Milyen a jó műfordító?
Azt tapasztalom, hogy mindenkinek saját műfordítói és műfordítás ideálja van. Vannak alapvetések: pontosság, alázat, formakövetés, de ezeken mindenki érthet mást. A szabad költői és a betűhű akkurátus szélsőségek között rengeteg árnyalat van. Én onnan indultam el valaha, hogy tanításhoz hiányszövegeket fordítottam. Ezért a magammal szemben támasztott követelmény: alaposan ismerjem a művet, tudjam értelmezni, és amit elkészítek, annak alapján az olvasó is (majdnem) ugyanúgy tudja elemezni, akár az eredetit. Ismerek olyan műfordítást, amely sok helyen pontatlan, mégis azzal, hogy nem csak eltalálta az eredeti hangnemét, hanem megtalálta azt a magyar regisztert, amely ennek megfelel, sikeresen átültette a művet. Ilyen például Wessely László Babel-fordítása, a Lovashadsereg. A fiókomban harminc éve ott hever a saját fordításom, de nem vagyok benne biztos, hogy szükség van rá. De van olyan pontos, szöveghez ragaszkodó műfordítást, amely mindemellett nem tudta a magyar olvasó számára hozzáférhetővé tenni a művet. Ilyen Andrej Belij korszakalkotó regénye, a Pétervár, amely pedig Joyce és Proust műveihez mérhető. És olyan orosz életmű is létezik, amelyet sehol a világon nem tudnak fordításban értékelni, ilyen Andrej Platonové vagy Mihail Zoscsenkóé.
- Van arra példa, hogy egy szerző két szövege annyira eltér egymástól, hogy nem tudja ugyanaz a személy lefordítani?
Nem jutott még eszembe ilyen kérdés. Lehet bizonyos szerepe a szöveg és a fordító közti összhangnak – amint ráhangolódva fordíthatunk, a munka valóban szárnyalni tud. Kérdés, mi az, hogy nem tudja valaki lefordítani. Egyszer adtam vissza szöveget, amelyben annyi burkolt vendégszöveg volt, hogy gyakorlatilag az egész orosz irodalmat át kellett volna lapoznom a kikeresésükhöz, majd ismét feltúrnom a könyvtárt a magyar fordításukért. Ez még hagyján, de mivel kecsegtetett volna az eredmény? A magyar olvasó nem ismeri fel az oroszok vérébe ivódott szövegeket, ilyen és olyan fordításban végképp nem. (Lábjegyzettornyokkal is érdekes lehet novellát fordítani, de csak tudományos fogyasztásra, olvasmánynak nem szerencsés.) Mindezek híján viszont nem lettem volna képes átültetni az orosz értelmiség intellektuális zsargonjának báját és levegőjét. Lefordította más, mindezen fenti megoldásokat mellőzve.
- Melyik műfordítói „stílust” kedveli? Vagy muszáj az összeset használni?
Nem tudom, mi az az „összes” (minthogy a kérdéseket írásban kaptam, nincs módom rákérdezni). Attól tartok, stílusa az írónak van, a fordító pedig kaméleon. Általában véve szeretnék a maximális tartalmi és formai pontosság mellett olyan szöveget írni, amelyet – ez már közhely – maga az író írt volna, ha magyarul írt volna. Esterházy Pétert egyszer megkérdezték, műveinek melyik nyelven a legjobbak a fordításai. Azt felelte, hogy szerinte egy nyelvre lehetne sikeresen lefordítania szövegeit, és az a magyar.
- Nyilatkoztak sokan és sokféleképpen a rendszerváltás előtti időkről. Bár nem beszéltünk erről, de olyan érzésem van, hogy Önnek nem volt könnyű. Miért?
