 |
 A. Savin |
Immár hagyományosnak mondható együttműködésünk az Oroszlános Udvar kulturális portállal ismét kívánatos gyümölcsöt termett. Dmitry Glukhovsky-t friss magyar kötete, az Orosz népellenes mesék megjelenése alkalmából faggattuk. Az interjú lehetőségéért ezúton is köszönetet mondunk M. Nagy Miklósnak, Bödő Anitának és az Európa Könyvkiadó stábjának.
Az interjú teljes szövege hajtás után olvasható. Vigyázat, nem apróztuk el, terjedelmes szöveg várható!
SzlávTextus: Ismert vagy arról, hogy a kreatív irányítást külföldi kiadások esetén is magadnál tartod. A magyar cím meglehetősen különbözik az eredeti orosztól Mi ennek az oka?
Dmitry Glukhovsky: Valójában az én ötletem volt, hogy Orosz népellenes mesék legyen a kötet címe Magyarországon és az európai országokban. Az Elbeszélések a Hazáról, az eredeti cím, olyan kulturális utalás, amit Oroszországon kívül nem könnyű megérteni. Erről a címről mi az úttörőknek szóló könyvecskékre asszociálunk. Tudod, rövid történetek, amiknek az volt a célja, hogy hazafiságra neveljenek. Általában a Nagy Honvédő Háborúról szóltak, vagy a Szovjetunió fiatal hőseiről, szóval a Szovjetunió szirupos hazafias fikciója. Az orosz borító pontosan ezt tükrözi – tudod, kis vörös csillagok, és az a tipikus betűtípus, amit a szovjet gyerekirodalomban használtak. De megértettem, hogy az Elbeszélések a Hazáról gyakorlatilag semmit nem jelent a Nyugaton. Szóval úgy döntöttem, hogy másik kulturális utalást használok, a Népszerű Történeteket. Ez érthetőbbnek tűnt. Például Népszerű Történetek mondjuk Afrika népeiről, vagy Európából, esetleg Iránból. A népellenes szintén érthető utalás, hiszen minden alkalommal, amikor a Szovjetunióról, vagy akár Kínáról beszélünk, felmerül ez a kifejezés: államellenes, népellenes, a nép ellensége. Szóval ezt a címet választottam, hogy a kulturális utalást és a szójátékot világosabbá tegyem a nyugati közönségnek.
SzT: Korábbi könyveidben, főleg a Metro 2033 univerzumában az általános emberi psziché sötét oldalát tárod fel. Miért döntöttél úgy ezúttal, hogy egy különlegesebb, specifikusabb témát, a kormányellenes szatírát választod?
DG: Amit ehhez tudni kell, az az, hogy a karrierem különböző területei között mindig egy kicsit megosztott voltam. Az egyik ezek közül az újságírás, tulajdonképpen ezt tanultam, külföldön, tömegkommunikációt és külkapcsolatokat, másrészt viszont iskolás korom óta sci-fit akartam írni. Vagy humoros történeteket. Ezt a kettőt mindig párhuzamosan műveltem: írok cikkeket férfimagazinokba, mint a Playboy vagy a GQ, vagy politikai magazinokba, de közben sci-fit írok. Soha nem voltam kizárólag író, vagy kizárólag újságíró, tehát két szemszögből is látok.
Azt sem mondhatnám, hogy a többi regényem, például a Metro 2033 teljesen mentes volna a politikai utalásoktól. Van benne közvetlen politika, például a különböző politikai frakciók leírása, de magasabb szintű politikai szatíra is. Ha olvastad a könyvet, van egy fejezet arról, amikor a főszereplők a Kreml metróállomására mennek, és ott valami élő masszát találnak, ami magába szívja és elemészti az embereket. A Hatalom című fejezet. Arról szól, mi a Kreml valójában. Tehát a korai könyvekben is már ott vannak az utalások. De azzal sem értek egyet, hogy ezután ugyanarról a témáról kéne írnom életem végéig, még ha ez üzletileg sokkal kényelmesebb is lenne. A kísérletezést mindig megbüntetik, az irodalomban pedig különösen. A kiadóid általában azt mondanák: "Írj még több ilyet, ezt várják tőled az emberek. Ha túl okos, túl intelligens vagy, azt senki nem érti meg, a példányszámaid zuhanni kezdenek, és még ha visszatérsz is a korábbi sikereid témájához, már nem fog ugyanúgy sikerülni, már csak csalódást okozol az olvasóknak. Az emberek rendszeres kiadásokat várnak tőled, mindig ugyanabból. Ha a posztapokaliptikus Oroszország szerzőjeként szerettek meg, adj nekik még több posztapokaliptikus Oroszországot."
