Ukrajnában ismerkedtek meg, Sam egy nyelviskola tanára volt ott. Orrában és szemöldökében is pirszinget viselt. Hogyha most valakinek megmutatja akkori fényképeit, Polina csak rálegyint és elnézően elmosolyodik, mert mindez már régen elmúlt. Elnézően elmosolyodik, és legyint a kezével, belül azonban kelletlenséget érez, mintha ezt szeretné mondani: „ez nem így történt!” Kelletlenséget érez, mert az a két fémkarika, amely akkor a szabadságot jelképezte (miközben a pirszing egy ukrán ábrázatán a nyomort jelképezte, a pirszing az angol férfi ábrázatán, arcán a szabadságot jelképezte), most félelmet kelt benne, akár egy állatban, akit ilyen fémkarikával egy helyhez lehet kötni, melyből nem szabad elmozdulnia.
Sam huszonhét éves volt. – Huszonöt évesen rájött, hogy az angliai élet nem a kedvére való, s egyik napról a másikra eldöntötte, hogy Kelet-Európába megy, de alig egy évet töltött el egy vodkával és „színes daganatokkal” teli lengyel bányavárosban (színes daganatoknak nevezte az új reklámokat, az újfajta ruházatot, az új tévéműsorokat, az új bevásárlóközpontokat), s ez elég volt neki ahhoz, hogy megértse, hogy Kelet-Európa nem létezik, hanem csak fokozható minőség van, amelyet Keletnek neveznek. Nem egészen egy év elég volt neki ahhoz, hogy megértse, hogy több Keletre van szüksége. Nem egészen egy év után Lengyelországból Ukrajnába ment. Az anyagokban, amelyeket Harkovból küldtek neki, az állt, hogy Harkov egyszerű ukrán város, és ő pontosan ezért költözött Harkovba. Ukrajna elviselhetőbb volt Lengyelországnál. Polina az ő diákja volt, gyönyörű szemei voltak, és rosszul tudott angolul, titokzatos volt és szenvedélyes, s mindig elbújt az idegen nyelv lassan lebontott bástyája mögé. Akkor már második éve egy volt osztálytársával járt, akinek anyanyelvén minden este arról az idegenről beszélt, aki tudj’ Isten, mit keres itt. Az anyanyelv anyai érzéssé változott, ukrán nyelven már nem értették meg egymást, s minden olyan hétköznapi volt, hogy a dolog hamarosan véget ért. Összekötötte őket a különbözőség vágya: Polina nem akart ukránul beszélni a fiúval, akit tízéves kora óta ismert, Sam ama mélységre vágyott, amelyet fel kell tárnia egy más kultúrában és más nyelvben.
Lakást béreltek. Sam kényeztette Polinát, és órákon át angolul beszélt vele. Sam komolyan vette ukrajnai életét, mert Ukrajna más volt, mint Anglia. Komolyan vette Polinát, mert más volt, mint az anyja: engedelmeskedett, és nem javította őt ki, nem volt éles angliai akcentusa, csak tétován ismételgette a megtanult szavakat, nevetett és szemeit meresztgette. Nem félt a könnyektől, és ki tudta mutatni szeretetét. Sam Polina nyakát simogatta, és azt kérdezte tőle, tudja-e, hogy amit ő épp csinál, hogy mondják angolul. Polina része volt minden újnak, ismeretlennek, mélynek. Az összes ukrán nő összes ukrán kendőjét viselte a fején, magában hordozta Ukrajna hosszú és bonyolult viszonyát Oroszországhoz, magában hordozta az összes Ukrajnába hozott dollárt, magában hordozta az apróságok örömét, a takarékoskodást és a féktelen bőkezűséget, az összes költészetet és az összes félig üres üzletet, minden régi és nevetséges autót az összes nevetséges ukrán utcáról. Tágas lelke volt, melybe Sam a végtelenségig belehelyezhetett mindent, amit maga körül látott: amikor beleszeretett Polinába, egyúttal Ukrajnába is beleszeretett, és fordítva. Sam türelmes volt. Ukránul tanult és Polina rokonainak a vodkáját itta. Nem csalta meg Polinát, s azon gondolkodott, hogyan tovább. Tudta, hogy az ő helye nem Ukrajnában van, tudta, hogy idegen és az is marad, tudta, hogy nehéz lesz megértenie a dolgokat és szünet nélkül meg nem értésbe fog ütközni. Nyíltan beszélt mindenről, amit gondolt, csak egyetlen gondolatot nem mondott ki soha hangosan. Ez a gondolat így szólt volna: „ezeket az