Nem tudom, miből vonta le ezt a következtetést – szemlélet kérdése, mikor kinek mi a nehéz vagy könnyű. Nincs élet nehézségek nélkül, a kérdés, hogyan lehet ezeket hasznunkra fordítani. Ha valaki megmászik egy magas hegyet, kétféle érzéssel teheti. Vagy átkozódik, szenved, esetleg megáll, hogy habozzon, ne forduljon-e vissza. Vagy izzadva arra gondol, hogy na most éppen milyen jól izmosodik a lába, tágul a tüdeje, gyönyörű az erdő, érdekes a lábának jó támaszt találni egy pillanat alatt, jó a csapat és milyen szép lesz fent. Voltak a korból fakadó nehézségek, de valahogy mindig ellensúlyozták ezeket a szerencsés fordulatok. Korosztályomból sokan betegek, halottak, sokan pályát tévesztettek vagy vesztettek, és nálam sokkal érdemesebbek nem kaptak állást vagy kinevezést. Középiskolai tanárként kezdtem, ezt is akartam, élveztem a sokoldalú tevékenységet, hasznos volt és fegyelmező. Kitekinthettem a társadalomra is (osztályfőnökség), sok kiváló kollégát és sok begyöpösödött vezetőt ismertem meg. Úgy érzem, később az egyetemen sokkal könnyebben tanítottam, mint sok pályatársam, aki az egyetemi üvegházban töltötte folytatólagosan a pályáját. Még a tanárkodás mellett készült az egyetemi doktori disszertációm, és született az első gyerekem. Kétségtelen nehéz volt az orosz kultúra képviselete az ellenséges hangulatban, ahol minden szovjetnek számított és politikai csomagolást kapott. A villamoson például nem volt ajánlatos az orosz vendégekkel beszélgetni. Az egyetemen belül tömegszaknak és privilegizált szaknak gondoltak bennünket, de ennek csak hátránya volt. Valójában az orosz szaknak mindig megvolt az elitje, akik tudták, hogy a klasszikus és nemhivatalos orosz kultúra jogfolytonos. Az elhallgatott avantgárd és az ellenzéki, szamizdat és tamizdat óriási anyagot nyújtott, amit nemcsak olvastunk, de tanítottunk is, és nem nagyon szóltak bele. Jóérzésű tanár már a középiskolában sem tanította azt, ami egyébként kötelező lett volna. Amikor a gimnáziumból elbocsátottak, a Szovjet Irodalom című laphoz kerültem fordítónak, ahol egy év alatt betekinthettem egy kicsit a kultúrpolitikai játszmákba (és elborzadhattam), megismerhettem az akkori oroszról fordítók egy részét, láthattam őrlődésüket a hivatalos és az értékes irodalom között, megtanultam a kéziratkezelést, szerkesztést. Az egyetemre kerülve aztán egyre fontosabb lett az írás és a fordítás is. Mint láthatta az életrajzomból, a tudományos fokozatokban gyorsabban haladtam előre, mint a ranglétrán, de minthogy a hivatalos elismerésektől viszolyogtam, még valahogy tetszett is, hogy tanársegéd maradtam akadémiai kandidátusként. Soha nem semmilyen párt tagja, sem vezető (most egy zsugorodó PhD programot irányítok, amelynek egyik alapítója is voltam, 1993-ban). Nincsen saját szobám, de ebben az a szerencse, hogy óráimat három napra kell tömörítenem, s így marad időm kutatásra. Az egyéni kezdeményezésben és csoportmunkában hiszek. Tudtam rendezni konferenciákat, kiadok team-munkával egy sorozatot. A karriert azzal mérik, ki mennyit teljesít hány évesen. Ha mi nők összehasonlítjuk magunkat férfi kollégáinkkal, nyugodtan levonhatunk gyerekenként öt évet a szakmában eltöltött korunkból, mert legalább ennyi esik ki. Jól látható a tudományos életrajzomból, hogy harminchét évesen jutottam el az első konferenciámra, és még jó pár évet kellett várnom, hogy elmehessek úgy egy könyvtárba, hogy valóban