Csehország tavaly két elsőkönyvesnek örvendhetett, és mivel az elsőt már bemutattuk itt a Könyvfesztivál kapcsán, nem maradt más hátra, minthogy fittyet hányva a Könyvfesztivál döntésének kiutazzam a másik elsőkönyves után Prágába. (Meg egyébként is, Prágába bármi miatt érdemes kiutazni) Ivana Myšková, aki civilben a Český Rozhlasnak dolgozik az előzetes megbeszélések alapján is egy életvidám, fiatal nőnek tűnt, akit rendkívül megörvendeztetett a hír, hogy könyvének híre Magyarországra is eljutott. A beszélgetést Prága Vinohrady részében a Faux Pas kávézóban készítettük vele, 2013. április 30-án, Jaroslav Hašek 130. születésnapján, ahol kicsit zavarban volt, mert azt mondta, hogy ez az első rendes interjú, ahol végre őt kérdezik.
Sz.T.: Azzal kezdeném, hogy az Eléledés (Nícení) szó kicsit furán hangzik nekünk csehül tanuló külföldieknek. El tudná magyarázni a szó jelentését?
I.M.: Ez a neologizmus utalás szintjén feltétlenül tartalmazza az elpusztítást (znicení), lelkesedést (zanícení), de talán még a cérnát (nit) is. A Gyulladásos sebek volt az első ötletem, mint a dunnaludaké, amik szöveg fő metaforáját képezik, mint azok a madarak, akik a saját mellkasukból tépik ki a tollakat, amivel kipárnázzák az utódaik számára a fészküket, és bár az elején még a nyílt sebek képe volt sokkal lényegesebb, de tetszett az elképzelés, hogy minden olvasóban más gondolatokat keltett ez a szó.
Sz.T.: Ön egy egész fiatal írónő, ennek ellenére már van tapasztalata az irodalommal. Ha megkérdezhetem: miért és mikor kezdett el írni? Hogy jutott el az irodalomhoz?
I.M.: Hát ez a kényszer elég korán megérett bennem, már kilenc vagy tíz évesen, de az akkor még nagyon eklektikus volt (nevet). Azt hiszem valahol még meg tudnám találni egy furcsa írásomat, egy regény két újságírónőről, akik körbeutazzák a világot. Ezt nagyjából 11 évesen írtam. Aztán mindig éreztem a kényszert, hogy naplószerű feljegyzésekben írjam le amit éppen átéltem, de naplót soha nem vezettem, ahhoz nem volt türelmem. Arra is rájöttem, hogy a realitás puszta lejegyzése nem érdekel. Viszont annál jobban a valóság elemzése, vagy valaminek a körvonalazása, aminek azért vannak átfedései a valósággal. Gyerekként kívülállónak számítottam, és az írás volt az egyetlen módja, hogy ezt az egész helyzetet valahogy megértsem. És ez volt az egyetlen módja annak is, hogy valahogy elszámoljak magammal, és azt tegyek, amit akarok. Ez a szükség aztán kitartott, és azt hiszem, hogy amikor írok, akkor nyerek elsősorban értelmet saját szememben. Nekem ez a sorstól elrendelt tevékenység, és egyszerűen ez az, amivel jóvá tudom tenni a létezésemet.
Sz.T.: Nagyon érdekes, hogy úgy gondolja, hogy egy napló megírása több türelmet igényel, mint megírni egy regényt vagy egy könyvet. Akkor milyen módon ír könyvet, hogy írta mondjuk ezt a regényt?
