogy az öregek beszélgettek ezekről az öngyilkosságokról. Volt egy pont, amikor az egész megszűnt tabunak lenni, és valódi beszédtémává vált, mert nekik maguknak is szükségük volt valamiféle magyarázatra, hiszen az áldozatok mind ismerősök, szomszédok voltak, akik számukra váratlanul döntöttek így. Így aztán a regényemben maguk alkotnak egy magyarázatot, a fiú pedig, aki eleve felelősséget érez az apja öngyilkosságáért, felelősnek kezdi érezni magát minden öngyilkosságért, hiszen azoknak az embereknek is a közelében volt.
Röviden ez a cselekmény.
Horvátországban több kritika dicsérte, ahogy könyved kiemeli a muraközi dialektust irodalmi elszigeteltségéből, és egy szintre helyezi az irodalmi nyelvvel.
A Muraközben nőttem fel, így a regény sok elemet tartalmaz az életemből. Annak érdekében pedig, hogy a lehető leghűségesebben adjam vissza a falu hangulatát, amikor a kollektív paranoia gyökeret ver, szavakat kellett adnom a helyiek szájába, ami irodalmi horvátsággal egyszerűen elképzelhetetlen volt számomra.
Másfelől a muraközi dialektus, bár ma nagyon alacsony presztízsű, rendelkezik saját irodalmi tradícióval. Miroslav Krleža számos költeményt írt ezen a nyelven (ami egyébként a kaj nyelvjárásba tartozik), és az azóta eltelt száz évben is sok mű született, de az egész olyan, mintha egy gettóban lenne, teljesen visszhangtalan maradt. Meg akartam mutatni, hogy ez a nyelvjárás is képes tragédiát és érzelmeket közvetíteni, és nem csak a tájnyelvi költészet néhány sorában.
Azoknak, akik fordítani fogják a könyvet, biztosan nehéz dolguk lesz majd ezzel. Horvátországban más a helyzet, mint Magyarországon: nálunk, ha egy északi és egy déli horvát a saját dialektusában beszélne egymáshoz, nem értenék egymást. Nagyon különböznek egymástól. A regényemben a tájszólások csak párbeszédekben tűnnek fel, de így is kihívás lesz a fordítóknak. Másrészt viszont, amikor írtam, meg sem fordult ilyesmi a fejemben. Benne kellett lennie, és kész. Meg sem fordult a fejemben, hogy a regény ennyire sikeres lehet.
Egy korábbi interjúdban megemlítetted, hogy a Fekete anyaföldet a PhD-disszertációd írása közben, egyfajta kreatív ellensúlyként kezdted el. Hogy jut valaki erre a döntésre?
Az inspiráció folyamatosan bennem volt, csak korábban nem találtam meg a hangomat, a mesélő hangját. A PhD-dolgozatban pedig, vagy akár bármilyen más tudományos esszében, egy kijelentést három példával kell alátámasztani. Amikor először elkezdtem írni, ugyanezt kezdtem csinálni a prózában. Hát ez nem működött, túl tömör volt, túl nehézkes, a narrációt fojtogatták az érvelések. Így aztán megpróbáltam az ellenkezőjét: egyszerűsíteni, rövidíteni, egy szóval elmondani azt, amit a PhD-dolgozatban egy egész bekezdéssel mondtam volna el. Ez a küzdelem, a hangom megtalálása körülbelül egy évig tartott.
Hogy ellensúly – a PhD-témák ritkán váltanak ki heves érzelmeket. Szükségem volt valamire, ami felkavar. A téma pedig már gyerekként felkavart, és még mindig hatással van rám.
A horvát reakciók szintén dicsérték a társadalomkritikai felhangokat. Volt ilyen szándékod?
Amikor az író gyötrelmeiről írok, az nagyon személyes, hiszen az első regényemről senki sem hallott, nem is tudták, hogy létezik, mielőtt a Fekete anyaföld kijött volna. Tehát számomra küzdelmes volt eljutni a kiadóig és elérni, hogy kiadják. Egy senki voltam – a lingvisztika területén voltam valaki, persze, de az irodalom világában senki.