befejezzem, amiért mentem, és ne nézegessem állandóan az órámat, mikor kell a gyerekekért rohannom. Nem könnyű magyar tudósként érvényesülni a világban. A szlavisztika kiválóan el van látva az orosz, amerikai és német szakemberekkel, akik egymással egyenrangúak az egyetemi támogatottság tekintetében (most már az orosz kollégák mobilitása is könnyebb, mint a miénk: jut náluk is pénz egyetemekre és kutatásra, hiszen ez az ő nemzeti irodalmuk és ez az ő anyanyelvük). Ha valaki nem orosz anyanyelvűként és egy tudományos támogatásban világviszonylatban nem gazdag egyetemről be szeretne kerülni a szlavisztika nemzetközi vérkeringésébe, annak nagyon keményen kell dolgoznia. Magyarul kell publikálnia a magyarországi ismertségért (nemcsak saját munkáit, hanem a szakterületét is el kell fogadtatnia), valamint angolul és oroszul – a nemzetközi porondra kerüléshez. Ez persze a magyar tudomány általános problémája is, de a szlavisztikára mindez hatványozottan igaz: egyrészt az orosz kultúra megismertetése ellenhatások ellenében történik, másrészt a szlavisták „annyian vannak, mint az oroszok”. Pedig ELTE-s kollégáim igen jól képzettek, bármely külföldi egyetemen, ahol megfordultam, kiállnák az összehasonlítás próbáját. És a mi tanszéki képzési tervünk is megállja a helyét a nemzetközi mezőnyben, csak éppen a tudományos pálya lett zsákutca. Anekdotaként szoktam mesélni, hogy egy százfős berlini konferencián, amely az orosz emigrációról szólt, az egyik pétervári előadó nem értesült arról, hogy az előadások nyelve angol, és oroszul beszélt. Amint kiejtette az első szót, a tizenkét fős, igen gazdag és neves egyetemeket képviselő amerikai delegáció egy emberként kapta föl a tolmácskészüléket… És ők persze mind egyetemük költségen érkeztek, amely egyetemek bármelyik pillanatban ott állnak mögöttük egy nemzetközi konferencia szervezésére, és olyan publikációk finanszírozására, amelyek a világ vezető kiadóinál és folyóirataiban fognak megjelenni. Velük érdemesebb a kapcsolatot keresni. Sírnivaló a magyarországi szakirodalmi ellátottság. Hiába nagyszerűek a könyvtárosok, a magyar könyvtárak beszerzési költségvetésének nem az orosz filológia a fő profilja, különösen nem más világnyelveken. Pedig fontos könyvek tucatjai jelennek meg havonta. Olcsóbb lenne külföldi kutatói könyvtárazásra kiküldeni néha azt a pár szegény tudóst, de a pályázati lehetőség szűkös, rendszere nagyon bonyolult és sok adminisztrációval jár. Egy nagyszabású pályázat negyedévnyi megfeszített munkába kerül. Amikor a pályázati nyertesek listáján nincs ruszista irodalmár, magam is úgy gondolom, hogy a rákkutatást sokkal inkább kell támogatni, mint az orosz irodalmat. Ám humán kutatások nélkül az orvosi tudományok helyzete is hanyatlani fog – irodalom nélkül nincs az orvosnak sem kreatív gondolkodása és empatikus érzelmi világa (közismert probléma, hogy világszerte háttérbe szorulnak a humán területek, erre most nem térnék ki). Ha egy magyar tudós 8–10 év alatt összehoz egy monográfiát, akkor először a kiadási nehézségek következnek, majd a terjesztésé. A mi kicsi nyelvünkön egy tudományos műből nincsen szükség többre Magyarországon, mint 200–300 példányra – ebből egy ember életébe, tanítás mellett jó ha négy-öt belefér.
- Tudna mesélni arról, hogyan zajlott akkoriban a műfordítás? Kitől tanulta a szakmát? Milyen volt a kor fordítói szelleme: szabad, vagy korlátozott és irányított?