I.M.: Meglep, hogy ezt a könyvet regénynek nevezi, azt hiszem, hogy egy regénnyel többet kellene dolgozni. Sokkal jobban meg kellene rajzolni a többi szereplőt, nem csak a főszereplőt, Hermínát. Ezért azt gondolom, hogy ez még mindig csak egy novella, még ha terjedelemre kicsit nagyobb is. Lényegében úgy írtam ezt a szöveget, mintha egymás után tépném ki a tollakat saját magamból. Igyekeztem odafigyelni, hogy minden rész külön-külön is egy működőképes egészet alkosson, és hogy így összeömlesztve is egy rétegzett egész legyen. Úgyhogy végül egy kevés pepecselés - amolyan ékszerészmunka - is vegyült a metódusba. Azért persze vannak részei, amiket elég gyorsan megírtam, amikor végre eluralkodott rajtam a megfelelő hangulat, amihez tényleg szükségem volt, hogy belevigyem ebbe a szövegbe. Ez egy érzelmileg eléggé feltöltött szöveg, hogy ez aféle ritmukus próza, amit szerintem nem lehet csak úgy este, munka után olvasni, sokkal inkább alkalom kell hozzá. Aztán lehet, hogy úgy állok ehhez a prózához, mint a lírához is, amit eddig csinálgattam, de rájöttem, hogy nem lennék túl jó költő, hogy ez nagyobb figyelmet igényel, és én ehhez túl nagy örömet találok az abszurd, vagy talán drámai helyzetek kibontogatásában.
Sz.T.: A szöveg nekem úgy tűnik, mintha néhol szabad versben íródott volna, önreflexiókkal és napló vagy levelezésszerű részekkel. Mindenesetre egy egészen egyedi szöveggel van dolgunk. Honnan merítette az ötletet ezekhez a formai újításokhoz? Kik az irodalmi példaképei?
I.M.: A szöveg hajtóereje Borisz Paszternak és Marina Cvetajeva, vagy Abélard és Héloise levelezése. Ezek elég klasszikus példák, de hatalmas ereje van azoknak a szövegeknek. Aztán nagyon tetszett a Malina Ingeborg Bachmanntól, vagy Thomas Bernhard, Franz Kafka, Witold Gombrowicz művei. Berhnardnál a fagyos, mizantróp szereplők, és ahogy Bernhard rámutat arra, hogy a filantrópia a mizantrópiához milyen közel is található. Gombrowiczi nyelvet beszélve, mintha a szeretet gyűlölettel lenne átszőve, és ez abból az idealizmusból táplálkozik, hogy milyen magas elvárásaink vannak másokkal szemben, és magunkkal szemben pedig az állandó elégedetlenség, ami örömet és bánatot szül. Bernhard tragikomikus helyzetei nagyon közel állnak hozzám. Nem tudom válaszoltam-e a kérdésére?
Sz.T.: Magyarországról nézve a cseh próza egy férfias műfajnak tűnik. A cseh írónak ott vannak a saját példaképei, mondjuk Hrabal, Kundera, Neruda, vagy Hašek. Amikor egy cseh írónő szépirodalmat akar csinálni, milyen gyakran gondol Božena Němcovára?
I.M.: Egyáltalán nem.
Sz.T.: Egyáltalán? Akkor tehát csak Kafkán keresztül.
I.M.: (nevet) Božena Němcovához fel kell nőni, mert jó írónő. Úgy gondolom újra kell olvasnom a Nagyanyót, amit az iskolában sajnos mint kötelező olvasmányt kellett legutóbb, és az ember ilyenkor inkább máshol kereste a saját íróit. Úgyhogy inkább olvastam Ladislav Klímát mint Božena Němcovát.
Sz.T.: Tehát szereti Ladislav Klímát? Ő azért finoman szólva extrém témákat megmozgató szerző.
I.M.: Azt gondolom, hogy az irodalom feladata az ezerszer kimondott témák megragadása még egyszer, saját szemszögből, egyéni nyelven, és ebből a szempontból kell nézni Klíma nyelvezetére, szövegeire is.
Sz.T.: Az Ön szövege filozofikusabb, mint amit manapság ki szoktak adni. Nem félt, hogy nem talál kiadót?