Erre viszont azt mondom, hogy erre képtelen vagyok. Ha a moszkvai metróról akarok írni, arról fogok. Ha arról akarok írni, milyen Putyin Oroszországa, arról írok. Ha arról akarok sci-fit írni, hogy az emberek halhatatlanná váltak – és ez a legújabb könyvem témája, ami szeptemberben jött ki –, arról írok. Ha a következő könyvem egy kísérlet, hogy Dosztojevszkij stílusában írjak, és akár ez is lehet a következő projektem, olyat írok. Még akkor is, ha sem sci-fi, sem szatíra nem lesz benne, csak színtiszta dráma. Az írás, az irodalom nem üzlet, az irodalom önkifejezés. Ha olyan dolgokat próbálsz kitalálni, amik a piacon kell, hogy működjenek, véged. Akkor kommersz szerzővé válsz, és ez az egyik nagy félelmem. Mert ha az emberek kedvére akarsz tenni, ahelyett, hogy élveznéd az írást, hogy felfedeznéd önmagad, hogy megpróbálj valamit tényleg elmondani, és csak szórakoztatni próbálod az embereket, már megszűnsz szerzőnek lenni. Bohóccá válsz, bértollnokká. Ha csak azért alkotsz, hogy eladhasd, arra ítéled magad, hogy gépezeteket építs, ahelyett, hogy egy élő teremtménynek adnál életet.
SzT: A kortárs rendszerkritikus orosz irodalom, mint például Andrej Malgin Az elnök tanácsadója című regénye, gyakran az elit belső bizonytalanságára koncentrál, kisemberekként mutatja be őket, akik feje fölött átcsapnak a hullámok. A te kötetedben is szerepel néhány ilyen történet, például a Ki mire született című, de túlnyomó részük, például az Utópia, mégis úgy ábrázolja a hatalmat birtoklókat, mint akik annyira eltávolodtak a közemberektől, hogy akár földönkívüliek is lehetnének – sőt, néhány novellában azok is.
DG: Ahhoz hogy ezt elmagyarázzam, Putyinnal kell kezdenem. Putyin maga egy véletlenszerűen odakerült figura. Jelcin nevezte ki, egy volt a lehetséges örökösök széles köréből. Mások is ott voltak ebben a körben, köztük több egykori KGB-tiszt, mint Putyin. Ha Putyin KGB-hátterét nézzük, hogy jó kapcsolatai voltak a titkosszolgálatokkal, a rendfenntartó erők elitjével, ez az egész nem csak neki volt meg. Az a tény, hogy Jelcin épp őt választotta valaki más helyett, gyakorlatilag találomra történt. Azt gondolom, hogy eleinte Putyin ezzel teljes mértékben tisztában volt. Így aztán körbevette magát a saját embereivel, teljesen átlagos emberekkel, és létrehozott egy új elitet, akik gyakorlatilag előtte nullák, senkik voltak. Az egyetlen előnyük az volt, hogy Putyin közeli barátai voltak. Nem voltak professzionálisak, nem voltak briliáns értelmiségiek vagy jó menedzserek. Teljesen középszerűek voltak. De lojálisak voltak Putyinhoz, hiszen nélküle utcaseprők, KGB-ezredesek, áruházi igazgatók maradtak volna. Putyin viszont Oroszország leggazdagabb oligarcháivá, miniszterekké, állami vállalatok vezetőivé tette őket. Véletlenszerűen kerültek oda, hiszen ha Putyinnak mások lettek volna az osztálytársai, a KGB-s kollégái, az évfolyamtársai a leningrádi jogi egyetemen, az egész orosz elitet más arcok alkotnák.