Amit leírtam, az az, hogyan festi le a horvát irodalom nagy neveit szarkasztikusan a főszereplő, miközben egyidejűleg irigykedik is rájuk. A társadalomkritika a történelmi részben látványosabb. 1988 és 1991 között játszódik, tehát épp egybeesik Jugoszlávia felbomlásával, ami az emberek gondolkodásában paradigmaváltást eredményezett. A Muraközben élőknek sosem volt része komoly etnikai konfliktusban. A régió 95%-ban horvát, nem voltak ott más jelentős csoportok, akikkel kapcsolatban lettünk volna, vagy akikkel vitába keveredtünk volna. Németországban dolgozó vendégmunkások gyerekeként érdekesnek találtam, hogy a horvát nemzeti identitás ideológiája hozzánk jórészt külföldről érkezett vissza, azoktól a Jugoszlávián kívül – Németországban, Ausztriában, Svájcban – dolgozó vendégmunkásoktól, akik kint megvitatták ezeket a témákat, majd visszahozták ezeket a faluba. Érdekesnek találtam, mit gondolnak ezekről a régi, de számukra tulajdonképpen újnak számító eszmékről azok, akik sosem hagyták el Jugoszláviát vagy a falut.
A vendégmunkások identitásáról még most is sokat gondolkodom. Horvátországban sokan vannak ilyenek, köztük például a szüleim is. Kimennek külföldre, ahol nosztalgiával gondolnak vissza a hazára, de amikor hazatérnek, a haza nem úgy néz ki, ahogy elképzelték. Olyan dologra gondolnak nosztalgiával, ami valójában soha nem létezett, így aztán sehol nincsenek otthon, és ez valahol tragikus.
A vendégmunkások számára tragikus, vagy az otthon maradottak szempontjából?
Jó kérdés. Az otthon maradottak között voltak súrlódások, de ez nem tartott túl sokáig. Még azok számára is, akik nem rendelkeztek olyan széles látókörrel, világos volt, hogy Jugoszláviának vége. A rendszer nem bírta el az eltérő nacionalizmusok terhét. Emiatt aztán világos volt, hogy előbb vagy utóbb Horvátországnak is függetlenségre kell törekednie. Amit a helyiek nem értettek, az egyrészt az volt, hogy miért kell ennek ilyen hirtelen történnie, másrészt pedig hogy a politikai vezetők miért vitatkoznak olyan elvont dolgokról, amiről a kisembernek fogalma sincs. Így aztán egyszer csak megismerték a történelemnek egy olyan szeletét, amely eddig tiltott terület volt számukra – Horvátország második világháborús szerepét. Ez a folyamat azonban gyorsan lezajlott. Az identitás tragédiája inkább a vendégmunkások esetében feltűnő, bár a tragédia talán nagy szó erre – én mindenesetre szomorúnak találom.
A nemzeti és helyi identitás keresése visszatérő téma az idei fesztiválon.
Olyan téma ez, ami annál bonyolultabb lesz, minél mélyebbre ásol. Az identitást nem lehet leírni. Ha le lehetne, az egész kérdést egy esszében rendezni lehetne. Ezért írnak erről regényeket, és azok sem válaszokat tartalmaznak az identitással kapcsolatban, hanem kérdéseket. Az identitás változékony, rugalmas és nagyon sokrétű. Dinamikusan változik az idő múlásával. Ha leírnád a saját identitásodat ebben a pillanatban, majd megismételnéd az egészet tíz év múlva, már más embert látnál. Egyénenként és közösségként is szükségünk van arra az érzésre, hogy identitásunk folyamatos ívű, de a valóságban gyakran komoly fordulatok, törések és újrakezdések jellemzik. Olyan téma ez, amit soha nem lehet teljesen feltárni – mint a halál, vagy a szerelem.
A magyar olvasók ingerküszöbét a szomszédos népek hasonló önvizsgálata, de általában a szomszédos nyelvek irodalma is ritkán lépi át. Ha készülne magyar fordítás, mit várnál tőle? Indíthat párbeszédet?