Kérdésében sok külön kérdés van. Elsősorban kutatónak készültem, nem műfordítónak, utóbbi mindig az előbbit szolgálta ki. Műfordítás oktatásról nem is hallottam az egyetemen (sokkal később hallottam, hogy voltak műhelyek a magyar szakon). Az egyetemen általában nagyon kevés jó tanárom, mesterem volt. Műfordítás nem is került szóba egészen addig, amíg be nem kapcsolódtam Zöldhelyi Zsuzsa óriási, többkötetes recepciótörténeti szöveggyűjteményeinek szerkesztésébe, az Orosz írók magyar szemmel készítésébe, amely egy-egy orosz mű több műfordítását gyűjtötte össze – tehát itt is csak passzívan találkoztam a műfordításokkal. Később recepciótörténeti fejezetet írtam Szilárd Léna nagyszabású századfordulós tankönyvbe oltott szöveggyűjteményébe. Nagyszerű időszak volt, sok nevetéssel, de sok nehézséggel is. Innen datálható, hogy számomra a könyvkiadás is szenvedély lett, műfordító hallgatóim munkáit most már minden évben kiadjuk, és az első kötet szövegei felkerültek a babelmatrix. org internetes fordításgyűjteménybe. Visszatekintve úgy látom, engem a cenzúra és a rossz fordítások tettek műfordítóvá. Amit nem publikáltak oroszul, ami illegalitásba szorult, azt akartam másoknak megmutatni. Ami pedig csapnivaló vagy hamis szövegként jelent meg, azt a helyére szerettem volna tenni. Végső soron botcsinálta műfordító lennék, mindenesetre abszolút autodidakta. Amikor az egyetemeken kidolgozták a bolognai rendszer tanterveit, az orosz szakon elsőként vagy elsők között (nem nézegettem a többieket) kidolgoztam egy fordítói MA programot, amelyet a korszellemnek megfelelően interkulturális kommunikációnak neveztem el. NB. ezzel a nyelvtanár kollégáim állásának megtartása is célom volt. Ezért komolyan dolgozni és majdnem harcolni kellett, nem is engedélyezték, hogy szakirány legyen, csak specializáció lett belőle. Most gyakorlatilag mindenki erre jelentkezik, míg az irodalom (amelynek szintén én vagyok a felelőse) kevésbé népszerű. (Az 1940-es évek utáni irodalom oktatását is én vezettem be a szakon és dolgoztam ki tanmenetét.) Amikor egyetemista lettem, a kor műfordítói szelleme, kevés kivétellel, nem tetszett. A verseknél szinte fájt, hogy semmi köze az eredetihez. Nagyon korán ráébredtem, hogy alapvetően csak prózával fogok foglalkozni. Verset filológus költő tud csak jól fordítani, ez alól persze lehet néhány szöveg kivétel. Az orosz műfordítás helyzetéről alighanem alaposabb képem van, mint bárki másnak az országban, nemcsak mert valaha szerkesztőként dolgoztam, hanem mert a fent említett MA programon van műfordításkritika óra is, félévente 10-12 műfordításból szedünk ízekre egy-két oldalt.
- Miért érdekli a bibliafordítások közti eltérés – vallási, vagy tudományi alapon?
Irodalmi és nyelvi indíttatásból. Maga a Biblia egy állandóan izgató szöveg. Valamikor gimnazista koromban jutottam arra, hogy ezt végig kell olvasnom. Az, hogy semmit értettem belőle, csak arra sarkallt, hogy tovább foglalkozzam vele. Latinos lettem a középiskolában, ami eleve a klasszika filológia és bibliai tanulmányok felé terelt. Majdnem latin szakra mentem az egyetemre, országos harmadikként felvettek volna. (OKTV akkor nem volt latinból, mert vallással kapcsolatos lenézett területként visszaszorították, de az Ókortudományi Társaság rendezhetett versenyt.) Elsőévesként belekóstoltam az ógörögbe egy frissen végzett latin-görög szakos barátommal, de bibliai hébert már végzés után, Iszaak Babel miatt kezdtem tanulni, azt is lelkes fiatal kollégáktól, félhivatalos kurzusokon. Aki ezeken a nyelveken beleolvas a keresztény és zsidó bibliai könyvekbe, jöhet rá igazán, mi mindent nem tud és mi a szövegtalány. A szövegtanulmányozás aztán végső soron szenvedéllyé válik. A bibliai kommentárok, exegetika és hermeneutika az irodalomtudomány, a filozófia és az interpretációelmélet eredője. A szövegek értelmezési lehetősége, amint a tanulás is, végtelen. Nem volt nehéz felismerni, mekkora hiányt jelent az irodalmi képzésben a Biblia nem-ismerete. Az általam vezetett doktori program fénykorában volt egy négy féléves kurzusom a Bibliából. Egy-egy órára heteket készültem. Nagy hangsúlyt kapott az izgalmas intertestamentális korszak, a kereszténység és a judaizmus középkori, akár misztikus oldalhajtásai. Az orosz irodalom MA program egyik órája is ez lett volna, de ki kellett húzni, amikor kreditcsökkentésre visszakaptuk a tervet.
