A Magyar Lettre Internationale legújabb, téli száma igazi csemege a szláv kultúra és irodalom iránt érdeklődőknek, ugyanis található benne egy Visegrádi Négyes összeállítás, illetve rengeteg, a horvát uniós csatlakozás témájához kapcsolódó novella, esszé, tanulmány - szláv és magyar szerzők tollából egyaránt. A következő néhány napban ezekből a művekből közlünk pár kedvcsináló részletet.
Zoran Ferić: Horvátország térképe (a menekülő leány)
1. Menekülés a Balkánról
Azt mondják, a tweed a színével meg a mintájával a skót táj absztrakt lenyomata. Ez a kapcsolat úgyszólván direkt, hiszen a textilfestéket hagyományosan abból állították elő, amit a táj, a föld, a növényzet kínált. Így tükröződik Horvátország szellemi életében és kultúrájában is az ország formája. Engem szülőhazám rajzolata a földrajzi térképen kis koromtól fogva hosszú hajú fiatal leányra emlékeztet, aki pánikszerűen menekülne a Balkánról. Isztria olyan, mint az ugrásra készülő leány felemelt jobb lába, Dalmácia, mint a hátranyújtott bal lába, mely arra készül, hogy felszökellvén megelőzze a jobbot. Zágráb és Horvátország középső része fejhez hasonlatosak, Szlavónia pedig a leányzó hosszú haja, ahogy lobog a lendülettől. A balszerencsés történelmi körülmények s a szüntelen „harapások” olyan formát kölcsönöztek az országnak a térképen, hogy hihetetlenül könnyednek, játékosnak és oldottnak látszik. S itt nem csak a partszakaszról meg a szigetekről van szó –, valahogy az egész ország oldott, könnyed, mert nincsenek masszív, gömbölyded formái, hanem valahogy pointillista, szaggatott, dinamikus a szó képzőművészeti értelmében. Még a hegységei is, mondjuk a masszív Dinári-hegység, könnyűnek látszanak. Ha Olaszország csizma, akkor Horvátország szökellő leány. Azonban ezt az aspektust általában nem vesszük tekintetbe, amikor egy országot, legyen az a saját hazánk, észlelünk; nem vesszük figyelembe a térképen látott alakzatot mint képzőművészeti tényt, mint rajzot. Pedig, kezet a szívre, az országok, ha az atlaszokat lapozgatjuk, mert, mondjuk, ki akarjuk választani, hogy hova utazzunk, az országok elsősorban ábrák számunkra. Az utóbbi időben talán még műholdas felvételek is a világhálón. Azonban a képzőművészeti nyelv, mely úgy értelmezné ezeket az ábrákat, mint minden más rajzolt formát, ez esetben, úgy látszik, nem sokat nyom a latban. Tudatosan nem vesszük számba, mert nem tűnik fontosnak. Egy ország határainak rajzolata azonban igencsak érdekes lehet, ha áll mögötte valami felismerhető mélyebb jelentés, ha egy ország metaforájaként jön számításba, vagy legalább kiadja jellemzőinek valamely együttesét. Ebben az esetben vonzó lehet a dolog, parodisztikus értelemben, vagy akár misztikusan is.
Hihetetlen, hogy Horvátország esetében mennyire fedi egymást a forma és az, amit az ország szellemének nevezhetnénk. A horvát földek, melyek, ahogy ma mondani szoktuk, „kiflit” képeznek, mind történelmileg, mind politikailag és kulturálisan, mindig is meg szerettek volna szökni a Balkánról. Horvátország középső részében és Zágrábban jó ideje dívik Közép-Európa kultusza, s e kultusz mellett leginkább az az érv szól, hogy a Monarchiához és annak kulturális modelljeihez tartoztunk, amint ezt oly gyakran hangsúlyozták történelmünk utolsó negyed századában. Kétségtelen, hogy a közép-európai szellem nagy hatású volt Zágrábban és Varazsdon, amint az is megkerülhetetlen tény, hogy az olasz kultúra óriási hatást gyakorolt a tengermelléki városokra. Ennél fogva a politikusaink hajlanak a kijelentésre, hogy mindig is Európa része voltunk. Mintha nem volna Európa a Balkán is! Azonban éppenséggel a Balkántól való menekülés a mai horvát kultúra egyik legerősebb modern mítosza. S ez a menekülés nem friss ügy. A hivatkozás a reneszánszra, a barokkra vagy a latinokra, a szecesszióra meg a katolicizmusra egész történelmünk során tulajdonképpen a Balkánról való menekülési kísérletek sorozata volt, s a Balkán ebben a szimplifikált verzióban muszlim, pravoszláv és bizánci fenomén; a balkániaknak reneszánsz helyett ott volt a török zsarnokság meg a karóba húzás.