Ezek az emberek eleinte szintén értették, hogy csak a véletlennek köszönhetik, hogy ott vannak, ahol, ezért ők is találomra körülvették magukat olyan emberekkel, akiket ők ismertek. Így aztán a professzionalizmus szintje egyre mélyebbre süllyedt, hiszen az egyetlen vezérlő elv, ami szerint az új elit létrejött, a személyes hűség volt, nem pedig a kompetencia, a hozzáértés, az intellektus vagy az elvégzett tanulmányok. Oroszország leggazdagabbjai és leghatalmasabbjai teljesen véletlenszerűen kerültek oda, épp csak jókor voltak Putyin vagy esetleg Medvegyev közelében. Erről viszont meglepően hamar elfeledkeztek. Tehát egyrészt valóban tele vannak bizonytalansággal, hiszen értik, hogy nem nekik kellene ezekben a pozíciókban lenniük, másrészt viszont pont emiatt, valószínűleg kompenzációként, tagadják is ezt. Arról próbálják meggyőzni magukat, hogy uralkodásra születtek. Így aztán nagyon rövid idő alatt megszokták azt, hogy most már istenek. Minél gyorsabban megpróbálják elfelejteni azokat az időket, amikor még egyszerű emberek voltak. Megvásárolnak mindent, amit csak megengedhetnek maguknak. Azt tettetik magukról, hogy az orosz arisztokrácia örökösei. Bálokat rendeznek a városokban, az állami tulajdonú palotákban. Eljátsszák az elitet. A világ legjobb egyetemeire, Londonba és az Egyesült Államokba küldik a gyerekeiket tanulni. És mindez csak arra szolgál, hogy megpróbálják elfeledni, kik ők valójában, hogy mennyire nem szolgáltak rá a helyzetükre.
Az Egyesült Államokban ahhoz, hogy bekerülj az elitbe, le kell tenned valamit az asztalra. El kell érned valamit. Valakivé kell válnod. Persze jöhetsz gazdag és befolyásos családból, mint George W. Bush, de akkor is el kell érned valamit, hogy hatalomra kerülj. Persze az elnök más történet, de a hivatalnokok, a kormánytagok mind felépítették a saját karrierjüket, a legjobb egyetemeken végeztek, ahol keményen tanultak. Oroszországban semmi ilyesmire nincs szükség. Egyszerűen csak ismerned kell valakit, aki ismer valakit. Szóval arra, hogy földönkívüliek-e, vagy egyszerű emberek, akik a hatalomba katapultálódtak, azt mondanám, hogy mindkettő. Mint a mese a sárkányról. A lovag, aki legyőzi a sárkányt, maga válik a sárkánnyá. Átkozod a nyavalyás bürokratákat, a hivatalnokokat, de ha bekerülsz, a rendszer, a sárkány, megemészt. Persze te csak a sárkány egy pikkelyévé válsz. Ha túl kemény vagy, akkor pedig egyszerűen kiszar magából. De ha meg tud emészteni, te is a sárkány egy sejtjévé válsz.
SzT: Elég eleven képet sikerült festened a rendszerről.
DG: (nevet) Hát igen.
SzT: Új regényed, A jövő, szeptemberben jelent meg könyv formájában. Maga a regény kísérletezés volt a műfajokkal; a neten, folytatásokban közölted, aláfestő zenével, illusztrációkkal, videókkal. Hogyan tudtad ezt a nyomtatott könyv formátumába beilleszteni? A könyv csak egy drága extra gyűjtőknek, vagy sikerült valahogy átvinned a teljes élményt?