A kulturált rétegek szintjén a párbeszéd eddig is jelen volt. Horvátország és Magyarország történelme nagyon sokáig egy közös ország keretei között zajlott. A történelemnek ezzel a szeletével a horvátok meglehetősen elégedettek, hiszen olyan események zajlottak ezalatt, amikre jórészt büszkék lehetünk. A számunkra szégyenteljes események az ezt követő időszakban történtek.
Kulturális szinten tehát nincs nagy gond. Az ismertebb magyar írókat fordítják horvátra, és ha a fiatalok nem is, de a kánonban szereplő horvát írók elérhetőek magyarul. A dialógus inkább az átlagemberek között problémás. Hogy kerül kapcsolatba egy átlagos magyar a horvátokkal? A határ közelében élve, vagy a turizmus révén, hiszen sok magyar jár Horvátországba. Sajnos közismert – és nem szép dolog ilyet mondani, tudom, de igaz –, hogy a horvátok nem minden nemzet tagjainak örülnek ugyanannyira, viszont azok alapján, amit a turizmusban dolgozó ismerőseimtől tudok, a magyarokat kifejezetten szívesen látják. A nyelvi korlátok valóban jelentősek, de ha globális szinten nézzük a helyzetet, mindenkinek jelentős a nyelvi akadály, aki nem angol vagy épp spanyol anyanyelvű.
Horvát íróként azért mégiscsak könnyebb lehet a volt Jugoszlávia régiójában ismertséget szerezni, nem igaz? Hogyan fogadták?
A könyvem boszniai vagy szerbiai fogadtatásával elégedett vagyok. A kiadóm nemzetközi vállalat, így egyszerre adták ki a regényt Horvátországban és Boszniában, Szerbiában pedig a legkomolyabb irodalomkritikusok, mint például Vladimir Arsenić, írtak recenziót a könyvről, ami nagy dolog a számomra. A regényt olvassák a régióban, legközelebb a szlovén kiadás jön ki 2015-ben. Ahhoz képest, hogy másfél éve még névtelen senki voltam, nagyon elégedett vagyok a fogadtatással.
Hogy változtatja ez meg az életedet? Nagy ívű kérdés ez, tudom, de korábban jelentős sikereket értél el sportban, a tudományos szakterületeden is elismert szakembernek számítasz, és most egy harmadik nagy fába vágtad a fejszédet.
A sportkarrierem mintha egy másik életben történt volna. Amikor 2009-ben visszavonultam, szakítottam a területtel, és bár edzőként foglalkoztam még néhány sportolóval később is, ez fokozatosan visszaszorult. A tudományos pályafutással, és ezt ne mondd el az egyetememnek, most legszívesebben szakítanék és felmondanék. [nevet] De ezt nem engedhetem meg magamnak. Horvátországban az írásból nem lehet megélni, így próbálok ésszerűen egyensúlyozni a kettő között. Az életemet hogy változtatta meg? Sokat utazom – nemzetközi könyvfesztiválokra járok, felolvasásokat tartok szerte Horvátországban, és nehéz nemet mondani, amikor egy vadidegen, aki olvasta a könyvemet, és tetszett neki, elhív a következőre.
Emiatt viszont nagyon kevés időm marad írni. Amikor elkezdem, minimum két-három órát írok egy nap, ami nem fér össze az egyéb programokkal, hiszen egész nap a szövegen gondolkozom, és ilyenkor néha beszélni is elfelejtek. [nevet] Ha innen hazaértem, igyekszem lassítani a tempón, hogy az új regényemen dolgozhassak.
Tehát már megvan az ötleted a következőre?
Olyannyira, hogy már a közepénél járok. Egy észak-horvátországi névtelen kis faluban fog játszódni, és a horvát többség és cigány kisebbség konfliktusát akarom benne feltárni. Hatalmas téma, és senki nem akar róla írni, mert vagy a politikai korrektség csapdájába esnek, aminek az eszközeivel a probléma 10%-át sem lehet leírni, vagy a gyűlölködésébe. A nagy célom az, és tudom, hogy ez ambiciózus, hogy lefessem a teljes ördögi kört, aminek a horvátok is részesei. A horvátok látják a cigányság bizonyos problémáit, de csak pénzzel akarják kezelni. Az EU ugyanezt teszi, pénzt dobál a problémához, bízva benne, hogy ettől elmúlik, anélkül, hogy megpróbálná megérteni az egymás közti kommunikáció zavarait, a felfogásmód különbségeit, a szabadságjogi implikációkat. Ezt szeretném megvizsgálni, de nem hiszem, hogy gyorsan kész lesz.