Ezek a szimplifikációk mindenképp rímelnek az ország geográfiai formájára és annak látszólagos „könnyűségére”, hogy Kundera vagy Calvino módján fejezzem ki magam. Ezek a gondolatok is könnyűnek tűnnek, lévén szimplifikációk. Vagy könnyelműnek, amely jellemző hagyományosan végigkísérte a horvát politikát. Ami ennek az országnak a percepciójában nehézséget okoz, nem más, mint a tény, hogy mi éppenséggel a Balkánon leledzünk, s hogy a Balkán ugyanolyan mértékben formált bennünket, mint Európa. Most képzeljük el, milyen lehet az élet egy olyan országban, melynek lakosai folyton arra gondolnak, hogy valamitől el kell menekülni. A probléma elég bizarr formákat ölthet. Mondjuk, amikor a horvátok Keletre utaznak az ő balkáni „Ultima Thulé”-jukba, akkor az európaiságukkal hencegnek. Ha meg Nyugatra utaznak, úgy viselkednek, mint a balkániak, igyekeznek mindenáron leszólni azt a kultúrát, ahová vetődtek, gúny tárgyává teszik merevségét, felróják neki a szellemesség meg a spontaneitás hiányát. S e balkáni vonásaikra aztán nem kevésbé büszkék, mint Keleten az európaiságukra. Ez a szellem mindig menekül valami másba, és negatívan határozza meg magát valami másnak a viszonylatában, könnyedségét pedig az alkalmazkodási képességéből meríti. Azt akarja, hogy egyszerre legyen, meg ne is legyen a Balkán része.
2. Menekülés a Balkánra
Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényében szerepel egy hihetetlenül erős jelenet, melyben az egyik szereplő, Franz, sétálni megy az anyjával. Az apa épp elhagyta az anyát, aki kétségbeesetten sétálni viszi a fiát. Franznak a szemébe tűnik, hogy az anyja két különböző cipőt húzott fel, de nincs szíve megmondani neki, nehogy megsértse. Két óra hosszát sétál vele, s végig tudatában van a különböző cipőknek. Horvátországban élni olyasmi, mint sétálni anyánkkal, aki két különböző cipőt húzott fel. A horvátok nem ritkán szégyellik a hazájukat, de közben szeretik is, meg sajnálják is a maguk módján. Az utóbbi két évszázadban így oszlottak meg itt az emberek: azokra, akikben felülkerekedett a szégyen, meg azokra, akikben győzött a szeretet. A politika s a kultúra adták meg a mintát. Azok, akik szégyellik magukat, kritikus szelleműek, nemzetek feletti a gondolkodásuk és változásokat óhajtanak. Azok meg, akik inkább szeretnek, semmint szégyenkeznének, nemzetben gondolkodnak, kritikátlanok, és szorosan fogják anyjuk kezét, nem akarnak arra gondolni, hogy mit jut eszükbe a mamáról a szemben jövő járókelőknek, amikor megpillantják a cipőit. Ebből fakadnak a konfliktusok a nemzetközi meg a mereven nemzeti szemléletű emberek között, azok között, akik be szeretnének illeszkedni egy tágabb kontextusba, többnyire az európaiba, meg azok között, akik az önelégültséget nagyobbra taksálják.
Történelmünk bő száz évét a Balkánhoz és a szláv testvérekhez való közeledés fémjelezte, ami a jugoszlávság eszméjén keresztül realizálódott. Ez az eszme már Matija és Ivan Mažuranićnál, a 19. század és a horvát nemzeti újjászületés nagy honi íróinál is, akárcsak a későbbiek során, magában foglalta a szláv testvéreknek nyújtandó segítséget, mikor azok a Balkánon szenvedtek. A karóba húzás meg a legkegyetlenebb mészárlás riasztó képei hatásosan kifejezték ezt az aggodalmat a Boszniában vagy Montenegróban élő emberekért, akiket rokonoknak tartottak. Nem véletlen, hogy a Balkánhoz való közeledést is jórészt az az eszme motiválta, hogy közösen eltávozzanak onnét. Ugyanakkor azonban Európa elég erőszakosan ölelte magához a leányzót, aki pánikszerűen menekült a Balkánról, s a leány egy pillanatban úgy érezte, hogy megfullad. Ezért hátrafordult, és futni kezdett abba az irányba, ahonnét oly pánikszerűen menekült évszázadokon át.
A horvát politika- és kultúrtörténet állandója így hát a szakadatlan menekülés és a közös élet azokkal, akiktől elmenekültünk.
Fordította: Radics Viktória
A teljes szöveg a Magyar Lettre Internationale legújabb, 89.számában számában olvasható.
Fotó: www.krokodil.rs