DG: Valójában a munkáimat már 2002 óta, tehát 11 éve online publikálom. Az újítás A jövő esetében az volt, hogy nem egy weboldalon, hanem egy közösségi portálon publikáltam. Van egy orosz közösségi háló, a vk.com, ami a facebook másolataként indult, de azóta kényelmesebbé és jobbá is vált. Sok olyan hasznos funkciója van, ami a facebookról hiányzik, például az, hogy PDF fájlokat tölthetsz fel a posztjaidhoz. Ez tette lehetővé, hogy fejezetről fejezetre publikáljam a könyvemet, zenét csatoljak hozzá, ami egy gombnyomásra elindul, videókat és képeket töltsek fel. A kísérlet valójában a közösségi háló lehetőségeinek a felfedezéséről szólt. A közösségi háló, mint publikációs platform. Majdnem 220 ezren követik a csoportok, és ezrek olvassák online. A könyv nyomtatott formában szeptemberben jött ki, és már 100 ezer példány elkelt, szóval tényleg sikeres. Persze hogy ez a közösségi hálónak köszönhető-e, nehéz megmondani. Mindenesetre a VK-nak több, mint százmillió felhasználója van, ami persze nem akkora, mint a facebook, de hatalmasnak számít a FÁK-országokban. A jövő közössége nem a legnagyobb, de a legdinamikusabban növekszik, és az emberek lelkesek, kihasználják a lehetőségeket, rendszeresen kommentálnak, és aktívan osztják meg a fejezetet, az idézeteket. Az egész nagyon érdekes, hiszen ilyesmit még senki nem csinált. A többi közösségi portál egyszerűen nem alkalmas erre. A facebookon nem nagyon tudsz egy oldalnál hosszabb szöveget posztolni, nem engedi. Amúgy is elég kényelmetlen hosszú szöveget olvasni rajta. Itt pedig fölteszel egy PDF fájlt, amit az emberek letölthetnek a telefonjukra, az e-könyv olvasójukra, táblagépükre vagy számítógépükre. Lehetőséget teremt arra, hogy terjeszd a szöveget, hogy bevond az embereket, és visszajelzéseket kapj. Kísérletként nagyon sikeresnek mondható.
Arról, hogy hogyan ismétled meg ezt könyv formában – a jövő hónapban hoz ki a kiadóm egy különleges kiadást, amihez adnak egy lemezt az aláfestő zenével és az illusztrációkkal, azoknak, akik az egészet szeretnék a gyűjteményükbe. De a multimédiás tartalom sem új számomra, ezt már tíz éve kipróbáltam, az újdonság a közösségi oldal lehetőségeinek használata a tartalom megosztására. Hogy elterjeszthessem, mint egy vírust. Ez az igazán érdekes.
SzT: Korábbi interjúidban említetted, hogy szeretsz úttörőként új technológiákat kipróbálni. Publikáltál már weboldalon, blogon, most közösségi hálózaton, de idevehetjük a Metro: Last Light című videojátékot is, hiszen ez is általad alkotott, egyedi narratíva egy új platformon közzétéve. Elégedett vagy-e jelenleg a számítógépes játékkal és a közösségi oldallal, vagy látsz már valami újabb technológiát a távolban?
DG: Igen, szeretek új dolgokat kipróbálni. Hogy elégedett vagyok-e? Hát, ez a kettő eddig elég jól működött, de persze mindig van valami újdonság. Most hagyjam abba a kísérletezést? Miért? Biztosan vannak még más izgalmas lehetőségek. Fontos persze megemlíteni, hogy semmiféle új technológia nem tudja ellensúlyozni azt, ha a történet rossz. Ugyanúgy, mint ahogy a filmekben semmiféle különleges effektus nem ellensúlyoz egy ostoba forgatókönyvet. A történet az első, minden egyéb azután következik. Kipróbálhatsz izgalmas új lehetőségeket, de az irodalom a narratíváról szól, a nyelvről, a nyelvtanról. Ha ezek közül bármelyik katasztrofális, semmiféle technológia nem ment meg.
SzT: Itt, Magyarországon, a fordítóknak gyakran nehézségeik vannak azzal, hogy új szerzőket vezessenek be a köztudatba, vagy adjanak el kiadóknak, különösen, ha a szerzők kelet-európaiak. Mit gondolsz, változtathatnak-e ezen az új, digitális technológia által nyújtott lehetőségek? Hogy reagálnál, ha egy új piacról megkeresne egy fordító, aki a létező könyvkiadói színtéren kívül akarná a műveidet közzétenni?