I.M.: Azt hiszem igen, de hosszasan aztán nem keresgettem. Már kész volt a szöveg, amikor elkezdtem a saját egzisztenciámat építeni, akkor a szöveget félretettem, és megpróbáltam kicsit pragmatikusabb embernek lenni, érvényesülni, dolgozni. A pragmatikussá válás aztán annyi munkát adott, hogy három évvel később visszatértem a szöveghez, és azt éreztem, hogy még beszél hozzám, hogy még tudna segíteni. A szövegben ott van a belső szabadság keresése, az anya-lány ambivalencia, a férfiakkal való viszony, és úgy láttam, hogy ezt még tisztáznom kell, és belső nyugalmat biztosítana, ha befejezném, szóval visszatértem hozzá, átdolgoztam. És aztán sokan kérték, hittek benne, én pedig elküldtem nekik a kéziratot. Próbálkoztam egy kiadónál, de ott azt hiszem felfogták a kiadással járó rizikót, meg hogy nem igazán jutna el az olvasókhoz, de a Fra végül kiadta. Két és fél-három évet váram rá. Tavaly decemberben került végül ki.
Sz.T.: Nem tudna valamilyen számokat mondani, milyen példányszámban jött ki?
I.M.: Hát úgy nagyjából 5-700 példányról tudok, amit elég gyorsan eladtak, szóval most készül a második kiadás. Kicsit meglep, hogy öt hónap után ilyen szép eredményeket ért el.
Sz.T.: Milyenek a tapasztalatai, érzései, gondolatai azután, hogy kiadták az első könyvét?
I.M.: Először nagyon ideges voltam, hiszen az ember ilyenkor valamit a sajátjából ad, és azt már nem lehet visszafordítani, és ez már elég határozott. Úgyhogy ez tényleg egy nehéz szülés volt, ahol az „újszülöttől” való elbúcsúzás is elég fájdalmas volt. De a visszajelzések pozitívek voltak, tehát teljesen azért nem tévedtem. Sok ismerősöm is olvasta, és meglep milyen sokféleképpen olvassák, és milyen empatikus a hozzáállásuk. Bár szidják a cseh irodalomkritikusokat, nekem még velük sincsenek rossz tapasztalataim, mert minden kritikusom eddig ráérzett a szöveg lényegére.
Sz.T.: Fontos a mai irodalomban az olvasó véleménye, írna pl. könyvet blog segítségével?
I.M.: Jó kérdés, mert ez természetesen divatos. Blogom nincs, mint szerkesztőnő nekem ez a terep túlzottan munkaszagú lenne. Mint kísérlet biztos érdekes olvasók segítségével írni valamit, de ez nem fog működni, ha valamit tényleg ki akarunk fejezni, ha van írói elképzelésünk, akkor a szöveg nem alakítható ki az olvasó segítségével. Engem persze érdekelne, hogy folytatják az én szövegeimet az olvasóim. De ezek az ötletek csak módszerek arra, hogy felhívják az irodalomra a figyelmet, a médiában és más helyeken. Még csak írni sem tudok rendesen számítógépen, csak kézzel, az átmenet a szöveg hordozója felé befolyásolja az embert is. Kézzel írni intimebb, személyesebb, és ez az intimitás az irodalomban rendkívül fontos.
Sz.T.: Mivel feltételezem, hogy folytatja megkérdezem: Hogy néz ki majd a folytatás: próza, líra vagy dráma?
I.M.: Van nagyjából öt befejezetlen elbeszélésem. Más megközelítéseket, hozzáállásokat fogok alkalmazni, kevésbé személyes témákat, a jövőben több meséléssel szeretnék dolgozni, több fantáziával. Persze még mindig érdekel a dráma, eddig van egy rádiójátékom, a rádió és a színház csak növeli a lehetőségeket, de máshogy kell rájuk nézni, mint az elbeszélésekre. Számításba kell venni, hogy amit megírunk, az félkész áru, ki kell békülni azzal, hogy a szövegünk, az elképzeléseink és a szereplőink más akaratának rendelődnek majd alá. Persze drámai szövegben is kivitelezhető hatalmas elbeszélői erők megmozgatása, ez ebből a szempontból is tudna izgalmas lenni.
Sz.T.: Köszönöm a beszélgetést!
Az interjút Hanzelik Gábor készítette