- A szent hármas: Babel, Bulgakov, Nabokov. Az ember, vagy a stílus miatt fordítja műveiket?
Egyik sem – és rögtön hozzátennék még pár nevet, abban az időrendben, ahogyan életemben fontosak lettek: Zamjatyin, Platonov, Harmsz, Grosszman. A stílus önmagában nem elegendő, az ember pedig inkább akadály. Babel és Bulgakov személyisége izgalmas, de nekem nem nagyon szimpatikus, csak szimptomatikus. Mindenkinél a szöveg volt a döntő, a kihívást azt jelentette, ha úgy tűnt, látok valami lényegeset, amit más nem lát. Amint kiismerek egy írót, már nem olyan érdekes róla írni. Akkor már az enyém, már nincs mit meghódítani rajta. Előfordul, hogy egy még ismeretlen írását olvasva előre tudom, mi fog következni. Minél nehezebben fejthető meg, annál vonzóbb. Például a Babel-könyvem óta nehezemre esik követni a róla írott szakirodalmat, mert nekem már megvan a magam Babele. Nabokovnál külön kihívást jelent az életmű kétnyelvűsége, az önfordítás.
- A Kutyaszívnek négy javított kiadása van az első után. Miért volt szükséges javítani, illetve min? Az ötödik verzió aztán teljesen kilóg a sorból.
Most fog megjelenni a hatodik, és ott is van korrekció. A szamizdat kiadáskor még kezdő voltam. Jó átnézni néha egy szöveget, az ember mindig érik, tanul, talán okosodik. Legelső fordításaimban nagyon tapadtam az eredetihez, ez alól éppen a Kutyaszív sodrása szabadított fel. Az ötödik kiadás azért is különbözik, mert egy másik, későbbi, autentikusabb szerzői kézirat került elő. Ambivalens érzésekkel dolgoztam át, mert Bulgakov javításai nem egyértelműen jobbítások. Túl sok felkiáltó jelet tett bele, a pontok helyett – márpedig a humor természete olyan, hogy jobban nevetünk, ha erre nem szólítanak fel. A Kutyaszívet azért is szerettem nagyon, mert szamizdatban jelent meg először, és mert én írtam róla az első elemző szakcikket a szakirodalomban, 1991-ben, és ez lett az első „nyugati” publikációm, Angliában. Kortörténeti emlék, ahogy az első fordítás készült. Még szoptattam a nagyobbik fiamat, és éjszaka a négy négyzetméteres panel-konyhában egy alacsonyabb sámlin ültem, egy magasabb székre párnát tettem hangfogónak, arra az írógépet. A párizsi tamizdatos orosz könyv a nyitott sütő ajtaján volt. Egészen addig nem éreztem a helyzet groteszkségét, amíg egy vidéken tanító barátnőm meg nem látogatott – a nevetéstől percekig nem kapott levegőt.
- Feltűnt, hogy érdeklik az orosz emigráció és zsidó kérdései. Utóbbi témában publikált is sokat. Van valami mélyebb oka, vagy pusztán érdeklődésből kezdte el kutatni?