DG: Ez velem gyakran megtörténik. Nemrég megkeresett például egy örmény fordító. Örményországot nem is igazán lehet piacnak nevezni. Hárommillióan lakják, és elég szegény ország – nem sok könyv fogyna el ott, inkább online olvasnák, ingyen. De ez nem igazán foglalkoztat, szóval mondtam neki, hogy persze, bátran kezdj neki. A rivális országból, Azerbajdzsánból is kerestek, hogy lefordítanának. Persze, fordítsatok. Nem is kérek pénzt ezektől a kis országoktól. Mint például Albánia. Nekik amúgy sincs pénzük. Ja és persze Irán. Megkeresett egy független fordító, hogy olvasta a könyveimet angolul, és le szeretné fordítani fárszi nyelvre. Mondtam neki, hogy haver, persze, ha valaha megengedik, hogy kiadd ezt a könyvet Iránban, tiéd a pálya. Persze alá kell írniuk egy szerződést az ügynökömmel, de ilyen kicsi, pénztelen piacoknál, ha valódi lelkesedéssel jönnek, jobban érdekel az, hogy lefordítsák a könyvet az adott nyelvre, és az emberek elolvashassák, akár ingyen is, mint hogy valamit kicsavarjak belőlük. Nem érdekel annyira az elveszett pénz, máshonnan is van bevételem, nem halok éhen. Ami érdekel, az az, hogy terjedjen a művem. Elméletileg ez kellene, hogy érdekeljen minden írót. Ennyit a fordítókról és a kiadókról.
Az új technológiákra rátérve, amit én használok, azok a videojátékok. A videojátékoknak sokat köszönhetek – nekik tartozom a legnagyobb hálával azért, hogy a Metro 35 vagy 36 nyelvre le van fordítva. Ez úgy ment, hogy amikor az ügynökeim kínálták a könyvemet kiadóknak Thaiföldön és Koreában, Vietnamban, Japánban, Tajvanon vagy Kínában, de mondhatnám Szerbiát, Horvátországot, Magyarországot vagy Lengyelországot is, de tényleg bármit mondhatok, Spanyolországot vagy Portugáliát is, mindenhol azt mondtuk: Hé, ebből már készül a játék. Tehát a játékosok érdeklődni fognak iránta. A játékokkal foglalkozó magazinoknak meg kell majd említeniük, hogy a játék egy könyv alapján készült. Ez persze elősegítette a dolgot, mert olyan kiadók is kísértésbe estek és elcsábultak, akiket soha nem érdekelne egy új orosz író. Lesz egy videojáték a könyv alapján, ráadásul amerikaiak csinálják. Azt az érzésük támad, hogy itt jön egy franchise, az új Éhezők viadala, de amit kapnak, az nem az Éhezők viadala. Vagy persze az, de misztikus orosz lélekkel a belsejében (ezt le is védetem). És mire rájönnek, hogy ez nem pont az, amire gondoltak, már túl késő. Az olvasók pedig rájönnek, hogy a műfajjal is sokféleképp lehet játszani. Tipikus posztapokaliptikus regényt várnak, de ez nem az. Ezt a felfedezést persze nekik kell megtenniük. Szóval, ha arról beszélünk, milyen technológiát használok, hogy terjesszem a műveimet, hogy kiadassam magam, én tudatosan használtam fel a játékipart. Ezzel törtem át a szkepticizmus falát sok olyan országban, nyelven, vagy kiadónál, akik máskülönben visszariadtak volna attól, hogy új írót adjanak ki, és még külön erőfeszítést is tegyenek a népszerűsítésére. Számomra ez gyönyörűen bevált. Először befutott a Metro, amit ha mozdonyként képzelünk el, akkor az utána csatolt vagonokban van minden más. Politikai szatíra, disztópia, misztikus thriller, filozófiai történetek, minden. Mivel a közeljövőben nem számítok Nobel-díjra, más áttörési pontot kellett találnom; miért is ne lehetne ez a videojáték?
SzT: Egy májusi, a német DMAX játékportálnak adott interjúdban azt mondtad, a sikereid egyik kulcsa az, hogy nem nézed hülyének az olvasókat. Mit jelent ez?