embereket nekünk, kívülállóknak kell csodálnunk, ők maguk nem is sejtik, milyen gyönyörű életük van, velünk összehasonlítva – s milyen gyorsan elronthatják, ha mindent megismételnek utánunk!” Erről azonban nem beszélt, és ráadásul: Ukrajna ezeket a gondolatokat hallani sem akarta. Ellenkezőleg: Ukrajna és Polina szerették a Nyugatot. És Sam szerette Polinát! Maradt-e számára valami más hátra, minthogy legalább egy kissé a Nyugatot is kezdje szeretni?! Maradt-e számára valami más, minthogy elvesse az egyébként soha ki nem mondott gondolatát, és alávesse magát Polina csodálatának minden iránt, amit ő elhagyott? Nem volt talán Polina lelke elég tágas ahhoz, hogy Ukrajnán kívül az egész világot is magába ölelje? És nem volt talán Sam egy szerető szülő, aki gyermekétől képtelen elvenni a játékot, mellyel az imádott gyermek elalvás előtt az ágyban játszik? Nem kezdi-e ilyenkor a szerető szívű szülő a gyűlölt játékot egészen más, gyerekszemmel látni? Nem elég nagy talán a szerelem ereje ahhoz, hogy a józan észt a mindent átölelő megértéssel helyettesítse?! Szerelmük mindent átölelő megbékélés volt, melyből Polina szerint egyetlenegy dolgot kell kizárni: Ukrajnát. Noha szerelmi dalukat kezdetben mindketten a világ ellenkező részén kezdték énekelni, Polina Nyugatnak, Sam pedig Ukrajnának, énekükből fokozatosan mindent túlharsogó összhangzat bontakozott ki: együtt bírálták az ukrajnai korrupciót, az emberek és a politika nyomorát. Polina végül mindkettejük helyett mondta ki: el akart költözni. Olaszországba. Franciaországba. Főleg azonban el Ukrajnából, mert Ukrajna ugyan gyönyörű, de senki sem akar ott élni, akinek nem muszáj. Itt nincs jövőnk! Nekem itt nincs jövőm! – Te pedig taníthatsz bárhol. Visszament vele Nyugatra? Igen. Azért, mert szerette? Nem. – Elment vele, mert még mindig nem látta maga előtt, ami után vágyott. Azt mondtam, hogy a mélységre vágyott, amelyet egy más kultúrában és más nyelvben kell feltárnia, de ez nem a teljes igazság. Sam mindenekelőtt arra vágyott, hogy igyekeznie kelljen. Arra, hogy semmit se kelljen leegyszerűsítenie, mondjuk úgy, hogy problémákra vágyott. Korábban pontosan ez okból vállalta magára Ukrajnát, most pedig úgy döntött, hogy ugyanezen okból a Nyugatot vállalja magára. Azt mondta Polinának, hogy feláldozza magát érte. Azt mondta Polinának, hogy feláldozza magát (s áldozatának abban kellett állnia, hogy egyik napról a másikra az összes probléma megszűnik), a valóságban azonban szó sem volt áldozathozatalról. Samnek végül is nem az volt a fontos, hogyan néz ki a nehezéke, neki csak a súly volt a fontos. Mindegy volt neki, hogy egy kilónyi tollat vagy vasat visz-e magával. Ha el akar menni, elmegy Polinával, és biztos lehet, hogy Nyugaton nem szűnnek meg a problémák, mert Polina ukrán, Sam pedig a szeretője. Az ukrán nővel való viszony mindent megváltoztatott: visszatérni a Nyugatra egy ukrán szeretővel nem jelenti azt, hogy visszatért a riasztóan egyszerű világba, hanem hogy izgatóan bonyolult dolgokkal teli világba tér vissza. A nyugati tollpihék súlya megnövekedett. Leveleket kezdett Londonba küldözgetni, és egy másik hely iránt érdeklődött. Nem, Ukrajna gyönyörű, válaszolta a Londonból érkező kérdésekre, csak változásra van szükségünk. Megismerkedtem itt egy lánnyal, magyarázta, itt van az egész családja, de mindenki egyetért azzal, hogy elmenjen. Arcáról eltűntette a pirszinget, és azt mondta Polinának, hogy hamarosan átköltözhetnek Madridba.
Fordította: G. Kovács László
A könyv a L'Harmattan Kiadó gondozásában jelent meg 2014-ben.
David Zábransky az Európai Írótalálkozó vendége lesz április 25-én 12 órakor a Millenárison, az Európa Pontban. Enellett április 27-én is találkozhatnak a szerzővel, 11 órakor a Lettre-L'Harmattan matinén, szintén a Millenárison, az Osztovits Levente teremben.