Hosszú történet, de talán nem unalmas. A lélektani és szociológiai irodalomból ismert tény, hogy a zsidó szót ki sem illett mondani a hatvanas években. Iskolai emlék, hogy tízévesen nem is tudtam, mit jelent a szó. Nem sokkszerűen, de mégis meglepve szereztem arról tudomást, hogy voltak zsidó felmenőim is, és minthogy titkolták, érdekelt. (Katolikus és református nagyanyáim zsidó származású, de nem zsidó identitású férjekhez mentek hozzá, egyiküknek már az apja nevet váltott és katolizált. Ennek a nagyapámnak a nevét viseli ma a szolnoki kórház.) Gyerekkoromban a Soáról nem hallottam sem otthon, sem az iskolában, ám amikor tizennégy éves voltam, a családdal, számos thüringiai templom és múzeum meglátogatása után elmentünk Buchenwaldba. Óriási sokk volt. Onnan kezdve összeolvastam mindenfélét a zsidókérdésről, de kérdezgetni nem mertem. Kamaszként sokat töprengtem olyan kérdéseken, amelyeknek a megoldásához semmiféle támpontom nem volt. Akadt egy-két barát, akivel tudtam erről beszélni, de nem tetszett sem az elfogult, sem az ellenséges hangnem. Ez a „bent is és kint is” nézőpont hasznosnak bizonyult a későbbi, az orosz-zsidó irodalomról szóló monográfiámhoz, amely az első volt ebben a tárgyban a világon. Évtizedek kellettek, mire rájöttem, miért szeretett és miért nem szeretett néhány gimnáziumi és egyetemi tanár – zsidónak tartottak, a sötét hajam és cserfességem elég volt ehhez nekik. Iszaak Babel 17 évesen nyűgözött le, én voltam az a ritka madár, aki úgy iratkozott be az egyetemre, hogy tudta, miről fog szakdolgozatot írni. Babel megfejtéséhez, neki köszönhetően rengeteget megtudtam, mert minden szó szerepét meg akartam érteni. Volt egy teljesen érthetetlen szó: haszid. Fogalmam sem volt, honnan tájékozódjam. A Széchényi könyvtárban ráakadtam Martin Buber Chászid meséire, és onnan kinyílt az ajtó. Szóval olvasgattam, megírtam a kisdoktorimat Babelról. Az első cikkemet elküldtem Markisnak, aki évek múltán a férjem lett, szóval őt is Babelnak köszönhetem. Az ő segítségével fedeztem fel, hogy Babelnak voltak elődei, egy nagy orosz nyelvű zsidó irodalomra támaszkodhatott. Ezt a kutatási területet Markis fedezte fel vagy, mondhatnám, alapította meg, a hetvenes évek végén. Annak megértése, hogy három eredője volt annak, hogy ő maga ezzel kezdett foglalkozni, számomra maga volt a kortörténet, immár nem a XIX. századé, hanem a sztálinizmusé és az emigrációé. Apja a neves jiddis expresszionista költő, Perec Markis volt, a varsói Khaliastra kör tagja, akit Sztálin kivégeztetett a 1952-ben az úgynevezett kozmopoliták elleni perben. Simon és családja száműzetésbe kényszerült. Később Simon Erasmus és a zsidók viszonyáról írt egy monográfiát, s kezdte vizsgálni a zsidók megítélésének kérdését. Az emigráns lét kettős identitásának átérzése pedig nem esett messze az orosz-zsidó írók nyelvváltásának és helykeresésének problémájától. Én tehát Babel révén folytam ebbe bele. Vonzott a kutatási fehér folt – XIX. századi folyóiratok lapjait első olvasóként vághattam fel, ugyanakkor elvétve akadt csak erről szakirodalom. Miközben volt érzelmi motivációm is (Simon és távoli őseim), mégsem éreztem elfogultságot, megőriztem a kutatáshoz szükséges objektív szemléletet. Meg akartam nézni, mit lehet nem apologetikus, hanem egzaktabb módszerekkel kihozni másodvonalbeli szövegekből. Az utóbbi évtizedben már évente 10-15 nemzetközi konferencia foglalkozik ezzel a területtel világszerte, ami már nem vonz, én is lassan elengedem ezt a témát. Idén befejeztem egy nagy tanulmányt Perec Markis 1921-es expresszionista pogrom-poémájáról, párhuzamáról Majakovszkijjal. Grosszman révén azonban alighanem vissza is kanyarodtam az elmúlt évben, ha nem is a zsidó irodalomhoz, de a témához, és Markis szellemi örökségéhez.
- Ezoterikus szimbolika és az Ezüstkor egy tető alá?