DG: Ez nem egészen így volt, azt mondtam, hogy nem nézem a játékosokat hülyének. Amire gondoltam, az az, hogy a videojátékok túlnyomó részében a történetek primitívek. Játéktervezők írják őket, ha egyáltalán írja őket valaki. Ez mostanában van változóban, mert az iparág óriásai, gondoljunk csak a Call of Duty-ra, kemény kritikákat kaptak az idióta cselekmények miatt, és kezdik megérteni a történet fontosságát. El is kezdték felbérelni a legdrágább hollywoodi forgatókönyvírókat. Amikor tizenhárom vagy, szeretnél szórakozni, a legnagyobb fegyverekkel futkosni, rálőni mindenre, amit meglátsz, és hallgatni a sikoltozást. Van olyan játék, amiben fogsz egy macskát, és rá tudod húzni a fegyvered csövére, hogy hangtompítónak használd, és hasonló baromságok. Amikor már megnősz kicsit, beleérsz a húszas éveidbe, kezded megunni, mert nem túl változatos. Mint a rossz akciófilmek, ahol ráunsz a végtelen ismétlődésre. Mire viszont közelítesz a harminchoz, már sok mindent megtapasztaltál, átmentél néhány személyes drámán, nehéz döntésen, felfedezed az emberi kapcsolatok világát. Ez viszont érdekes is marad, egészen addig, amíg meg nem vénülsz, és el nem veszíted az érdeklődésed minden iránt.
A dráma, történet, kapcsolatok és emberi konfliktusok a játékban lehetővé teszik az idősebb játékosoknak is, hogy fenntartsák érdeklődésüket. A lövöldözős részek nekik csak átkötések a történet részei között. Ezért szólnak az új játékok a történetről. Ezt próbáltam megvalósítani a Metro: Last Light-ban, aminek az írását ugyanolyan komolyan vettem, mintha regény lett volna.
SzT: Egy professzorom egy korábbi beszélgetésünk során azt találta mondani, hogy a sci-fi műfaja halott. És valóban a kelet-európai tudományos fantasztika nem túl akciódús, de annál filozofikusabb műfaja, a Sztrugackij-testvérek és Lem sci-fije eltűnni látszik. Mit gondolsz, van még élettér a sajátos kelet-európai és orosz sci-fi számára, vagy a globalizált világban nincs is értelme erről beszélgetni?
DG: Hát, Németországban az első Metro-könyv 200 ezer példányban kelt el. Ez vajon ugyanaz a régi élettér? Vagy egy új rés tűnik elő éppen? Tényleg nem tudom. Próbálok nem ezekben a kifejezésekben gondolkodni. George R. R. Martin akkor érkezett a fantasy műfajába, amikor mindenki azt gondolta, hogy Tolkien már mindent elmondott, és mindenki más valójában csak őt másolja. Az új nemzedék másolja a régit, akik pedig Tolkient másolták. Amikor pedig Martin megérkezett, megteremtette a saját terét, és mivel nagyon lassan ír, már meg is jelentek a paraziták a sötét fantasy műfajában. Így tud egy jó könyv teret és műfajt teremteni. A sci-fi sem kivétel. Az űropera például valószínűleg halott. Mostanában nem törődünk annyira a világűrrel, már ismerjük, tudjuk, hogy nem fogunk a közeljövőben odajutni, nem túl gazdaságos, semmi nincs ott, és messze van. Nem törődünk az űrrel, tehát az űrromantika kora véget ért. De hihetetlenül sok megvitatni való téma van most is. A génmódosítás például. Vagy a cyberpunk, ami épp zajlik – nem pont úgy, ahogy Gibson leírta, de zajlik. Meg kell fogalmaznunk ezeket a témákat, és tényleg elképzelnünk, hogy mi fog velük történni, meg kell próbálnunk megjósolni és elképzelni, milyen lesz a következő generáció. Tehát nem gondolom, hogy a műfaj halott volna. Ha jól emlékszem, Voltaire mondta, hogy minden műfaj jó, kivéve az unalmast. Vannak jó és rossz könyvek, ennyi az egész. A rossz könyvek megölik a műfajt, de aztán érkezik egy jó könyv, és újraalkotja.
SzT: Köszönjük.
