Ha elmész egy átlagos minszki háztartási bolt mellett, a kirakatban rendőrt látsz. Van összecsukható piknikasztal, vésőkészlet, és mellettük: próbababa rendőr egyenruhában. Hát ilyenek nálunk a háztartási boltok.
Természetesen minden próbababa-jelenségnek megvan a logikus magyarázata. Az a helyzet, hogy a rengeteg belorusz rendőrnek, akik kétszer annyian vannak, mint a belorusz katonák, annyi egyenruhát varrtak, hogy a felesleget nyugodtan el lehet adni. Ráadásul Minszk a világ egy nagyon csöndes kis zuga, messze a bolygó összes háborús konfliktusától. Minket, ellentétben szomszédainkkal, a lengyelekkel és litvánokkal szemben, a NATO nem küldhet Afganisztánba vagy Irakba. Sőt még a hatalmas Orosz Föderációval kötött örökérvényű szerződés ellenére sem hívhatja el katonáinkat Moszkva a Kaukázus legveszélyesebb pontjaira. Épp ezért majdnem minden belorusz férfi unatkozik kicsit és attól fél, hogy nem tud érvényesülni. Álmatlanságban szenved, nincs étvágya, a feleségével kiabál, nem borotválkozik, nem megy el dolgozni. Az egyensúly csak akkor billen helyre, a gyógyulás folyamata akkor indul el, ha a belorusz férfi felveszi a rendőr egyenruhát és péntekenként „pótharcba” vonul: mondjuk vadászni vagy tegyük fel horgászni indul. Későn ér haza, a szája vitathatatlanul bűzlik, de a trófeát hazahozta a kunyhóba, és ezzel a békét is meghozta a házba. Hát ez a logikus magyarázata annak, miért árulnak rendőr egyenruhát a háztartási boltokban.
Persze ha így nézzük, a valóság minden furcsa jelenségének és a sors összes hihetetlen fordulatának van magyarázata. De ha éppenséggel valaki író, akkor a magyarázat felesleges: rendőr a kirakatban – kész téma egy új elbeszéléshez.
És valóban. Virágzó köztársaságunkban annyi a kész téma, mint a túlérett banán, csak ne legyünk restek felszedni és az írói tárházba eltenni. Azon is elgondolkodtam, hogy nyitok egy utazási irodát az európai irodalmárok számára, ahol eladhatom nekik a világirodalom kohójába szóló last-minute utakat. Mert különben az egész érzéketlen világon, amit a McDonaldsos használt poharak és eldobott műanyagdobozok lepnek el, hol máshol, mint Fehéroroszországban érezhetnék magukat Haseknak vagy Vojnovicsnak?
Belarusz érdekes hely. A késői Brezsnyev-éra könnyek és nevetés közepette, teljesen kivirágozva tért vissza hozzánk, igaz, kicsit modernebb és frissített verzióban. Az ország legfontosabb sugárútján az indulók akkordjaira és a bravúros lózungok ritmusára menetelnek a belorusz traktorok.A járdához közel legújabb Mercédesz modelljeikben feszítenek a bizniszmenek, oda sem figyelnek az általános ünneplés imitációjára, imádott I-padjük képernyőjére merednek. A járdán a fiatalság vonul: elhaladnak a kirakat mellett, oda sandítanak, fülükben fülhallgató díszeleg.
Belarusz olyannyira érdekes hely, hogy az irodalmat alapvetően belorusz nyelven írják, azon a nyelven, amit manapság alig hallani az utcákon. Erről Efraim Kison jut eszembe, és mondása, amit akár parafrazálhatnék is: Izrael egy olyan ország, ahol az anyák saját gyerekeiktől tanulják az anyanyelvet. Fehéroroszország pedig olyan ország, ahol az anyák azt tanítják gyerekeiknek, ne beszéljék az anyanyelvüket. Hiszen az anyanyelv csak felesleges fejfájást okoz, és egyébként is, mi az ördögnek, ha van egy általánosan elfogadott nyelv? Mit tegyünk: Fehéroroszország volt gyarmat. Igaz, a beloruszok többsége nem ismeri el, hogy orosz gyarmat. A hatalmat sem ismerik el, azt, hogy szigorú rezsim van (néhányan pedig, akik a hatalom ellen lázadnak, nem értenek egyet azzal, hogy ez már mind a múlté).
Alvó Európa, megehet a sárga irigység, hiszen bármilyen vadul is hangzik, a jelenlegi Belorusz Köztársaság igazi Paradicsom az írók számára.
Fordította: Zimmermann Gerda