Szögezzük le: az ezotéria mindössze annyit jelent, hogy titkos, beavatással megközelíthető tudás és kör. Ne a mai horoszkópusz-divatra gondoljunk. Lényegében minden tudás ezoterikus, vegyük példának a tudományos terminológiát, amelyet csak beavatott, azaz képzett ért. Az Ezüstkorban óriási szerepe volt a misztikus útkereséseknek. Nem csak az orosz vallásfilozófia megújulásának kora volt ez. Az 1905-ös orosz forradalom utáni törvényi változtatások lehetővé tették a körök, szervezetek, társaságok addig tiltott működését. Száz év tiltás után például engedélyezték a szabadkőműves páholyokat is, ahová minden valamire való szimbolista belépett, ugyanis a szabadkőműves hagyomány egy sokféle kulturális forrást egyesítő, szimbólumokra építkező beavatási közösség. Ez orosz hagyomány is volt, gondoljunk a XVIII. századi értelmiségre, Novikovra, a francia hatásra a Napóleoni háborúk idején és Tolsztojra (aki csak titkos páholyba tartozhatott, hiszen a száz éves tiltás alatt élt). A szimbolizmus mitopoétikájának megértése lehetetlen a bibliai, antik, egyiptomi, gnosztikus, kabbalisztikus, teozófiai tanok legalább fogalmi ismerete nélkül, hiszen ők maguk ebbe merültek bele – és ezek mind beavatási, azaz ezoterikus hagyományt jelentenek. A szimbolisták nemritkán szubkulturális irodalmat is olvastak, mindenirányú kíváncsiságuk kielégítésére, például Papus-t (aki II. Miklós udvarában is járt többször az 1900-as években), a tarot elméletét és okkult iratokat – és mindebből értékes irodalmi anyagot gyúrtak, tehát ezt ismerni kell. A nyolcvanhat kötetes Brockhaus-Efron lexikonba a kor prominens filozófusa, Vlagyimir Szolovjov olyan hosszú kabbala-szócikket írt, hogy csak külön tanulmányként jelenhetett meg.
- 2008-ban megjelent az Elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin c. írása a Népszabadságban. Erről Falusi Márton a Történelemhamisítás és a zsidó önkritika hiánya c. cikkében a következő írja: Szolzsenyicin halálakor a Népszabadság című lapban botrányos nekrológ jelent meg Hetényi Zsuzsa tollából (hogy kicsoda ez a nőszemély, nem tudom). Az említett firkász egyrészt tehetségtelen, másrészt kirekesztő, antiszemita írónak nevezte Szolzsenyicint. Idézem a Hetényi nevű alak irományának utolsó bekezdését: „Élete utolsó műve botrányt kavart: az oroszországi zsidókról szóló 200 év együtt (2001-2002) két kötete antiszemita sztereotípiákból összeollózott áltudományos mű. Szolzsenyicin alaptételeinek egyike az a szlavofilekhez visszanyúló gondolat, hogy az orosz forradalom idegenek, jövevények műve, s durva beavatkozás az orosz fejlődésbe. Az életművét lezáró kirekesztő művel diszkvalifikálta magát az értelmiség köréből – egy tolerancia híján lévő író vajon tolerálható?” Mit gondol erről?
Idézhetett volna még cifrább minősítéseket is, mert akadt bőven. Maga a kurucinfo akkori működtetője világosított fel, hogy Magyarországot is a zsidók tették tönkre. Komolyabbra fordítva a szót, azt gondolom, hiba volt, hogy nem jeleztem, hogy nem nekrológnak szántam az írást. Csak amikor az író halála pontot tesz élete végére, eljön az idő, hogy meg lehet vonni a mérleget. Amíg élt, módjában lett volna még javítani szégyenteljes magatartásán, hisz mindenkinek lehet damaszkuszi útja. De a halála napján már minden lezárult. Különösen fontosnak tartom ezt a cikkemet most, amikor Szolzsenyicin kiállítás nyílt „Egy orosz hazafi” címmel. Akárcsak a világ értelmiségének, Szolzsenyicin nekem is sorsfordító olvasmány volt tizennyolc éves koromban. Orosz szakosként különösen érzékeny voltam a szovjetrendszer hazugságaira, de ez a könyv még a magyar helyzetet is leleplezte – óriási reveláció volt. Szerencsémre korán, az érettségi körül olvashattam el, és nyitott szemmel foglalkozhattam a továbbiakban az orosz irodalommal. Sokáig azzal nyugtattuk magunkat, hogy a műveiben feltűnő idegenek elleni érzések és csúsztatások nem antiszemita nézeteket jelentenek, csak az orosz hagyományok védelmét és kidomborítását szolgálják. Éppen azért volt olyan óriási a csalódás, amikor kiderült, ugyanez a Szolzsenyicin, amikor külföldre kerül, lenézte az érte addig küzdő orosz emigránsokat, ócsárolta őket, nagyorosz eszmék fanatikusa és antiszemita lett. Sajátos a nézetrendszere: Izrael állam létét például soha nem kérdőjelezte meg, a zsidók odautazását is támogatta, mert nézeteinek célja Oroszország megtisztítása, zsidómentessé tétele volt – éljenek a zsidók másutt. Nagyon érdekes ennek a magányos prófétai hevületnek a lélektani, alkati háttere is. Írtam később egy nagy tanulmányt is erről, alaposan utána olvastam a korabeli liberális emigráns orosz értékelésekben: Andrej Szinyavszkij, Vlagyimir Vojnovics már nagyon korán átláttak rajta és támadták, jogosan. (Ld. „Egy Nobel-díjas a díj előtt és a díj után: Szolzsenyicin szerepei irodalom és politika között.” // Irodalmi szövegek és politikai szerepek. A Hamsun-jelenség. Szerk. Masát András. Budapest: Gondolat, 2011. 183–206.