Horvátországban sok író panaszkodik, hogy nem lehet csak az írásból megélni. Ez persze igaz, de én érzem az előnyeit is. Senki nem várja el, hogy gyorsan elkészüljek, hogy bármi áron publikáljak. Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy akkor adhatok ki valamit a kezemből, amikor tényleg késznek érzem. Ha elégedetlen vagyok vele, nem kötelez semmi, hogy kiadjam. Ezen kívül nem kell gyorsan dolgoznom, nincsenek határidők, amik arra kényszerítenének, hogy két-három év múlva kiadjak valamit. Annyi időt szánok rá, amennyit csak akarok.
A művészi szabadság tényleg ennyire sérülékeny? Valóban ennyire könnyen sebezhető az írásból élő író?
Szerintem igen. Vannak írótársaim, az idősebb generációkból, akik írásból élnek. Ez jelent könyveket is, de főként nagy újságoknak írnak. Ha pedig újságokba írsz, az ő befolyási körükbe kerülsz, és nem nyúlsz az e körök számára kényes témákhoz. Tabuk rendszere vesz majd körül. Nem tudom, kinél mennyire súlyos ez a helyzet, de lesznek olyan témák, amikről nem írsz, ha pénzügyi függésben vagy.
Amikor a regényed főszereplője kritizálja a befutott írókat, kitér erre is?
Igen, bár nem túl mélyen vagy részletesen. Inkább annak a szimbolikáját fejtegettem, mit jelent írónak lenni. A szerző mint címke démonizálása vagy felmagasztalása. Minden szerző, akiket személyesen ismerek és tisztelek, például Edo Popović (akit már diákként olvastam, és azzal dicsekedtem a kollégáimnak, hogy egy házban lakunk, amiből egy szó sem volt igaz), normális ember, azzal a különbséggel, hogy minden nap leül néhány órára, elgondolkozik azokon a dolgokon, amik a környezetében történnek, és ír ezekről. Nem elvont, kizárólag az irodalmi színtérre szánt szimbólum.
A modern fikcióban, legyen a műfaja regény, film vagy színdarab, a történet főszereplője meglehetősen gyakran író, ami általában annak köszönhető, hogy a szerző maga is író, így ennek a szakmának vagy életmódnak a kihívásait ismeri a legjobban – vagyis röviden, a legtöbb író: író. Milyen volt a fogadtatása annak, hogy egy elsőkönyves szerző főszereplője egy alkotói válságban lévő író?
[nevet] Nagyon jó megfogalmazás, én is gyakran gondolkodom ezen. Nagyon sok jó regénynek a hőse újságíró, regényíró vagy más szerző. Michel Houllebecq egyik hőse a francia kulturális minisztérium dolgozója. Ez nem túl pontosan reprezentálja az emberiséget. Érdekes paradoxon ez: mi történne, ha a regényeket nem újságírók és írók írnák, hanem átlagemberek?
Amikor a szerkesztőm, Kruno Lokotar, elolvasta a könyv első részét, amelyiknek hőse az író volt, nem akarta kiadni. Azt mondta nekem: „Figyelj, te nem vagy Hemingway. Nem írhatsz írói krízisről. Egy senki vagy. Majd ha kiadtál öt jó könyvet, akkor írhatsz erről, nem most.” Elmondta nekem, hogy azoknak a kéziratoknak a 90%-át eldobja, amik azzal a jelenettel kezdődnek, hogy egy író nem tudja, mit írjon. [nevet] Végül azonban be kellett ismernie, hogy ez a rész komoly szerepet játszik a későbbi történet szempontjából, és elégedett volt a végeredménnyel.
Zöldy Áron
Kristian Novak Fekete Anyaföld című regényéből a Magyar Lettre Internationale tavaszi számában olvashatnak egy részletet.
Krsitian Novak: Črna mati zemla, Algoritm, Zágráb, 2013.
Fotó, bővebb infó a könyvről: http://crnamatizemla.com/