- Ön fordított Kertész Imre Sorstalanságából egy részletet oroszra. Megjelent kint a teljes könyv? Hogyan fogadták kint?
Kertész regényét férjemmel, a moszkvai születésű, közel negyvenévesen emigrált Shimon Markish-sal fordítottuk, és nem részletet, hanem az egészet. Egyedül soha nem fordítottam volna, mert mindenki csak anyanyelvre fordítson. Látja, Kertész könyvéből a diktatúrákra vonatkozóan sokkal egyetemesebb érvényű tudást lehet megszerezni, mint Szolzsenyicinből… Kertészt is még egyetemistaként olvastam, amikor kevés beavatott értékelte csak. Simon istenáldotta tehetségű műfordító volt. Klasszika-filológusként kezdte, Ahmatova körébe is járt, Brodszkij barátja volt, mindketten emlegetik önéletírásaikban, hiszen az ő fordításában olvasták Plutarkhoszt, Platónt, Apuleiust... Közösen fordítottuk oroszra A Sorstalanságot(a Nobel-díj előtt kezdtük fordítani, Pap Károly Azarelje után. Eközben rengeteget tanultam. Simon egyébként magyar népmeséket is fordított oroszra – érdemes megnézni: stílusbűvészet. A Tekszt kiadói manipulációjának eredményeképpen nem a mi fordításunk jelent meg Oroszországban, hanem egy másiké, aki egyébként hetente telefonált itteni magyar kollégáinak, barátainak a kérdéseivel. Nem csodálom, mert ez egy két embert követelő mű, egy magyar és egy orosz anyanyelvű kell hozzá. Az első nyugati fordítások is tele voltak banális hibákkal. A miénk Izraelben jelent meg, és felkerült a netre is. A két műfordítás összehasonlításáról már készült egy dolgozat az ELTE-n, érdekes meglátásokkal. Ha Simon élne, tovább dolgozhatnánk rajta, de nélküle nem nyúlok hozzá. Egyik fordításnak sem lett sikere, Kertész nincs jelen az orosz irodalmi köztudatban. Kertész műve nekem azért is fontos, mert kapcsolódik Babelhoz. A gyerekszemléletű narrációval már régóta foglalkoztam.
- Van valami új fordítás, vagy írás a láthatáron?
Hamarosan megjelenik egy Harmsz-kötet, amelyre legalább tizenöt éve vágytam. Remélem, befejezem a Nabokov-monográfiámat, már kissé nyomaszt is a maga közel 800 oldalával. Jó lenne a szétszórtan és több nyelven megjelent írásaimat is egy kötetbe vagy honlapra összerakni. Három nagy téma is foglalkoztat, tudományos is, más is, meglátom, melyikbe kezdek bele. Folytatom a Műfordító Műhelyt, nagyon szeretem ezt a közös munkát a régi és új hallgatókkal, önszerveződő, jó hangulatú szakmai sziget. Kivételes hely, mert nálunk minden nyelvből lehet fordítani – a Berkeley-n ellesett mintát vettem alapul hozzá. A műfordítás immár doktori képzés keretében is elérhető programunkon.
Nemrégen írtam egy vicces CV-t barátaimnak, ezt így fejeztem be: „Távlati projekt: szombaton, vasárnap nem dolgozni; éjfél előtt lefeküdni; nyaralás óvatos, fokozatos bevezetése.”
Nicheva Stefka
